Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-12-24 / 52. szám

mintegy öntudatlanul, valamelyik népdalnak néhány mélabús üteme. Minden szem akaratlanul is a falu felé pillantgat, hogy az országút legutolsó kanyarulatánál mikor tűnnek már fel azok a várva-várt alakok, kik a fáradt munkások számára hozzák az ételt s azzal együtt a pihenés kellemes óráját. Végre feltűnik a nehezen várt sereg, az ebédhordó asszonyok és leányok kisded csapata. Fejükön hozzák az ételes kosarakat s termetük egyenes, mint a gyertyaszál. De most, mintha jobban sietnének, mint más napokon. Különösen egy halványképü, sudárbarna leány igyekszik elhagyni a többit s mihelyt a fáradt munkások közelébe ér, lelkendezve kiáltja az egyik marokverő leánynak : — Zsófi, megjött az apád! De az a szép, erőteljes leány, akinek ez az örvendetesnek látszó izenet szólott, ugyancsak nem mutatott örvendező képet. Nagy, kék szemei ijedten, de mégis hitetlenül meredtek a hírhozó arcára. Az pedig, mintha csak tüzelte volna a hitetlenség, annál nagyobb hévvel, szinte lelkendezve ismételgette : — Bizony, megjött az apád ! S mikor a többi ebédhordó is beérkezett, s mind azt erősítgette többnyire száuakozó hangon az aratók és marokverő leányok hitetlenkedő pillantására, hogy „de bizony megjött a Zsófi apja", akkor az a sudár, magas leány ingadozva ült le arra a buzacsoraóra, mit utoljára szedett össze fényes sarlójával. Es sírt, sirt keservesen. Az aratók mind szánakozva tekintettek a szép leányra s Mihály, az arató gazda, morogva szólt a hírhozóhoz : — Ha megjött — hát megjött. Üsse meg a . . . ! De mit siettek olyan nagyon az elmondásával ? így szólott s haragosan ült le a bögre mellé, mit felesége elébe helyezett. Azután pedig olyan szives hangon kínálgatta Zsófit, az ő saját marokverőjét, mintha csak a maga tulajdon leánya lett volna — No, ne sirj hát! Egyél ! A leány csak hallgatott és tovább sírdogált. — Ha megjött, hát megjött ! Arról nem tehetünk. A jó Isten majd csak jóvá tesz mindent! Es Zsófi, ez a szép nagy leány, ha sírva is, ha nem sokat is, de mégis csak evett. Mert hát az erőteljes, a munkában kifáradt test megkívánja a magáét. S a többiek mind valamennyien, tán még az a sápadt képű barna leány is, szánakozva tekintettek rája. Evés után szokás szerint elkövetkezett a pihenés édes órája. Munkások és ebédhordók a kepék árnyékában mindannyian pihenésre hajtották fáradt fejüket. Zsófi is ledőlt, mint a többiek. De szemére nem jött álom. Mi lesz most már vele ? Az a szép álom, az a biztos reménység, ami eddig boldoggá tette, szerte foszlott, mint a köd. Azt hitte, sőt biztosan remélte, hogy ínég ezen a télen felesége lesz a falu egyik legderekabb legényének, Baksa Andrisnak. A legény apja, a falu törvénybirája, ha nehezen is, ha nem örömest is, de már beleegyezett a házasságba. — Ha szegény is a leány, de szép és jóravaló. Ezzel vigasztalta magát, mikor végre a sok rábeszélésnek engedett. De mi történik most ? Mintha egyszerre még a reménység is elfagyott volna Zsófi szivében. S körülbelül igy gondolkoztak ott valamennyien. Mert hát a Zsófi apja igen keserves iskolából került haza. Az illavai akadémiában vezekelte bűneit tizenöt súlyos éven át, ahova közönséges rablógyilkosságért került némi mentő körülményektől támogatva. Mert ezek nélkül rövidesen szegre függesztették volna földi pályafutását. Még legközelebbi vérei is irtózattal gondoltak rá s legfeljebb az nyújtott nekik némi enyhülést, ha rá emlékeztek, hogy soha többé viszont nem láthatják. S most ez az ember, akire mindannyian irtózottal gondoltak, egyszerre haza cseppent a törvény amaz emberies és néha mégis embertelen intézkedése folytán, hogy a mintaszerűen viselkedő rabok feltételes szabadságra bocsáthatók a büntetés kitöltése előtt. Zsófi alig három négy éves gyermek volt, mikor az a szerencsétlenség bekövetkezett. De később, az iskolában a többi gyermektől mégis meg kellett tudnia mindent. Sokat sirt, de becsületes jó anyja meg tudta vigasztalni. S éveinek növekedté^el anyja példáján okulva csak annál inkább igyekezett, hogy saját derekasságával feledtesse azt, amit apja az emberek ellen vétkezett. Sikerült is ez mindkettőjük becsületes törekvésének. S a falubeliek az utóbbi években már rá sem igen gondoltak a gyászemlékü apára, mikor a sudár jegenyéhez hasonló szép hajadont látták, aki mintaképe volt a szorgalomnak és jó "lesnek. Akár csak az anyja. Anyja jóformán sohasem beszélt az apjáról. Legfeljebb ha sirva jött haza az iskolából, hol a többi gyermek a gyilkos apával csúfolta, akkor vigasztalta igy röviden : — Elvette az Isten szegény apád eszét, azért esett a bűnbe. Mi nem tehetünk róla. Hát csak légy jó ! Majd akkor elfelejtik az apádat. Igyekezett is jóságával feledtetni az apját. De ha az emberek feledték is, ő nem tudta feledni Mikor a tízparancsolatot tanulta, a „Ne ölj" igénél apja jutott eszébe. S mikor Kain és Ábel históriáját tanulta, Kain zordon alakja apja emlékét idézte elébe. S mikor látta, hogy más gyermekek milyen szeretettel és tisztelettel csókolják apjuk kezét, mintha vas marok szorította volna össze a szivét. Mindez és ezenkívül ezer más jutott az eszébe, mikor aznap délután szinte öntudatlanul szedte a markot, mint egy gép. Lelkébe vésődött az a kötelesség, hogy a gyermek kezet csókol rég nem látott atyjának. De hogyan csókolja ő meg azt a véres kezet ? Lehetetlen az ! De hát mit csináljon ? Óh bár sohse született volna, bár most mindjárt meghalhatna ! Ez volt minden töprengésének a vége. A pihenés rövid órája után megkezdődött a munka, a nehéz és fárasztó munka. De az sem tudta elűzni gondjait. A kezében villogó fényes sarlóról is gyilkos szerszám jutott az eszébe, s az ó-testámentomnak az a rémes kijelentése, hogy „megbüntetem az atyáknak vétkeit a fiakban harmad és negyed Íziglen". O már érezte, a büntetést. S talán még nagyobb rémület fogta el arra a gondolatra, hogy még az ő utána következőknek is érezniök kell. Mintha csak rémes álmok környékezték volna. Szinte öntudatlanul forgott kezében a sarló. A tiszta égen lehunyó nap sugarai barátságos nyugalommal pillantottak végig a tájon s mintha álom, édes álom rezegtette volna a még lábon álló buzakalászokat. Mihály, az arató gazda, olyan mozdulattal állott meg a levágott rend végén, mely világosan jelezte, hogy mára vége ennek a terhes munkának. Most már csak a maradék kévekötés és a keresztberakás következik. De mielőtt e'ihez fogtak volna, oda szólott Zsófinak : -•- Eredj lányom haza! Várnak már rád bizonyosan. JMajd elvégzem én helyetted is. Mit tehetett volna ? Elindult haza felé. Gyorsan, mig közel volt az aratókhoz, de mindig lassabban, amint,kö^Le^t a faluhoz. Mintha csak óloml^'Jy nehezedett vol

aa alig vánszorgott, mikor j a hoz a kis zsúp; (|ele,s házhoz közeledett, melyben máskor oh nyugodtan hajtotta álomra fejét s melynél^ virágos kis kertjét oly örömmel és büszkeséggel ápolgatta. Szinte öntudatlanul fordult be a kis ajtón. De mikor látta az eiső szoba világos ablakát s belülről eleven beszédet és idegen hangokat hallott, nem tudott tovább menni. Ráborult az utcai kis kert kerítésére. Úgy érezte magát, mintha ez nem volna többé az ő otthona. Nem tudom én, sirt-e, vagy talán nem is sirt. Csak mély fohászok szakadoztak fel lelkéből. Mennyi ideig maradt így ? Maga sem tudta. De egyszerre két kar ölelte át vállát. Meleg, résztvevő hang súgta hozzá : — Ne sirj éde*, kedves Zsófikám ! Ne busulj aranyos tubicám ! Ha megjött is az apád, azért marad ám minden a régiben. Inkább a koporsó, minthogy tőled elváljak ! Baksa Andris hűséges szeretettel nézett a leány könnyes szemeibe s az bizalommal hajtotta fejét a vállára. A legény boldog volt, mert még sohasem tapasztalta kedvesét ily engedékenynek. Isten tudja meddig tartott ez, de végre is megzavarták a fiatalok siralmas boldogságát. Zsófi anyja csaknem olyanforma lelki állapotban volt, mint a leány. Vagy magát, vagy az urát jobb szerette volna koporsóban látni, mint élve együtt. Alig találta helyét. Most, míg a kíváncsi szomszédok, komák és sógorok ellepték a házat, valahogy csak tűrhetőnek találta az állapotot, de szinte a hideg rázta arra a gondolatra, ha egyedül kell maradniok. Egy vagy más szesz alatt minduutalan ki- j szaladt hát, mint most is. Éles szeme tüstéut felismerte leányát és Andrist. Egyszerre ölelte át mind a kettőt és egy pillanatra sirás tört fel a lelkéből. De csak egy pillanatig. Azután halk szóval unszolni kezdte a leányát : — Gyere be már, édes lelkem ! Hát csak el kell viselnünk, amit az Isten ránk mért. Majd csak jó lesz minden ! Gyere no, édes ! De a leány csak nem akart menni. Hangos sirással borult újra a kis kert kerítésére, s úgy belé kapaszkodott, mintha az volna a legkedvesebbje. Ezt már odabenn is meghallották a kíváncsiságból összegyűlt vendégek és siettek figyelmeztetni a hoszszu útról megtért apát, hogy itthon ám a lánya; itthon van a Zsófi. Az alig várt apa rosszkedvűen szedelődzött fel helyéről. Tétovázva indult a vendégek után. Veleszületett büszkesége azt kívánta volna, hogy leánya rohanjon az üdvözlésére. De valahogyan, látogatóinak előzetes felvilágosításai után, ő is átérezte helyzetének visszás voltát. Érezte, hogy nem valami alkalmatos időben cseppent Ő ide. De ez csak annál inkább növelte bosszúságát. Mert hisz nem annyira ő volt a hibás, — legalább az ő nézete szerint, — hanem a világ, az a gonosz világ. Mikor kilépett az udvarra s a kétes homályban észrevette a kerítésre borulva siránkozó leányalakot, aki az ő lánya, az első pillanatban határozottan valami különös érzés fogta el a szivét. De mikor az a lány sehogy sem akart az apja üdvözlésére rohanni s a vendégek hiába biztatták, ki gúnyos, ki résztvevő hangon : „Zsófi, itt van az apád !" — akkor elkeseredés szállotta meg lelkét s az illavai akadémián ráüllepedett keserűség kitört belőle : —- No, mit sipákolsz itt annyit ? Gyere be I S azzal kézen fogta a leányt, aki akarat nélkül követte befelé. Andris meg hűségesen ment oldala mellett. Csakhogy eközben új alak jelent meg az események szinterén. Baksa András törvénybíró uram, hosszú mogyorófa pálczával a kezében. A fiáért jött, nem is ám látogatásba. O hozzá talán legelőször vitte külön staféta az izenetet, mihelyt Zsófi apja betette lábát a faluba. Persze, mindenki tudta, hogy Zsófiékon kívül őt érdekli legközelebbről ez az újdonság. — Jól van. Hallottam ! — Szólt mogorván a mohó hirhordónak, mikor az tövéről-hegyire ismételgette az érdekes hirt. S azzal kifordult a szobából. Sietett hátra a szérűskertbe tenni-venni egyetmást, hogy azalatt rendbe szedje gondolatait. Nagy dolog volt ez reánézve is. Mert egyetlen fiát igazán szerette s tudta, hogy az bolondul Zsófiért. De az is tisztán állott előtte, hogy most már ebből a házasságból semmi sem lehet. Zsófit, ezt a szorgalmas szép leányt még csak elszívelhette volna menyéül, ha nem illett is vagyona ahhoz, ami a fiára nézett. De ráadásul egy ilyen nászt ? — Soha! Hogy ő azt a gyilkost nászuramnak szólítsa ? — Soha ! Kezet fogjon vele s talán a pincében poharazzon ? — Soha! Akárhány kérdést tett fel magában, mind valamennyire csak ez a felelet következett: soha, soha, soha ! S mikor fia alkonyatkor hazajött az aratóktól, mindjárt meg is mondta neki : — Tudod, édes fiam, a Zsófival most már vége mindennek. Látom a képedről, te is tudod már, hogy megjött az apja. Eddig is nehezen egyeztem bele a szived szándékába. Nem azért, mihtha szegénylettem volna a leáuyt. Hála Isten, van nekem, amiből megélünk. De az apjával nem eszem egy tálból soha. Andris csak lehajtotta a fejét s nem szólt egy szót sem. Szép szál legény volt a fiu, nagy, mélázó fekete szemekkel. S az esze és szive is méltó volt a külső formájához. Mikor még iskolába járt, rektor uram váltig biztatta az apját, hogy vigyék el a kollégiumba. Olyan esze van, hogy még pap is lehet belőle, — szokta mondani büszkén. De Baksa András uram mindig csak azt felelte nagy önmegelégedéssel : — Itthon is megélhet. Nem szorult rá, hogy a más szolgája legyen. Az öreget bántotta a nagy hallgatás s miután fia csak nem akart hangot adni, újra, meg újra elkezdte a prédikációt. Végre Andris is megszólalt: — Édes apám, ne haragudjék, de Zsófit el nem hagyom soha. És ez a soha, épp oly törhetleníil hangzott, mintha csak az öreg mondja volna. Aztán térültfordult s egyszer csak eltűnt a portáról. Mikor az öreg széjjelnézett a ház körül, nem találta sehol. Jól tudta, hogy hol kell keresni. De azzal is tisztán volt, hogy most dől el a dolog. Most kell latbavetni atyai tekintélyét, vagy különben örökre elvész az. Kezébe vette apai és törvénybírói tisztének jelképét, a hosszú mogyorófapálcát s elindult a Zsófiék háza felé. Nem aggodalom nélkül, de erős elhatározással. S mint elébb elmondtam, éppen jókor érkezett. Még az udvaron találta Őket. Nem kellett átlépnie a ház küszebét, amelyen nem kívánkozott átlépni soha. Keményen szólt oda fiának :