Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-02-06 / 6. szám

gult kötelezett tűzoltóság idején volt anomátia, mert éppen az a körülmény tette a tűzoltóság intézményét sokak szemében gyűlöletessé, hogy a följelentő főparancsnok és a büntető rendőrkapitány egy személy volt. Ami végül a parancsnokság nyilatkozatának azt a pontját illeti, hogy ezentúl semmi alaptalan (?) hírlapi támadásra nem reflektál, ez nem tart vissza bennünket attól, hogy a tűzoltóság ügyeit a jövőben is bármikor pártatlan megbeszélés tárgyává tegyük, mert semmiféle önteltségtől duzzadó nyilatkozat nem vitathatja el a sajtótól azt a jogot, hogy ott, ahol közérdek forog kérdésben, szavát fel ne emelhesse, ha az egyeseknek nincs is in vére. Levél a szerkesztőhöz. Társadalmi életünk egyik előkelő tagjától, aki maga soha felolvasást nem tartott, kaptuk a következő kissé erős, de mindenesetre megszívlelésre méltó sorokat: Tekintetes Szerkesztő TJr ! Örömmel olvastam b. lapjának a múlt hetekben megjelent valamelyik számában egy kis cikkecskét, amely maró gúnnyal támadja meg a publikum egy részének azt a neveletlenségét, hogy felolvasások, hangversenyek s egyébb előadások alkalmával nemcsak nem tud csendben lenni, hanem arra törekszik, hogy az előadásból az, akit érdekel egy szót se értsen. Gratulálok önnek, mert végre látok egy olyan vidéki hírlapot, amely nemcsak arra törekszik, hogy az előfizető publikum szája-ize szerint tálaljon, hanem amelyben van annyi bátorság, hogy ily kis városban arra is vállalkozik, hogy a publikumot, — nem tehetek róla, másodszor is kimondom, — neveletlen viselkedésére figyelmeztesse. Igen is t. szerkesztő úr, ön helyes uton indúl, amikor lapjának egyik föladatául tűzte a ió izlés propagálását és minden társadalmi kinövés kemény megrovását. Nehéz föladat, de talán még akad néháuy lelkes támogatója magában a közöhségben is és fáradsága eredményhez is vezet. Gyakran magam is voltam abban a kellemetlen helyzetben, hogy fültanuja voltam, amikor egyikmásik kör műkedvelői előadásán egynéhányan szinte odajövetelük céljául tűzték ki, hogy hangos nevetgélésükkel és tereferélésükkel az előadást zavarják, az előadót boszantsák. Ez, szerkesztő úr, csúnya dolog, erre mást nem mondhatok, minthogy ez arrogáns eljárás ! — Utóvégre, ha valakinek nem tetszik az előadó arca, vagy egyáltalán a személye, — az ne menjen oda, — ha nem tetszik az előadás, ez még nem ok arra, hogy ott az előadást zavarja, mert talán akadnak ott többen, akik annak hallgatásában élvezetet találnak, ezeket pedig zavarni nagyfokú illetlenség, amiért érdemes volna az illetőt akár szalon-kabát van rajta, akár selyem-blúz, rögtön kivezetni. Az ilyen alakok azt hiszik, hogy ők a társadalom tengelyei, ő körülük forog a világ, őket bámulja az egész világ, az ő Ítéletük csalhatatlan ; pedig csak a saját tengelyük körül forognak s önmaguk a bámuíójuk egyéniségüknek, mások nem bámulnak, csak csudálkoznak, hogy ily alakok úsznak a felszínen. Az egyesületek és körök, amelyek nyilvános előadást rendeznek, tartsák pedig kötelességüknek, hogy az okvetetleokedőket erélyesen figyelme

r/tessék, hogy a művelt közönség nem azért jött oda, hogy megjegyzéseiket tűrje, hanem, hogy műélvezetben részesüljön. Kedves szerkesztő úr, újra nagyrabecsülésemet fejezem ki és ígérem, hogy a közönség nevelése ügyében lelkes támogatója leszek. Pápa, 1904 1/28. —t — r. A VAK0SIIAZAR0L § A konzum-vásár és vágóhíd ügyében m. hó 30-án d. u. értekezlet volt a városházán, melyre a jogügyi és pénzügyi bizottság tagjai voltak hivatalosak. Az értekezleten, melynek tárgyalását lapunk vezető cikkelye méltatja, jelen volt Kolossvü.-" József főispán, ki a nagyjövőjü tervet hosszabb beszéuben fejtegette. Az ügyhöz hozzászólt dr. Kende Ádám, ki azt hangsúlyozta, hogy a vidéket törvényhatósági intézkedéssel kell majdan arra szorítani, hogy a konzum-vágóhidat igénybe vegye, mire a főispán megnyugtató felvilágosítást adott és Harmos Zoltán, ki az értekezlet nevében a főispánnak városunk iránt tanúsított jóindulatát köszönte meg. § A villamos mü felügyelő bizottsága ma d. u. 7

24 órakor a városházán ülést tart, melyen lglauer István főmérnök nem a telepre vonatkozó külömböző jelentéseit fogják tárgyalni. § Uj városháza. A városi tanács a legutóbbi közgyűlés határozatából kifolyólag kérdést intézett a Pápai Takarékpénztár igazgatóságához, hogy mekkora összegért hajlandó a takarékpénztári épületet a városháza kibővítése céljából a városnak eladni. Nincs J kétségünk felőle, hogy a takarékpénztár a várossal szemben ismert lojalitásának fogja ujabb bizonyságát adni, azonkívül bizonyára jelentékeny befolyással lessz az épület eladási árának megállapítására az is, hogy a Takarékpénztár jelenlegi helyiségei céljuknak éppen nem megfelelőek s az eladás által alkalom nyílnék rá, hogy mint más városok előkelő pénzintézetei is tették, modern, szép és kényelmes palofát építhessen. § Színházunk tűzbiztonsága. A legutóbbi városi közgyűlésen elhangzott interpelláció eredményeként a múlt héten színházunkban tűzbiztonsági vizsgálatot tartottak. E vizsgálat következtében a kiküldött bizottság a színház tűzbiztonsága szempontjából azzal a javaslattal járul a városi tanács illetve a közgyűlés elé, hogy a színpad és nézőtér közé vasfüggöny alka'maztassék, a díszletek impregnáltassanak a tüz ellen, a falépcsők kővel helyettesítessenek, az öltözők színpadra nyíló ajtai vaslemezzel boríttassanak, a karzati feljáró kiszélesítessék és a nézőtérre pótszékek elhelyezése megtiltassák. § Alagcsövezés. A városi mérnöki hivatal a pincék alagcsövezését március hó első napjaiban megkezdi. § Pénztári tisztviselők kérelme. A városi pénztár összes tisztviselőinek aláírásával kérvény érkezett a városi tanácshoz, melyben egészséges pénztári helyiséget kérnek. Előadják kérvényükben, hogy a mostani alacsony és szűk pénztári helyiségben a petróleum-gáz, a rozoga padlók bűze, az utca színén levő boltokból a kályhacsöveken át beömlő széngáz, mik ellen a szellőztetés mit sem használ, az állandó ott tartózkodást egészségi szempontból határozottan veszedelmessé teszi. Hivatkoznak egy miniszteri kiküldöttnek szavaira, melyek szerint a mostani pénztári helyiség nyersbőr-raktárnak se lenne jó s kérnek sürgős intézkedést. A pénztári tisztviselők e panaszára a válasz bizonyára az lesz, hogy a városház kibővítésének kérdése úgyis napirendre van tűzve, mi azonban abban a véleményben vagyunk, hogy mivel a végleges kibővítés még két évig is elhuzódhatik, módot kellene találni arra, hogy a kérvényben vázolt tarthatatlan állapotok szanáltassanak. rolni őket. A különben bölcs Cicero éppen nem mondott bölcset, mikor azt állította, hogy „józanul senki sem táncol !" mert hiszen a bölcsek legbölcsebbikéről, Sokrateszről tudva van, hogy még késő agg korában is valóságos szenvedéllyel táncolt. Csak megaludt vérű, elfogult életuntak mondhatják, hogy a tánc magában véve akár erkölcsbevágó, akár megszégyenítő akár egészségtelen volna. Ellenkezőkép : az életnek egyik legártatlanabb és legegészségesebb fűszere s üdítője. Végül a jókedvnek édes gyermekei az elmésség, tréfa és az adoma is, melyek jóleső derűt visznek a társaságba, világítanak s melegítenek, elmét mozdítanak s szivet indítanak — anélkül, hogy bárkit is sértenének. Azért, mt. H. és U., ha elfogadják önök egy magát jókedvűnek tartó embernek szerény tanácsát, őszintén ajánlom: nevessenek amikor csak lehet; danoljanak és zenéljenek minél nagyobb élvezettel és kitartással ; játszanak és táncoljanak amikor csak jól esik és kedvük tartja ; élvezzék és éreztessék a tréfa s adoma kedvderítő hatását, bármikor alkalmuk van reá. Kevés embernek jutott osztályrészéül az szerencsés sors, hogy jókedvűnek születhessen s vidámságát magával vihesse sírjába. Ez csak a természet különös kegyeltjeinek szerencséje; irigylésreméltó vidám bölcs, nevető Demokritos kevés akad az életben. Az emberek óriási többségénél a jókedv csak alkalmilag és rövidebb időre szokott jelentkezni ; s rendszerint nem azzal a jókedv-mennyiséggel távozunk az életből, amellyel abba beléptünk. A vidámság ugyanis olyan kincs, melyet a földi lét csalódásai folytonosan apasztanak — vásítanak —- olyannyira, hogy szerencsésnek mondható, aki öreg korára csak keveset is meg tud belőle magának tartani. A jókedvüséggel legtöbször bizonyos szeretetreméltó könnyelműség jár. Ez az oka, hogy a vidám természetű emberek egyrészt hajlandók a túlzásra, vagyis a dubajkodás, a dinom-dánom heje-huja körébe kicsapongani ; másrészt meg a jókedvüség kincsét sokan már fiatalságukban könnyelműen elfecsérelik, s mire tnegöregesznek, kedélyük eltompul, mogorvává válik. Akik ellenben természet nyújtotta jókedvüket mértékkel tudják használni, azok sohasem fognak megvénülni, azoknak lelke akkor is fiatal marad, mikor fejüket már a temető fehér virága koszorúzza. Azért, mt. H., én magam részéről mindig szemem előtt tartom annak a mélyrelátó német írónak bölcs figyelmeztetését aki ezt mondja : „Őrizd féltékenyen arcod derűjét ! A vidámság olyan, mint a mosolygó tavasz: tündöklővé teszi az életet; mig ellenben a mogorva arcról a tél fagya fenyeget, s fázik, aki reá tekint." (Stemmer.) Amint az egyes emberekben, úgy a nemzetekben is külömböző a jókedvnek adománya. Az ó-kor legvidámabb népe a görög volt, az új-koré az olasz, s még inkább a francia. A németségnél már jobban csak egyes területeken nyilvánul a jókedv nagyobb mértékben, így teszem, ismeretes a bécsi népnek kedélyessége, meg a tiroliaknak derűs vidámsága. Rólunk már valóságos közmondássá vált, hogy „sírva vigacl a magyar!" Pedig nem szólva arról, hogy ez az állítás szoros értelemben véve képíelenség, egyáltalán érthetetlen előttem, hogyan jutottunk pityergő, búrahajló birbe. Fessler német történetíró azt írja őseinkről, hogy minden komolyságuk és méltóságuk mellett is „ein gemütliches und fröhliches Volk" (kedélyes és vidám nép) voltak. Hogy pedig mi utódok sein igen maradunk el mögöttük, az nem igen szorul bővebb bizonyításra ; sőt azt mondhatnók, hogy szomoruságuuk nagyon is hamar ellebben, s a vidámságban szinte általánosan túlzásokba ragadtatunk. A „széles" kedv, a „duhaj" vagy másként „kutya" kedv, a „dinom-dánom" mondhatni nemzeti gyöngeségünk. Igen találóan jellemez bennünket ezen oldalunkról „Temérdek" álnéven író költőnk a következő szellemes versecskéjében : „Bölcs az, aki él vidáman, Vidámság a dinom dánom ; És így kérdést nem is szenved: Legbölcsebb a magyar nemzet! Mert nincs annyi dinom-dánom Sehol széles o világon, Ámde nincs is — hidd el pajtás — Sehol annyi végrehajtás !

u A jókedv, Mt. H., még korok szerint is másmás módon nyilvánul. A gyermekkor örömei főkép a játékban, az ifjúságé a dalban és táncban, a férfiaké az elmésségben s vidám tréfábau, az öregeké pedig az adomázásban szokott jelentkezni. Csupán a mosoly és a nevetés az, amit az ember egész a sírjáig megőriz; de a a korral tudvalevőleg ez is fogy, kényszeredik, savanyodik. Ha a jó kedv oly nagy becsű java a földi létnek: valóságos életbalzsam, akkor méltán megérdemli, hogy megragadjuk mindamaz eszközöket,