Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-09-10 / 37. szám

Hajnóczky ó'szinte felszólalása zajos helyeslésre talált. Azután kezdetét vette a napirend. Thék Endre szólt a munkásmozgalmak romboló hatásáról és a kölcsönös megértés szükségességét hangoztatta. Gelléri Mór kimerító' megokolás kíséretében határozati javaslatot terjesztett elő, hogy a kongresszus állandó agitációt indítson az önálló vámterület ügyében. Követelje ezt a mostani országgyűlési képviselőktől és hasson végül oda, hogy minden iparos becsületszavára fogadja, hogy ezentúl csak oly képviselőjelöltre szavaz, ki az önálló vámterület érdekében kifejtendő tevékenységre hajlandó. Krejcsi Rezső dr. az építőipar szabályozása dolgában nyújt be indítványt. A közgazdasági tényezők együttműködésének szükségéről Szávay Gvula debreczeni kamarai titkár értekezett. Alapos tanulmányozásra s széleskörű közgazdasági ismeretekre valló nagyszabású beszéde, melyet állandóan fokozódó érdeklődés kisért, többször zajos helyeslésekre ragadta a kongresszus tagjait, kik az előadás befejeztével meleg ovációban részesítették Szávayt. Hlavács Kornél győri kerületi iparfelügyelő a kisipar átalakulásáról és jövőjéről szólt. Szendröi Mór győri kamarai titkár nagy tetszéssel fogadott beszédében az ipartestületek ügyeit tette szóvá. Beszédében sok érdekes és hasznos adatot szolgáltatott az ipartörvények revíziójához, különösen ipartestületi szempontból ; sürgette, hogy az ipartestületek iparhatósági jogkörrel ruháztassanak föl. Az ipartörvény reviziója dolgában alapos megokolás után, Bauer Károly veszprémi ipartestületi elnök nyújtott be indítványt. Szilágyi Mihály a tanoncnevelés és oktatás ügyéről szólott, kapcsolatosan a segédek továbbképzésével. Weisz Lipót a kéziiparosok egymás elleni versengésének káros hatását fejtegette. Szendröi Mór szorosabb kapcsolatot kívánt a kamarák és ipartestületek között. Krishaber Leó a munkaadóknak szakmánkénti szervezését sürgette, Dóczg Ferenc, az esztergomi ipartestület elnöke pedig az iparoktatás reformját. Spitz Lajos budapesti szabó tüzes beszédben a fegyenc-ipar ellen kelt ki, s annak űzését csak olyan iparra kivánta szorítani, amely más iparosok által nem végezhető. A kongresszus a határozati javaslatokat elfogadván, Thék Endre indítványára megbízta a veszprémi ipartestületet, hogy azokat kellően feldolgozva juttassa az illetékes helyekre. A kongresszust 7

21 óra tájban kínos esemény zavarta meg. Mayer, székesfehérvári szobafestő, egy atléta termetű ember, hirtelen rosszul lett, s ijesztő kiáltással székéről a parkettra bukott. Azonnal a folyosóra vitték az eszméletlen embert, aki — szerencsére — ' hosszas élesztgetési kísérletek után magához tért, s semmi komolyabb baja nem lett. Bankett, visszautazás. A kongresszus 2 óra tájban befejezvén tanácskozásait, a kiállítási vendéglőben bankett volt. Dicséretére, legyen mondva a vendéglősnek, ezúttal jobban kitett magáért. A bankettről üdvözlő táviratot küldtek a királynak és Hieronymi kereskedelemügyi miniszternek. Felköszöntőkben természetesen nem volt hiány, s ha az a sok jó kívánság, ami ott a magyar ipar érdekében elhangzott, mind valóra válna, iparosainknak rövid idő múlva nem lenne okuk panaszra. Mikor a bankettnek vége volt, kiránduló iparosaink a vasúthoz készülődtek. A már előre megbeszélt terv szerint a zirci, illetve bánhidai vasúton utaztak vissza, hogy egyben a Bakony regényességében is gyönyörködhessenek. A kirándulók legnagyobb része az esti 10 órai vonattal megérkezett, csak néhányan maradtak tovább Veszprémben, hogy megnézhessék a kiállítás területén délután 5 órakor bemutatott új tűzoltási anyag minémüségét és a gyakorlatban használhatóságát. A visszamaradottak a 11 órakor érkező motoros kocsival jöttek meg. Ezekben számoltunk be iparosaink kirándulásáról. Mielőtt tollúnkat letennénk, még csak két dologról emlékezünk meg. Először a veszprémi ipartestület gondos házigazdai tisztéről, a kirándu'ók iránt tanúsított figyelmes előzékenységéről ; másodszor Veszt prém város iparosainak magyaros vendégszeretetről tanúskodó ama tényéről, hogy lakásaikat szives készséggel bocsátották iparosaink rendelkezésére, s családi körükben vendégül fogadták Őket. Végezetül pedig, mint referádánk elején, elismerésünket fejezzük ki ipartestületünk elöljáróságának, mely az érdekes és tanulságos kiállítást rendezte. N. P. A színházi hét. Nem több, mint kilenc napja időzik körünkben a székesfehérvári színtársulat s máris kétségbevonhatlan módon bebizonyosodott az, amit mi a pápai közönség méltatlan meghurcoltatása idején nem szüntünk meg teljes eréllyel hangsúlyozni, hogy ez a mi közönségünk egy becsületes ambíciójú társulat működésének nem szegi szárnyait. Ez a mi közönségünk csak a sarlatán tempók jogosultságát nem akarja elismerni a művészet terén, ahol azonban ha nem is véglegesen és egyénenként kialakulva, de tisztességes szinészi munkát lát maga előtt, ott pártfogása nem marad el, sőt pártfogásának mérve jelentékenyen felülhaladni képes azokét a városokét, melyeket a vidéki színészet központi és hivatalos vezetősége (gyatra kis intézmény!) rangban előnkbe helyezett. Ot telt ház! íme a bizonysága a pápai közönség színházi életképességének. Öt telt ház, amelyet még több is követhet, ha a társulat ambiciója nem lankad, ha továbbra is jó műsor és jó előadások lesznek. Az e heti előadások főerénye maradt az, amit már a múltkor érdem gyanánt kiemeltünk: a jó összjáték. Ezt annál is inkább érdemül irjuk fel, mert a társulat meglehetős nagy, estéről-estére újabb és újabb alakok tűnnek elő az ismeretlenség homályából, akik csaknem kivétel nélkül beleilleszkednek a rendes ensemlebe. Nem mondjuk, hogy a legnagyobb szinészi tehetségek vannak itt együtt, de hogy becsületes törekvés, teljes erőfeszítés nyilatkozik meg gyöngébbnek és erősebbnek játékában egyaránt, az kétségbevonhatatlan. Ez a becsületes törekvés tudta elfogadhatóvá tenni a hét egyetlen drámaelőadását, a Takarodó ét. Összevissza három, igazán művészi színvonalon álló alkotást láttunk benne, azok közül is kettő epizódszerep volt, de mivel a többi szereplőben is meg volt legalább a művészi becsvágy, az összbenyomás nem volt éppen kedvezőtlen. Igaz, hogy a Takarodó ennél sokkal többet érdemelt volna. Ez a darab, amely eleven jajkiáltás a militárizmus félszegségei ellen, nem esik abba a hibába, amibe a legtöbb iránydarab, hogy t. i. unalmassá válik: hatalmasan felépített szcenériája a leghatásosabb újabbkori drámák sorába, iktatja. Hogy nagy hatást mégsem ért el, annak oka az, hogy mind Vári, mind pedig Illés Magda erejét ma még felülhaladja a két főszerep eljátszása. Vári játszotta Laufen hadnagyot az első felvonások könnyebb jeleneteiben még elég ügyesen, de később, mikor már erősebb drámai effektusokra került volna a sor, tudása cserbenhagyta, szenvedélyes drámai kitörések helyett sivár kiabálás volt az, amit véghez vitt. Egyik hibája, ami nemcsak az ő, de úgy látszik az egész magyar ifjú szinésznemzedék hibája: nem tudnak természetesen, helyes hangsúllyal beszélni. Illés Magda, megfordítva, mint partnere, a vesztébe gondatlanul rohanó őrmester-leány szerelmi jeleneteiben volt gyöngébb, mig a törvényszéki jelenetben a saját becsületének árán is kedvesét megmentő szerelmes néhány megrázó hangját hallatta. Új szerepkörben mutatkozott be ez estén Benedek, akit a múltban elsőrendű bonvivantnak ismertünk; ezúttal erős drámai szerepet játszott. íme, a régi színésziskola jósága : Benedek e szerepkörben is művészit nyújtott. Az utolsó felvonásban, mikor számadásra vonja kedvese csábítóját, erővel és igazsággal teljes volt játéka. A két említett epizódszerepben Szigetiig és Bogyó jeleskedtek. Szigethy Michalek tiszti-szolgát adta kedves humorral, Bogyó pedig egy felvonásban is képes volt megmutatni, hogy igazi tehetség lakik benne. Talán ő volt az egyedüli, aki nem játszott, hanem élő alakot mutatott be, egy igazi mágnás-kapitányt finnyás, de jó szivü gavallért láttunk magunk előtt, úgy amint a bécsi Karthner-Strassen vagy Berlinben Ünter den Linden járnak, tesznek, vesznek és beszélnek. A többi szereplő — csupa A leány, kinek szemei vágyó pillantással tapadtak a halom pénzre, megrezzent. — No, ne ijedjen meg, — nevetett Halmos György, — nem lesz a mienk. Sietni kellett, itt volt már a csomagolás ideje. Együtt végezték. Halmos György készítette el az ivet, a leáuy rakogatta a zsákba a pénzes-leveleket. Egészen kifáradt, mire vége lett s csaknem leroskadt a székre. -- Beteg? kérdezte a fiatal ember aggódva. — Már jobban vagyok, — szólt a leány bágyadtan. Oly szelíd volt a hangja, amilyennek még soha sem hallotta Halmos György. — Elkísérhetem, kedves Lenke kisasszony ? A leány habozott. Nem fogadta el, de visszautasításában nem volt már semmi ridegség, semmi kevélység. Szinte félénken mentegetődzött : — Miért fáradna ? Köszönöm. Másnap reggel szokatlanul későn jött a hivatalba a kisasszony és feltűnően sápadt volt. De feltűnt még más valami. Divatos, uj télikabátka volt rajta a tegnapi ócska, könnyű felöltő helyett. Az öregebb postás kisasszony irigyen nézegette : — Milyen csinos ! Halmos Gyurinak a szivébe nyilait. A leány tegnapi zavara, ez a sáppadtság, az uj téli kabát. .. Istenem ! honnan került ez az uj télikabát ? — Drága volt ? — tudakozta a fonnyadt képü. — Apró havi részletekben fizetem, — felelt Tornay Lenke. A fiatal postatiszt lesütötte fejét s nem mert odanézni. Attól félt, hagy a leánynak arcáról leolvassa, hogy nem mond igazat. Egy darab idő múlva mégis csak fölemelte fejét, átnézett a szomszéd asztalhoz, bol Tornay Lenke folytatta mindennapi munkáját. A leány nagyon szomorúnak látszott s a fiatal ember ingerültsége lassanként sajnálkozásba olvadt át. De nem szólt egész nap egy szót sem a leányhoz s este nem kínálkozott, hogy elkísérje. Lesz annak már más kísérője. Távolról azonban követte nyomát, mardosó féltékenységgel, kinos kétséggel szivében. Követte most minden este s megkönnyebülve tért vissza minden este, növekvő reménységgel, esősödő bizalommal. — Oh, te kedves, oh, te jó! — suttogta bűnbánó alázattal, mikor látta, mint siet haza szapora léptekkel a leány, se jobbra, se balra nem tekintve, csak egyenesen haza. Néha öccse várja a postahivatal előtt, olyan tizenkét-tizenhárom éves fiu. Sült gesztenyét vesznek az utca sarkán tiz krajcárétr s egészen megelégedettnek látszanak. Halmos Gyuri boldog mosollyal tekint utánok. Neki való feleség lesz ez már. Valami két hét múlva egyszer csak a postaigazgatóság küldöttei toppantak be az aranykéz-utcai hivatalba. Előkérik a könyveket, naplókat s nagy vizsgálatot tartanak. Elveszett egy ötszáz forintos pénzeslevél, azt keresik. Kihallgatják a személyzetet. Az öregebb kisasszony durcásan felel, Ő nem kezeli a pénzesleveleket, tessék Tornay Lenke kisasszonyt kérdezni. A fiatal leány halálsápadtan áll a vizsgáló bizottság előtt s nem tud szólni. Szemei rémült kifejezéssel fordulnak Halmos György felé, mintha segítségért könyörögne. Csak egy szempillantás ez, de elég. Halmos György most már mindent tud. Odalép a bizottság elé s kijelenti : — Az ötszáz forintos levelet én sikkasztottam el. — Bevallja ? — mordult rá a bizottság feje. — Bevallom. Még a napot is megmondja, mikor. A kiküldött urak meg vannak elégedve az eredménnyel s átadják a büntető törvényszéknek az elvetemült bűnöst. Mielőtt távoznának azonban, néhány bátorító szót intéznek a megrémült szép leányhoz, ki még mindig reszket: — Ne tessék félni. A dolog most már egészen tiszta. Az a gazember kap vagy három esztendőt. S mikor a gazembert elvezetik, a szép leány félrefordítja fejét. Csak az a másik, aki se nem szép, se nem fiatal, törülgeti a könnyeit, mig a vizsgáló bizottság tagjai rá nem támadnak : — Kérem, mit sajnálja"? Az ilyen embert nem szabad sajnálni. FERENCZ JÓZSEF KESERŰVÍZ 5SH5FS