Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-12-24 / 52. szám

— Andris, megállj ! Azzal karon fogta a meglepett fiút s most már sokkal szelídebb hangon szólt.hozzá: — Gyere haza! Nincs itt nekünk semmi keresetünk. Erre a szóra mintha mindenkinek gyökeret vert volna a lába. Mindenki mozdulatlanul állott. A leány felsirt hangosan. Most már az édes anyja is kötényébe temette arcát. A fiu tágranyilt szemekkel meredt apjára. Az illavai vendég sápadt arca eltorzult a sötét dühtől. Hát a jámbor szomszédok és rokonok ? Azok pedig várakozásteljea rémülettel figyeltek, ha nem lesz-e itt újabb emberhalál? Az öreg Baksa teljes tudatában az Ő igazának, mind eró'teljesebb hangon sürgette fiát : — Gyere haza tüstént, ha mondom ! A fiu egypárszor lerázni igyekezett a ránehezedő' kezet. Egynéhányszor szinte öntudatlanul tört ki a száján: ,,Édes Apám!?" De végre is engedelmesen követte az apját. Mert hát kicsi korától úgy nevelték, hogy tisztelte és szerette szülőit. Meg aztán a lelke is hajlott az érzékenység felé: 0 előtte a tízparancsolat valóban parancs volt. Visszavonulását kisérte két asszonyi hang sirása s az illavai rab csúfondáros szavai : — Ez aztán a szép legény ! Ugy viszi az apja, mintha kötőfék volna a fejében. Majd máskép beszélnék én az ő helyében. Megtanítanám azt a vén embert ! Az öregebbik Baksa megrázkódott e szavakra, de nem válaszolt. Csak fiának mondta lassú hangon : — Hallod? Ezt a zsiványt akarod ián második apádnak ? Mikor hazaértek s édes anyja aggodalmas sietséggel sürgölődött körülöttük, egyszer csak kitört a legényből a fájdalom : — Édes szüleim ! Nem tudok én anélkül a leány nélkül élni ! S nem hiába volt a rektor uram büszkeséget' most csak úgy ?mlött belőle a szró szerelmének védelmére. De hiába volt minden ékesszólás. Apja rendületlenül megállott elhatározása mellett. — . Ha elveszed a lányát, akkor az apját is el kell fogadnók apádnak. Én pedig arról az emberről tudni sem akarok. Baksáné asszonyom irtózott ugyan a gyilkostól, de szive mégis a fiához húzott. Néhány közbe- ' szólással igyekezett is annak az ügyét elősegíteni.

1 S így aztán szórói-szóra csaknem perlekedés fejlő- [ dött ki Baksáék házánál, ami ezelőtt sohasem történt. I Végre is az öreg elkeseredésében az asztalra ütött s kimondta a döntő szót: — Inkább a koporsóban lássalak, mint azzal a lánnyal együtt a házamnál. Az én beleegyezésemmel nem lesz a feleséged soha. Punktum ! Anya és fia elhallgattak. Fölösleges és illetlen lett volna minden további szó. Mert az öreg nem olyan ember volt, akit könnyen lehetett volna erre vagy amarra hajlítani. — Hát jól van, édes apám ! — mondá n&gy sokára a fiu, fásult nyugalommal. S azzal kiment, mintha a jószág után nézne. Odabent csak most kezdődött a keserves állapot. Anyja sirt, apja pedig dörmögött s bizony néha káromkodott is. Utóbb ő is kifordult s egészen megnyugodva tért vissza, mikor fiát az istállóban feküdni látta. Reggel aztán, mikor bosszú, álmatlan éj után az öreg Baksa kitekintett, a fiát nem találta sehol. Hába keresték az aratóknál, nem tudtak róla sehol semmit. Csak pár hét múlva sikerült annyit kitudni, hogy a szolgabiróságnál cselédkönyvet váltott. Még ez is könnyebbségükre szolgált, mert legalább megszabadultak attól a kinzó félelemtől, hogy elemésztette magát. Ettől fogva gyász vert tanyát Baksáék házánál. Minden az egyetlen, elveszett fiút gyászolta. Az öreg még csak keményen állott látszólag. Mert bizott abban, hogy majd csak megúnja a gyerek az idegen kenyéren való élősködést s akkor visszajön. Akközben pedig arról a leányról is megfeledkezik. Sokszor azonban olyan gondolaton élődött, hogy még abba a gyűlölt házasságba is beleegyeznék, csak már maga mellett láthatná azt a rossz fiut. S ez a gondolat mind erősebben tért foglalt szivében, mikor a feleségét minduntalan könyhullatáson kapta. Zsófiáknál még sokkal szomorúbban folytak a napok. Ott alig maradt remény. Köny és köny, az sózta ott a mindennapi kenyeret. A leány siratta eltűnt kedvesét, az anya siratta leányát és a saját sorsát, az ember pedig dörmögött és semmivel sem volt megelégedve. Ebben a siralmas helyzetben már szinte csekély«égnek látszott az a megszégyenítő körülmény, hogy a csendőrök többször betekintenek házukhoz. Meggyőződést szereztek, hogy a feltételes azabadságra bocsátott rab jól viseli-e magát. így teltek el hónapok, mikor aztán olyan tudósítás érkezett a jegyzői hivatalhoz, mely mozgásba hozta az egész falut. Az volt abban a hivatalos levélben, hogy ifj Baksa András véletlen baleset folytán elhalálozott Budapesten. El is temették már ekkor meg ekkor. A hagyatékában talált holmi átvehető itt, meg itt. A temetési költség kifutotta I a nála talált pénzből. Elhalálozott véletlen baleset folytán. Ezt olvasta jegyző uram abból a hivatalos Írásból. Nem mintha Baksa uram nem ismerte volna a betűket, de mikor ránézett a jegyző arcára, kiolvasta belőle a szerencsétlenséget s szeme elhomályosodott. Az iroda, a jegyző, a segédjegyző s a biró koma olyan furcsán táncoltak előtte. Még a hallása is eltompult; nem értette a hozzá intézett vigasztaló szavakat. Csak ez hangzott folyton a fülébe, mint a végitélet harsány trombitája : „Elhalálozott véletlen baleset folytán." Tehát az ő egyetlen fia, kit úgy szeretett, oda van, oda ! Végre nagy nehezen felállott a helyéről. Elindult hazafelé biró koma kíséretében, hogy az anyjuknak meg vigye a szomorú izenetet. Menés közben sokszor úgy ingadozott, mintha el akarna esni. A biró koma bizony karon fogta volna, ha nem átallotta volna. Hátha még valami éretlen suhanc roszszat gondol. Mert nálunk csak a részeg embereket szokás karonfogva vezetni: Lassacskán csak hazaértek. Biró koma kellő körülírásokkal és kitérésekkel elmondta a gyászos hirt Baksáné asszonyomnak, mialatt a szegény asz szony hasonlított ahhoz, akit keresztfára feszíteuek. Baksa uram szinte értelmetlen tekintettel hallgatta a gyászeset ismétlését. Mikor aztán a felesége elkezdett jajgatni s jajgatott Isten tudja meddig, ő meg lefeküdt az ágyába s nem is kelt fel hetekig. Végre mégis csak felkelt. De a régi erős ember helyett összetört rom kelt ki az ágyból. Egyetlen öröme ezután abban álott, hogy reggelenként felkeresse az istenházát s hallgassa a tiszteletes úr imáját. Imádkozott szüntelen, hogy bocsánatot nyerjeu az ő kemény szive. \ Hát Zsófiék ? Oda is villámgyorsan eljutott a szomorú hir. Hallatára az ember szokása szerint érthetetlen szavakat dünnyögött. Zsófi anyja szeméből megeredtek a könyek. A leány- pedig nem is -irt. Szép piros orcája az utóbbi időkben ^eguaívványodott £ talán a sok lelki nyomorúság szive is j keményedett. Másnap reggelre azonban Zsófi i: eltűnt íj* faluból. Anyja nem is igen kereste ott és" a környéken, hanem el ndult egyenesen Pestre. Tudta, hogy ott találhatja fel. Nagy utánjárással mégis találta. Nem ugyan a lányát, hanem csak a nyomát', vagy az emlékét. A Kerepesi-temetőben jó szóval és borravaló segítségével kitudta az őröktől, hogy pár nappal előbb egy szép, magas szőke leány járt ott s egv kocsis sírját kereste, akit nemrégiben halálra gázolt a saját szekere. A leány sokat sirt ott, de innét elment. A rendőrségnél azután megtudta, hogy ugyanaz nap éjjelén a Margit-hidon, amely éppen akkoriban készült el, egy gazdátlan kendőt s kis kézi kosarat találtak. A gazdája bizonyosan a Dunába ugrott. S a kosárban és kendőben csak az ő lánya tulajdonát ismerte fel. * * * így történt ez valóban. De ennek a kis. .dunántúli falunak a leányai és legényei nem akarják elhinni ezt a szomorú befejezést. Megesküsznek rá, hogy Zsófi él. Mert hát a következő nyáron, — mint akkor még a fillokszéra előtt szokás volt, — sokan mentek fel a budai hegyekbe szőlőt kötözni. Vasárnaponként azután leszállottak a szőlőhegyekből megbámulni a gyorsan épülő, főváros csodáit S amint egy vasárnap délután éppen a csodaszép Sugár-úton járkáltak, hát mit látnak uramfia ! Egy szép hintóban selyembe, csipkébe öltözve egy gyönyörűséges szőke fehérnépet pillantanak meg. Olyan szép volt, hogy bámulatukban még a szájukat is eltátották. De bámulás közben a Balog Klári egyszer csak felkiált: — Te, hiszen ez a Török Zsófi ! A LENGYEL RIGÓ. Elfojtva a lengyel kaszások harca, Varsó falát betörte a cár ökle, Csöncl lett a,.vértől párolgó mezőkön, Haj, elnémult, az a dal mindörökre — Hogy „Nincs elveszve Lengyelország /" Elszedték a fegyvert, s a reszketést is Megtiltották a láztól gyötrött népnek, S halálos bűn lett, mely bitóra juttat, Az az észbontó, rendet rontó ének, Hogy „Nincs elveszve Lengyelország!" — S hát egy paraszt, egy naplopó, munkátlan, (Mióta karját a csatán otthagyta) Füttyös rigóját titkon, csak azért is A tilalmas nótára tanítgatta — Hogy „Nincs elveszve Lengyelország /" 8 történt egyszer, hogy arra járt a nagy cár, S a csöndes népből, a bolond parasztja, > ital-szembe, hogy a cár meg sápad Dalolni kezdi szilajul rivalgva, Hogy „Nincs elveszve Lengyelország!" Bitóra v'-le menten! Ott is zúgta! Nyakán, volt a kötél — s csak mind dalolta! A cár maga intett a hóhéroknak —• Es úgy szakadt bélé a gyilkos nóta, Hogy „Nincs elveszve Lengyelország! " S halálos csöndben mind, amint ott állnak Dermedten a cár és hóhér s a nép árja: — Im egy rigó jő s rászáll a bitóra, S a cárral szemben rákezd a nótára: „Nincs elveszve Lengyelország!" líodor Aladár. * * m * Jté * * Karácsonyi Yásár! A karácsonyi és újévi alkalomra az összes raktáron levő áruimat leszállított síron. árusítom, u. m.: Finom 13 próbás ezüst evőszereket, 10 fillérért grammonként, munkadíjjal együtt. Finom 14 karátos arany óraláncokat, 2 koronáért grammonként, 6 korona munkadíj hozzászámításával. Finom 14 karátos arany gyűrűket, 2 koronáért grammonként, 1 korona munkadíj hozzászámításával. Inga-órákat, 14 koronától feljebb; stb. stb. Minderről szives meggyőződését kérem a t. c. vevöközönségnek, kitűnő tisztelettel: kir. államvasuti órás és ékszerész. Minden ékszertárgy a magy. kir. fémjelző hivatal próbájával van ellátva. Karácsonyi vásár!