Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-02-06 / 6. szám

11 A tüzoltó-egyesület válsága.'

4 A „Pápai Hirlap" folyó évi január hó 30-án megjelent 5-ik számában a fenti cím alatt közölt vezércikkében ismét a pápai önk. tűzoltó-testületet támadja meg, s azt oly szinben tünteti föl, mintha az kitűzött céljának és rendeltetésének megfelelni képtelen volna. A válság egyik okául azt hozza íol, hogy a tagok ez idő

f

cszerinti létszáma alig 60—70, s ebből is 25 — 30 valami tiszti állást foglal el, s ez az oka, amiért egyes tüzesetek alkalmával panasz van a tűzoltók ellen. Ezen állítása ismét határozott rosszakaratú ráfogás, mert a létszám mai nap is 78 emberből áll, a tisztikar pedig — ideszámítva még az orvosokat is — csak 15. Hogy ezen létszám nem oly csekély, hogy ezzel az egylet rendeltetésének megfelelni képes ne lenne, ha egyéb nem is, már maga azon körülmény is eléggé igazolja, hogy hazánkban kétszer akkora, sőt még ennél is több lakossal bii'ó városaink is csak ennyi, vagy alig néhány taggal van több önkéntes tűzoltósága, mint Pápának. így a többek közt: Aradnak 70, Brassónak 95, Debrecennek 100, Hajdúnánásnak 70, Kolozsvárnak 110, Nagy-Kőrösnek 45, Nyíregyházának 84, Szabadkának 85, Szombathelynek 95, Sopronnak 81 tagból álló önkéntes tűzoltóegylete van, noha ezen városok majdnem mindannyian 2-szer annyi, sőt egy-kettő még ennél is', több lakossal bir, mint Pápa. Ha tehát ezen városokban kitüntetett, létszámú tűzoltóság rendeltetésének megfelelni képes, s helyzete nem válságos, (amit eléggé igazol az, hogy a kitüntetett létszámmal megelégesznek) akkor miért nem tudna a fele lakossággal biró Pápa városának 78 emberből álló önk. tűzoltósága rendeltetésének megfelelni s mért volna helyzete e miatt válságos? De meg midőn a mostani főparancsnok parancsnokká választatott, a tagok összes létszáma előzőleg éveken keresztül csak 47 volt, s a létszám a mostani főparancsnok megválasztásától emelkedett feljebb. S mégis most nem elég a létszám ? s most válságos e miatt a helyzete ? a 47 emberből álló létszám elég volt? és senki az időben emiatt kifogást nem tett, s az akkori vezetőséget nem okozta, igazságos eljárás ez ? Mondja meg a tisztelt cikkíró, hogy mikor és hol nem képes a tűzoltó-testület mostani létszáma mellett rendeltetének megfelelni ? Mikor és hol követett el olynemü mulasztást, amely ezt igazolná? Mondja meg mikor fordult elő oly eset, hogy midőn a tűzoltóság a tűzvész helyén megjelent, a tűz tovább terjedt volna, s a már akkor égő épületeken kívül más bármiféle szomszédos épület meggyuladt, vagy elégett volna ? Noha számtalan oly eset volt, midőn az égő épülettől a szomszédos veszélyben levő ház elég félméter távolságra volt. Ami pedig azon állítását illeti, hogy a parancsnokság kebelében nincs meg a szükséges összhang és hogy a parancsnokok közt lappangó vagy nyilt egyenetlenség megbénítja az egylet működését és tevékenységét, erre nézve egyszerűen csak annyit jegyzünk meg, hogy ezen állítása minden alapot nélkülöző valótlanság, mert minderről a tisztikar nemcsak hogy semmit nem tud, de sőt határozottan állítja, hogy úgy a tisztikar, mint a tagok közt ez idő szerint is a legszebb és legbékésebb egyetértés vau. Végül cikkírónak azon kifogására, miszerint nincs helyén az, hogy az egyesület főparancsnoka egyúttal az egylet elnöke is, válaszunk a következő : Úgy látszik cikkíró nem tudja azt, hogy Magyarország összes önk. tűzoltó-egyletei legnagyobb részeinél ez idő szerint e két állás egy személyben van egyesítve és pedig épen célszerűségi szempontból, ha nem hiszi, kérdezze meg erre nézve a m. kir. belügyminisztérium szakközegét, „a magyar országos tűzoltó-szövetség elnöksége" (Budapest, Kossuth Lajos-utca 8. sz.), kérdezze meg tőle, összeférhetlennek tartja-e e két állást; továbbá azt is, hogy a rendőrkapitányi állás e két előbbivel összeférhetlen e, vagy sem, ha Székesfehérváron, Kassán, Debrecenben stb. a rendőrkapitány lehet főparancsnok, miért ne lehetne Pápán; sőt Székesfehérváron a főkapitány a főparancsnok, az alkapitány az alparancsnok; mutasson oly törvényt, mely ezt tiltaná; továbbá mutasson a pápai önk. tüzoltó-egyesület jóváhagyott alapszabályában oly paragrafust, mely megtiltaná, hoyy az elnök és főparancsnok egy személy ne lehessen. Hogy az egylet tagjai a jóváhagyott alapszabályok korlátai közt kit minő állásra válaszszanak meg, ehhez az egylet tagjain kívül beleszólási joga senkinek másnak nincs és nem is lehet. Egyúttal kijelentjük, hogy jövőre semmiféle alaptalan támadásokra válaszolni nem fogunk. Pápán, az önk. tűzoltó-egylet parancsnokságának 1904. évi február 3-án tartott üléséből A parancsnokság nevében és megbízásából: Szokolj Ignác, egyleti főparancsnok. Akik a tüzoltó-egyesület válságáról lapunk múlt számában megjelent tárgyilagos és az egyesület működése iránti jóindulattól sugallt cikket olvasták, bizonyára velünk együtt csodálkozni fognak azon, hogy egy ilyen cikkre a tüzoltóegyesület főparancsnoka a fenti cikk bárdolatlan hangján tartotta jónak válaszolni. Lapunk színvonala tiltja a „rosszakaratú ráfogás" s több eféle kifejezésekkel való dobálódzást s azért ezúttal is megőrizve tárgyilagosságunkat, válaszolunk, amint következik : Ami a főparancsnok úr azon védekezését illeti, hogy midőn ő a főparancsnokságot átvette, a tüzoltő egyesület tagjainak száma 47 volt, míg most 78, erre rövid megjegyzésünk csak az, hogy a főparancsnok úr az igazságot csak félig mondja el. Nem kételkedünk azon, hogy a tagok száma volt már 47 is, de hisz mi nem is azt állítottuk, hanem azt, hogy a tagok száma ezelőtt 10 —15 évvel meghaladta a 100-at s fokozatosan hanyatlott alá. Minthogy pedig a létszámnak 47-ről felemelkedését magának látszik vindikálni, sajnáljuk bár, de kötelességünk kijelenteni, hogy ezt nem a főparancsnok úr, hanem előkelő tényezők buzgólkodása idézte elő s így a létszámelkedés ezek érdeme, a létszámcsökkenés ellenben joggal irható a főparancsnok úr rovására. Nem rendelkezvén más városok önkéntes tűzoltói létszámára vonatkozólag megbízható adatokkal, lehetségesnek tartjuk, hogy az idézett városok önkéntes tűzoltóinak létszáma aránylag nem nagyobb a mienkénél. Itt is bölcsen elhallgat azonban a főparancsnok úr valamit, ami a dolog megítélésére nem csekély fontossággal bír s ez az, hogy mekkora az illető városok fizetett tűzoltósága. Mert ahol egy, mondjuk csak 15 emberből álló tüzoltócsapat áll állandó készenlétben rendelkezésre, ott csakugyan nine3 szükség arra, hogy az önkéntes tűzoltók száma nagy legyen. A parancsnokság kebelében dúló viszályt illetőleg fenntartjuk, amit múlt számunkban írtunk, hogy t. i. egyik parancsnok a főparancsnok miatt lemondott. Ha ez a „szép és békés egyetértés", akkor a fehérre is rá lehet fogni, hogy fekete. Bárhol és akárhány helyen van egy személyben egyesítve a főparancsnoki és az elnöki tisztség, mindenhol rosszul van. Utalunk e tekintetben múlt heti fejtegetéseinkre, de utalunk arra a helyes gyakorlatra is, mely városunkban egész a legutóbbi időkig fennált, mikor is az adminisztratív ügyeket külön elnök intézte. Az, hogy a kapitány és tűzoltóparancsnok egy személy, csak a boidoháborgásának legkisebb szellőjére is csakhamar oszladozni kezd. A jókedv hatása alatt elménk is fölpezsdül, szinte ihletetté válik: tisztábban látunk, gondolkodásunk jóval élénkebb, Ítéleteink találóbbak, szellemesek s élcesek lesznek. Más szóval a jókedv a prózai elmét is költőivé teszi. Testünk pedig főleg arcunk valósággal átszellemül, szebbé válik a jókedvnek érintésére : homlokunk redői eltűnnek, szemünk fölragyog, ábrázatunk kiderül, tagjainkon villámos erő fút végig s űzveűz, hogy nevessünk, tréfáljunk, daloljunk, táncoljunk. S amily átteremtő hatású a jókedv magunkra nézve, ép oly kellemesen hat másokra is. A jókedvű embert mindenütt szívesen látják és megbecsülik, még pedig méltán, mert a jókedv valóságos életbalzsam mindenkire nézve — s így az, aki nyújtja, jótevője embertársainak. Ugy gondolom, mindannyian tapasztalták már önök Mt. H., hogy ha valamely még oly unalmas és komor társaságban csak egy vidám férfi vagy nő jelenik is meg, a nyúlt, mogorva arcok egyszerre földerülnek, mintha csak derűs tavaszi nap árasztaná szét üde fényét és melegét. S ez könnyen érthető, mert valamint a jókedv legtermészetesebb kulcsa saját szivünknek, úgy mások szivéhez is ezzel találunk legkönnyebben utat. A mogorvaság visszataszít, míg a vidámság sziveket nyit, magához vonz és lebilincsel. En megvagyok róla győződve, hogy bármelyik nő tartósabban magához tud kötni egy férfiút vidám kedvével, mint szépségével. Viszont azonban a jókedvű férfiak is több és állandóbb hódítást tesznek a női szivekben, mint a szépek, mert a jókedv a szerelemben is a legjobb ajánló levél, sőt nemcsupán ajánló, hanem kötelező is. A jókedv tehát a földi életnek kétségtelenül legnagyobb javai közé tartozik, melynek kiszámíthatatlan becsét minden kor és nép nagyjai elismerték. Elég hivatkoznom a nemzetek nagy apostolára szt. Pálra, a bölcs Salamon királyra és a még bölcsebb Sokrateszre, akik a vidámság értékét mindannyian nagyra tartották. Salamon teszem azt mondja: „A vidám szív víggá teszi az életet, a komorság pedig kiszárítja a csontokat." Ezt bizonyítja a mi Őseinknek tanúságtétele is, akiknek egyik közmondása szerint: „Ha öröm nem volna, az ég is pokol lenne", egy másik szerint pedig: „Annyit él az ember, amennyi időt jókedvvel tölt." Ugylátszik II. Károly angol király is ekképen vélekedett, mert még az egyházi szószékekről is megparancsoltatta alattvalóinak, hogy vasárnapokon vigadjanak. A jókedvnek, mint minden érzésnek — forrása a szív, de hozzá kell tennem: a tiszta és szeretettel teljes szív. Önző, rideg, irigy emberek nem igen élvezhetik az égnek ezt a drága adományát, mely csak az önzetlen, emberszerető lelkek számára van teremtve. Aki folyton az élet visszásságait kutatja, aki szüntelenül a létnek látszólagos igazságtalanságain töpreng : annak számára a jókedv rózsái nem virítanak. Mert Mt. H. a józan életbölcseség szerint a földi lét egy istenadta ajándék, amelyet — hogy a költő szavaival éljek: — „szeretni kell s nem konokul bírálni !" A jókedv többféle módon nyilatkozik meg rajtunk. A főbbek a következők : a mosolygás, mely nagyobb fokban nevetéssé vagy kacagássá válik ; a dal és a zene, a játék és a tánc, s végül az elmésség, tréfa és adoma. A mosoly és a nevetés legközvetlenebb s legállandóbb jele a vidámságnak. Az összes élő lények között egyedül az ember tud nevetni. Ezért adták róla a középkori filozofusok azt a meghatározást hogy „nevető állat." S valóban a nevetés nemcsak fensőbbségünket jelenti, hanem egyszersmind győzedelmünket is az életküzdelmekben ; megszépíti arcunkat; felüdíti testünket s lelkünket; és majd mindig romlatlan szivek állandó sajátsága. Azért mondja a nagy emberismerő Knigge : „Nincs szebb és bájosabb valami a vidám, nevető kedélynél, melyen meglátszik, hogy ártatlan, a szenvedélyektől föl nem korbácsolt szívből ered". A szellemes Voltaire pedig azt tartja, hogy „amig kacag az ember, addig nem vétkezhetik". A dal és a zene valamint a szomorúságnak, úgy a vidámságnak is legtermészetesebb kísérői és emelői. A dal és zenekedvelő emberek fogékonyabbak az élet örömei iránt s tovább megfogjuk őrizni jókedélyüket. Boldogok tehát, akik dalolni és zenélni tudnak és szeretnek, mert nemcsak maguknak szereznek tiszta gyönyörűséget, hanem még embertársaikat is fölvidámítják. A jókedvnek természetes jelei továbbá a játék és a tánc. Mértékkel gyakorolva, mind a kettő kellemessé teszi számunkra az életet, vagy legalább — ha kis időre is — feledteti velünk bajainkat, csalódásainkat. Ezért kellemes és ártatlan szórakozások. Nemcsak nem elitélni, hanem egyenesen irigyelni valók, akik szabad idejöbkben kadvvel tudják gyako-