Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-10-29 / 44. szám

toznak, nem soroljuk föl. Hanem e helyett már eleve felhívjuk a figyelmet, hogy hatóságunk sem az utca rendezésében, sem a mostan tapasztalható ház vételi kedvében okos terv és rendszer nélkül ne járjon el. Az utcarendezés, ha jól hajtják végre, sok oly telket nyit meg bent a városban (s nem kint a vasút mellett), amelyekeu modern lakást építhet a magánvállalkozás. Most ugyan még a helybéli tőke — egy két esetet leszámítva — fél ily befektetéstől, de reméljük, hogy majd kinyílik a szeme akkor, ha idegen tőkét lát letelepedni itten, amely kitűnő üzletnek ismeri el a bérházak építését. Pedig ez már soká nem késhetik. Ez állapotonak meg kel változniok. Mert kiegyenlíthetetlen ellentmondás van abban, hogy míg egyrészről a közegészség jogosult cime alatt s a város kulturális érdekei miatt száz és százezreket áldozunk, addig egészséges, modern és a méltányos árú lakásokról egyáltalán nem gondoskodunk. Nem elég mindenféle hivatallal, gyárral s egyéb intézményekkel gazdagítani a várost és ekként szaporítani lakosságát, hanem gondoskodni kell ezen intézményekkel együtt járó személyzet, illetve lakosságszaporulat számára tisztességes, egészséges és nem drága, de méltányos árú lakásokról is. Ma sajnos, úgy áll e tekintetben a helyzet nálunk, hogy a lakásbérek magassága vetekedik a fővároséval, a bérlakások azonban, egy pár nem régi, modern épületet kivéve, nagyon is szegényesek, Ízléstelenek s céljuknak meg nem felelők. Gy. Gy. Halottak napján. Az ó'szi rózsa kivirult s a krizanténiumok fehér permetege borítja a kihűlő földet. A legteljesebb ősz ez. A pusztulás, a hervadás, az élettelenség előszezonja. Itt vagyunk a halál előcsarnokában. Különös hely, mely különös hangulatokat ébreszt. Még kiséri léptünket a bágyadt, fakó fényű napsugár enyhe derűje, még a naptámadat, a szelíd hajnal és a csöndes alkonyat elomló ködén át ott rezegnek az elmúlt élet, a szép nyár emlékei, de már szivünkre fuval a halál előszele. Ez a fuvalat végigsöpör a világon, lepergeti a fák lombjait, szétszórja a virágok szirmait, letörli a földről az élet szineit s csak az emlék, melege rezeg még a szivünkben. Minden csak emlék . . . Emlék ... A lélek csüggedt szárnnyal lengi be a multat. De ez a tétova útja, ez a bolyongása is még az élet mélyén jár. Hanem ami holnap következik ? . . . Az már a teljes mozdulatlanság, teljes halál. A természet halála. És az ember a természet halálában is a maga életének vonatkozásait keresi. Meghal a természet, de meghaluuk mi is. Sőt — óh, kegyetlen sors ! — hányan haltak meg már eddig is közülünk. De hányan ! És az emlékezés ereje odaröpíti a csüggedt szárnyú lelkeket ama halottak tömegéhez, akik vérünkből való vér, lelkünkből való lélek voltak valamikor . . . Valahogy, úgy lehet, ösztönszerűleg így támadhatott a halottak emlékezésének napja. A hit bizonyos vallástörténeti tényhez fűzi ennek a napnak a keletkezését, de valószínűbbnek látszik, hogy a természet tanítása, a természet figyelmeztetése vezette az emberiséget az élet ösvényeiről a halál végtelen útjaira, a sírhalmok közé e napon. Az ember keresi az analógiákat a maga élete és a természeti élet közt. És az ősz szomorú haldoklásában megtalálta az emberi élet keserű megsemmisülésének pendant-ját s így avatta fel a maga hitéletének gyászos ünnepévé a halottak napját. És halottak napján kivirulnak a sirok. Az élet átköltözik az emlékezés néhány órájára a temetőbe, a halál földi birodalmába. És a halál ez emléknapján is csodálatosan nyilatkozik meg az élet mindenható ereje. Az ember, a gyászoló és emlékező halandó, gyászruhát ölt, de a temető virágos köntösbe öltözik. Az ember mikor a maga nyomorú végzetének beteljesülését siratja a temetői emlékjelek előtt, még akkor is az élet színeivel hinti tele a könnyező virágot. Rózsát fakaszt a sírokon és lángot gyújt a halmok fölé. Az élet káprázatos szine, az élet fehér világossága milyen kontrasztja annak a végtelen éjszakának, amely a sirok mélyén terjeng. De az élő ember még a halál csöndes világába is elviszi a maga ragyogó jelvényeit. Holott úgy kellene lennie, úgy volna stílszerű e nap megünneplése, hogy a halálnak, a végkép való elpusz, tulásnak fekete jelvényei díszítsék e napon a sírokat. Semmi jel, ami az életre emlékeztet, hanem minden intelem, amely a halált festi a képzelet elé! — Mementó mori! . . . De az ember önmagához nem tud ilyen kegyetlen lenni. Es ez önkiméletéhez nagyszerű védelmet talált ki: a szeretetét. Az a virág, amit sírjaira hint, az a fény, amit a hantokon gyújt, a szeretet virága és fénye. Es ne tagadjuk meg tőle, hogy ez így is van. Hiszen szeretet csakugyan él a szivében. A halottját szeretettel siratja, gyászolja . . . Ezen a napon. És ne turkáljunk az érzésekben. Ne nézzük a hétköznapokat, amikor az érzések szinte galvanizáltan kerülik a halottra való emlékezést. Felejteni kell, felejteni kötelesség. És hány ember, a legtöbb, az okosan beosztott élet ezer gondjával, vidámságával, szórakozásával igyekszik . . . feledni. Tanulja a feledést. Ezzel tartozik az életnek. Mert a halott, attól fogva, hogy átköltözött a maga hat láb mélységű földi lakásába, már nem az élet tartozéka. Még az emlékezésben sem. Csak ilyenkor, halottak napján, amikor a természet figyelmeztet rá. Mementó mori! . . . A VÁROSHÁZÁRÓL. Városi közgyűlés. — 1904. X. 24. — A hétfői közgyűlésre rendkívül nagy számban gyűltek össze a képviselőtestületi tagok. Csak választások alkalmával szoktunk ekkora érdeklődést tapasztalni, mint amekkorát kétségtelenül a sertésvásár kihelyezésének ügye idézett elő. A régóta húzódó ügyben végre meg is történt a döntés és pedig akként hogy a kihelyezés nem történt meg, a sertésvásár megmarad a belvárosban, nem régi helyén, hanem a korona-vendéglő melletti téren. A közgyűlést Mészáros polgármester pontban 3 órakor megnyitván, a jegyzőkönyv hitelesítésére Kalmár Károly, Jílek Ferenc, Mácz József, Kobera Károly és Mayersberg Salamon v. képviselőket kérte fel. A mult ülés jegyzőkönyvének felolvasása után interpelláció volt. Harmos Zoltán intézett kérdést a polgármesterhez a lapunk múlt számában dr. Lőwy László tollából megjelent vezércikk dolgban, amely a tanácsot a Tüzoltó-köz rendezése közül elkövetett mulasztással vádolta. A polgármester válaszában kijelentette, hogy valamely, utcarendezéshez szükséges kisajátítás meg nem tételéért a tanácsot vád nem érhetné, mert utcarendezési terveink még nem nyertek felsőhatósági jóváhagyást. Ez esetben azonban a tanács éppen az utcarendezési vonal megtarthatása végett, tényleg kisajátította illetve elcserélte a Tűzoltó-köza csendesen szántogató fehér gatyás magyar parasztot, de ezek helyett sok-sok füstös gyárkéményt láttam s itt-ott valami internácionális, mondjuk vándorlegény gúnyába öltözött német parasztokat, amint a szántóföldön ballagtak óriás lovaiktól húzott gépeik után. Önkénytelenül elménkbe tolúl az a gondolat, hogy bizony ezekhez képest itt, mi otthon még könnyedén élünk s ez némileg büszke örömmel tölthet el bennünket, hogy : ni ez a jó magyar föld így is eltart bennünket még . . . még ... de egyúttal aggodalommal kell gondolnunk arra, hogy elkövetkezik nálunk is, sőt talán már itt is van a létért való küzdelem ama nehezebb korszaka, amikor majd jobban meg kell fognunk a dolog végét. Erre a korszakra jobban elő kellene készülnünk, mint ahogy ezt tesszük, mert jaj, ha készületlenül talál bennünket ! A szakadatlan munka, a fáradhatatlan tevékenység teljes képét kapjuk magában a nyüzsgő városban, Lipcsében. E városnak most közel félmillió lakosa van s hires vásáraival századokon keresztül európai kereskedelmi középpont volt. Két hires vására, a húsvéti és szent mihálynapi, még ma is egybegyűjti Európa nagykereskedőit. Az előbbi négy hétig, az utóbbi 22 napig tart s a város ilyenkor egészen nemzetközi szint ölt. Drezda, a főváros, a kir. udvar székhelye, finom elegáns város, Lipcse nyersebb, de nagyobb és szorgalmasabb. Az előbbiben folyton takarítanak s reggel kimenve az utcára, úgy érezzük magunkat, mint egy frissen takarított szobában ; még a papirdarabok eldobálása is plakátokon van megtiltva. Lipcse is tiszta ugyan, de a fő itt mégis csak : az üzlet. Drezda művészeti gócpont világhírű műtárlataival és akadémiával. Egy Rafael, Van Dyck, egy Dürer-kép itt megse kottyanik, Lipcse-e tekintetben nem versenyezhet társával, bár a zene- és sziniművészet terén szintén elsőrangú hely. Erő, tömörség, szolidság azok a jellemvonások, amelyek itt sok dolgon szembe ötlenek. Nem egy igazán monumentális épülete van Lipcsének, de különösen imponál tömörségével az új városháza. A középületek díszítése faragványokból, művészi kőfaragványokból áll, nem úgy, mint — sajnos — Budapesten, ahol túlságosan is telerakják a házakat cirádákkal, de mind — gipszből. A mi tanitóképzőnk ormát is díszíti egy hatalmas nemzeti címer, de pléhből van, kérem, 3 milliméter vastag pléhből, belül üres! Az emberek arcán is — általában — az energia és az egészség kifejezése ül. Bágyadt, kiélt arcokat ritkábban látni. Beszédjük gyors, határozott, eleinte nehezen érthető, mert a mássalhangzókat nem emelik ki eléggé (az angol beszédhez hasonlóan), de különben nagyon szabatos. Különösnek tetszett nekem, aki eddig német népet csak a maga, az irodalmi nyelvtől roppant eltérő dialektusán hallottam beszélni, mikor itt a közönséges ember, ha kiejtésre nem is, de formailag (nyelvtani formákra nézve) irodalmi nyelven szólt. Mintha otthon a piaci hordár az egyetemi tanár nyelvén kezdene beszélni; amit egyébiránt Fodor úr meg is tesz, de nincs köszönet benne. A dolog úgy állhat, hogy Luther, a mai német irodalmi nyelv megalapítója, a szász kancellária, tehát körülbelül e vidék nyelvét használta irataiban. Erőről lévén szó, megemlítem, hogy nem győzöm eléggé bámulni azokat a kolosszális lovakat, amelyek itt láthatók. A pesti állatkert közismert Jónásának (viziló) képzeljünk hosszabb lábakat, így kaphatunk fogalmat e lovakról. Valóságos Uber-Pferdek, Akasztanak is utánuk rengeteg teréket. Lipcse egyik legfőbb ékessége az Augusztustér, amely úgy nagyságra, mint architektónikus elrendezésre nézve Németország egyik legelső városi tere. Gyönyörű monumentális épületek fogják körül és pedig az egyetem, a szinház, a muzeum, a főpostaépület 8 az egyetem szomszédságában a Paulinus-templom. Ez utóbbi igen régi templom, szép gót stílben épült, de nem nagy, föl nem tiinő, tornya sincs. Maga Luther avatta föl protestáns templommá s benne alussza örök álmát Tetzel, a bucsucédula-elárusító, aki lipcsei származású volt. Temploma egész sereg van Lipcsének, de egyik sem emelkedik ki valami különösebben, eldugott helyeken vannak, szépek, régiek, de nem nagyok. Egy valamirevaló, főhelyen álló kéttornyú temploma, mint pl. Kéttornyúlaknak van, nincs Lipcsének. Pedig az emberek itt vallásosak lehetnek, vasárnap nagy imádságos könyvekkel látni férfiakat is templomba menni. Sajátságos, hogy Szászország csaknem tisztán evangélikus ország, a királyi család pedig katholikus. Hallottam egy templomi búcsúztató beszédet az elhalt király fölött: igen derék uralkodó volt, minden erejét népének szentelte, stb., de . . . hm . . . amit körülbelül így kell kiegészíteni : de — nem közülünk való volt. Az egyetemen most kezdődtek meg az előadások. Az első hét amintegy 4300 hallgató beírásával telt el. Sok nőhallgatót látni s egy csomó japánit. Első látásra kissé komikusaknak tűnnek föl a német diákok rikítós szinű sapkáikban és az obligát 2—3 kardvágással a balarcukon, amint igen önérzetesen járkálnak az utcán. Komikusnak tetszett a katonaság is az ő szigorú dresszúrájával.