Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-10-01 / 40. szám

térképeket készített, melyeken a német birodalom a Duna alsó folyásáig nyúlik alá magában foglalván, mint előkelő tartományt, az ösi Dunamenti királyságot. S hódit, vagy nem hódit valaha a pangermán idea, fennmaradunk-e önálló államnak, amint mi hisszük s amint arra a jogot a világot csodálatbaejtő, ezredéves fennállásunkkal megváltottuk, vagy teljesedik csak félig is a pangermán túlzók álmodása, miért ne tehetnök meg azt, amit oly könnyen tehetünk, hogy ha csak a külsőségekben is egy fegyvert kicsikarjunk a kezéből? Mert egy-egy nyilvesszöt ragadunk ki kezéből, valahányszor egy-egy német név helyett magyar ember magyar nevet vesz fel, mert annál kevesebbszer mondhatja el, hogy ime Magyarországon (mert a neve német) ez is német, meg emez is német . . . Minek emlegessük fel azt a közismert tényt, hogy Asztmában, Németországban abszolúte nem akarnak magyar tudósokról tudni. Miért is tudnának? Hisz oly könynyen megtehetik, hogy a Müller, Tauffer, Heinrich, Laufenauer, Pasteiner, Goldschmid, Schwimmer, Bielek, König stb. stb. nevek alapján, mindezeket az egyébként derék tudósokat, kiknek már dédöregapjuk is magyar volt szívben és lélekben egyaránt, akiknek ősei talán rnár II. Géza német telepítésének idején jöttek ide be s lettek 7 évszázad alatt szinmagyarokká, nevük — e külső burok, szimplex köpeny alapján — a jó német sógor magáénak tart s ilyen néven többet, mint a fél magyar tudományt, a fél magyar művészetet, a fél magyar technikai tudást egyszerűen a maga számára foglalja le. Hogy magyar nevet vegyen fel az ifjú generáció, az öregebbek maradjanak meg az idegennél, — ferde nézet. Kétszer oly jól cselekszik az, aki hamar cselekszik. És ha Budapest székesfővárosnak polgármestere, mint érett férfi, mint a magyar metropolis megválasztott feje megtudta cselekedni, hogy nevét Haberauerról Halmosra cserélte át, ha az új budapest-belvárosi plébános híveinek jó példát adván vette fel régi Böschatt neve helyett a Bakács nevet, akkor senki sem restelheti, ha meglett férfi korban adja bizonyságát annak, hogy tudatában van kötelezettségének a magyarsággal szemben s nem csupán zsenge korú gyermekei, de a maga idegen nevét is magyarral váltja fel. Tessék meghinni, azt a kis kényelmetlenséget, ami a névcserével ideig óráig jár, ellehet viselni abban a megnyugtató tudatban, hogy kötelességet teljesítvén a magyar hazának szolgálatot is tettünk. A most folyó orosz-japán háború egyremásra vet fel némethangzású orosz tábornok neveket. Rennenkampf, Stössel, Stackelberg, Vitthöff, Grippenberg stb. . . . majdnem több német nevü muszka generálist ismerünk, mint orosz nevűt. Csalódik, aki azt hiszi, hogy az a tény, hogy ezek a kétségtelenül ma már orosz érzésű emberek német nevüket megtartották, érv ellenünk. Van-e aki bármely téren a muszka példát akarja utánozni? Nincs senki sem. A mi szemeink, a magyarság jóllátó szemei, nem a barbár kelet, de a civilizált nyugat felé voltak mindenkoron irányítva. S ha Oroszországban tán valaki büszke arra, hogy nem orosz származású, bezzeg az, kinek ősei századok előtt francia vagy angol földre bárhonnan bevándoroltak, ép ellenkezőleg azt tartja büszkeségnek, hogy egészen franciává, vagy angollá lett és ennek bizonyságául neve is francia vagy angol. Itt e honban és specialiter ebben a mi városunkban, mely a statisztika szerint egyike az ország legmagyarabb, mondhatni tisztára magyar városainak, melynek polgárai közt még mindig rengeteg sok idegen nevü van, nincs senki sem aki büszkén ne vallaná magát magyarnak; ne Oroszország, de a müveit nyugat példája lebegjen tehát szemük előtt s a jelszó legyen: „ Magyar érzés — magyar név." Hungaricus. Egyházkerületi közgyűlés. A dunántúli ev. ref. egyházkerület a hét folyamán tartotta évi rendes közgyűlését városunkban. A kerületi közgyűlést megelőzőleg f. hó 26-án egyházi értekezlet volt a főiskola dísztermében. Ez a helybeli ev. ref. templomban reggel 8 órakor tartott istentisztelettel kezdődött, melyen Csizmadia Lajos theol. tanár imádkozott és mondott magasan szárnyaló egyházi beszédet. Az értekezletet magát Antal Gábor püspök nyitotta meg magvas, buzdító beszéddel, mely után Gáthy Zoltán főiskolai ének- és zenetanár nagy szakismerettel s részletesen ismertette az uj énekes-könyv dallamait, mintegy másfél óra hosszat. Majd Miklós Géza, a székesfehérvári gyülekezeteknek új lelkésze beszélt a hivek gondozása körüli teendőkről a szórványokban. A közgyűlés maga 27-éu vette kezdetét Antal Gábor püspök és Iiegedüs Sándor főgondnok elnöklete alatt. A gyűlés tagjai csaknem teljes számban jelentek meg. A püspök szép alkalmi imája után a főgondnok rövid visszapillantással a zsinati tagok szerencsés megválasztására és arra az immár általánosan elfogadott állásfoglalásra, amelyet a kerület az 1848: XX. t.-c. végrehajtása tárgyában elfoglalt, — a közgyűlés tagjait szivesen üdvözölve, a gyűlést megnyitja. Ezután Szekeres Mihály, Dózsa József és Kenessey Pongrác tanácsbirák az esküt letették. A tárgyalás megkezdése előtt Czike Lajos a közgyűlés nevében igen szives szavakkal üdvözölte Antal Gábor püspököt abból az alkalomból, hogy a főrendiházba meghivatott. A püspök köszönő szavai után, a jelenlevő dr. Darányi Ignácot üdvözölte, melegen köszönve neki azt a sok jótéteményt, amit az egyházakkal általában tett. A gyűlés üdvözlő táviratot küldött gróf Tisza István miniszterelnöknek, amiért a prot. egyházaink sanyarú helyzetén javítani késznek nyilatkozott. A zsinati képviselők választásáról a szavazatszedő bizottság tett jelentést. Pápaiak közül zsinati tagok lettek Kiss József esperes, Barthalos István ehm. gondnok, Németh István, dr. Antal Géza theol. tanárok és Faragó János főgimnáziumi igazgató. A közgyűlés az egyházi közélet minden ágára mintha a kipzürődő fény valamit elárulhatott volna abból, ami odabenn történik. Megható és félelmes volt a tízezernyi tömegnek ez a résztvevő, gyöngéd és kegyeletes csöndje, a melynek némaságát csak mélyebbé tette egy-egy elfolytott asszonyi zokogás remegő, tompa hangja. Az emberek lehorgasztott fővel állottak vagy szinte lázasan a türelmetlenségtől tekintettek a kapu sötét öble felé. Azonban senki se jött. Az egész uralkodó család, a főpapok és az állami főméltóságok együtt voltak a palotában a haldokló gyermekkirály ágya mellett és a nép, a mely csak a legutolsó napokban tudta meg, hogy az uralkodó állapota aggasztóra fordult, megdöbbenve, türelmetlenül, leverten és búsan állt a palota előtt. Még egy hete csak, hogy látták egészségesen és vidáman a fiatal királyt, mikor ősz főhadsegédével az oldalán végig kocsizott a Szent-Keresztély fasoron. Az arcát rózsásra csipte a hideg és acélkék szemei — a melyek különben olyan öregen, olyan szigorúan tudtak nézni — barátságosan mosolyogtak. Fehérkesztyűs kezecskéjével sürün szalutált, a felhangzó éljeneket fejbólintással köszönte meg. A kilenc esztendős kis királynak, több volt a népszerűsége, mint összes őseinek, valamennyi Ollenburgnak ötödfélszáz esztendő alatt. Az erős és erőszakos dinasztia koronás ágának utolsó sarjadéka, a gyönge, ártatlan gyermek halálos ágyra került, még mielőtt egyetlen rosszat is elkövetett volna. Az első eset az Ollenburgok uralkodása óta. Verejtékes homlokkal, lecsukott szemekkel pihegett az aranyrácsos ágy selyemvánkosai között. A koronás gyermeknek félmillió halálrakész, vitéz katonája volt és íme megöli egy hóember. Egy esetlen, tehetetlen, otromba fehér tömeg; — amelyet épen a saját felséges kezecskéivel formált valamelyesre II. Olivier. A hatalmasokat a saját kreatúráik ölik meg. — Egyszerre aláhanyatlottak a királyi gyermek szorgos kezecskéi, a fogacskái összekocódtak, remegett egész testében, az ajkait felhántotta a láz, a homlokát kiverte a verejték, a mely összecsapzotta szőke haját. Melege volt és fázott. Vézna tagocskáit halálos kimerültség bágyasztotta el, csillogó szemeinek tekintete tétován révedezett a levegőben, néha fel felkapta a fejét és hörgő torkából érthetetlen hangok törtek elő. Az anyja halálsápadtan állt az ágya mellett; tudós doktorok mélységes aggodalommal hajoltak föléje. Hallgatták a szivecskéje lázas dobogását, tapogatták az ereit, simogatták a homlokát, vizsgálták a szemei nézését. Csend lett a palotában, rettegéssel teljes, izgatott, türelmetlen, ideges csend. A dagadó szőnyegek süppedékes hátán is lábujjhegyen jártak az emberek. A professzorok konzíliumokat tartottak, eljött a hires angol tudós is, noha sokan tiltakoztak az ellen, hogy idegen orvos is kezelje a királyt. A regenskirályné egy pillanatra se hagyta el a fia ágyát. Pár napig titkolóztak. A lapok azonban csakhamar megtudták, hogy a király nagy beteg. Meghűlt, mikor hóembert csinált a parkban a főkertész segítségével. A lakosság zúgott, türelmetlenkedett. Állandóan nagy csoportok állottak a palota kapuja előtt. Jelentéseket követeltek a beteg király állapotáról és hangosan átkozták a főkertészt. Akadtak azonban olyanok is, a kik nem elégedtek meg a főkertésszel. Kalandos, izgató, veszedelmes mesék surrantak halkan és sötéten szájról-szájra, hogy titkos cselszövény, magas merénylet akarja láb alól eltenni a királyt. Alattomos, irigy, rosszakaratú pletykák voltak ezek, romantikusak és gonoszak; — annál gyorsabban terjedtek. Az uralkodó családot senki se szerette, az anyakirálynét és a gyermekkirályt ellenben mindenki. Az özvegyről az egész ország tudta, hogy nemesszivü, jótékony és nagylelkű, a gyermekkirály pedig — gyermek volt, ártatlan, bájos és eszes. Akadtak azonban olyanok is, akik az anyakirálynét vádolták. — Egyetlen gyermeke van és arra se tudott vigyázni. Az órák multak. Az őrség némán állott a bejáró előtt. A külső kapu mögött udvari fogatok egész sora vesztegelt. A tömeg, mint egy nagy fekete folt, némán terült el a fehér északában. * A trónöröklést szabályozó 1712. VII. törvénycikk 19-ik pontja így szólt: „Ha a király magtalanul vagy fiuörökös nélkül halna el, a korona a magas uralkodóház életben levő legidősebb és legfiatalabb főhercege közül arra száll, akit a király az ország miniszterelnöke és a hollenbergi érsek előtt utódjául megnevez" .. . A gyermekkirálynak feladták az utolsó szentséget. Másfél napja egy pillanatra se nyerte vissza eszméletét. Viziók gyötörték. Áz arca néha irtózatra torzult, másszor édesen mosolygott. A karjaival olykor a levegőben hadonázott. A torkából állandóan hörgő sípolás hangzott. A láz egyre közelébb emelkedett a végzetes magassághoz .. . A királyi család legidősebb főhercege volt Salvator Mária Lajos, a hadsereg főparancsnoka. Egy öles termetű, hatvanéves katona. Nyers és szigorú. Csak a katonáit szerette és ezeknek élt. A homlokán egy kartácsszilánk hasított emléket a diadalmas gorbachi csatának. Nem nősült meg, pedig mint az Ollenburgok általában, nagyon szerette az asszonyt. Különösen a másét. Beszélték róla, hogy jó szive van, — de ezt a jó szivet lakat alatt tartja.