Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-09-10 / 37. szám

részére két vasúti kocsit bocsátott rendelkezésre. Ebben a két kocsiban tették meg iparosaink az útat oda és vissza. A vonat, melyben a kirándulók is elhelyezkedtek, a szokott időben, 1 órakor indult el Ivis-Czell felé. Az úton vidám beszélgetéssel tellett az idő, s természetesen sok szó esett a kiállításról is, s miután lapunk aznapi száma, amelyben részletesen beszámoltunk a kiállításról, több példányban a kirándulók kezébe került, felszólalásunk kapcsán élénk megbeszélés tárgyát képezte az, mintha a kiállítási zsűri előtt a pápai kiállítók munkái nem találtak volna kellő méltánylásra. Általános volt a nézet, hogy a tudomásra jutott birálat nem lehet végleges, amennyiben azonban végleges lenne, az ellen óvást emelnek. Megérkezés. Kellemetlen, esős időben érkezett be a vonat a jutási állomásra, hol a veszprémi ipartestület néhány kiküldött rendezője várta az érkezőket, s kalauzolta őket a vicinálisra, amely lassú döcögéssel jóval 5 óra után érkezett be' a Veszprém városi állomásra. Itt már aztán ünnepies volt a hangulat. Ott volt a veszprémi ipartestület nagyszámú küldöttsége, amely zajos éljenzéssel fogadta a pápai kartársakat, majd előlépett a veszprémi ipartestület érdemes elnöke: Bauer Károly, s szívélyes szavakkal üdvözölte az érkezőket. Az üdvözlő beszédre Hajnóczky Béla elnök igen talpraestten válaszolt. Utalt arra a testvéri viszonyra, amelyben a pápai és veszprémi iparosok, mint egy közös anyának — Veszprémvármegyéuek — gyermekei állanak egymással, készséges örömét fejezte ki affölött, hogy részt vehetnek a veszprémi iparosok örömünnepében. Kölcsönös bemutatkozások után a veszprémi ipartestület udvarias figyelméből fogatokra ültek a kirándulók, amelyek az ipartestület épületébe vitték őket. Itt azután a vendégek elszállásolásáról történt intézkedés s kiosztattak a kiállítás területére, valamint a másnap tartott iparos-kongresszusra belépésre feljogosító, Veszprém város piros és kék színeiből összeállított kokárdák. Azután a kirándulók szállásaikat keresték fel, majd pedig kisebb-nagyobb csoportokban a város megtekintésére indultak, mozgalmas képet adván a máskor csendes és egyhangú Veszprém utcáinak. Megjegyezzük, aznap érkeztek meg Győr, Esztergom és Keszthely városok küldöttei, de számbeli súlyban mindenütt csak a „Pápa" feliratú jelvények imponáltak. Ismerkedési estély. Esté 8 órakor a kiállítási vendéglőben gyülekeztek össze a különböző városok küldöttei ismerkedésre. A vacsorát disznótornak is nevezhetnők, mert ekkor került asztalra a kiállítás egyik nevezetessége, az a hatalmas sertés,' amelyet Bauer Károly veszprémi mészáros, ipartestületi elnök állított ki, s amely majd hatszáz kilogrammot nyomott. A hatalmas monstrumot a kiállításon is megjelent „kacsa" hat lábbal ruházta fel, de bizony az csak négy lábon tartotta a rengeteg súlyt. Az estélyen a magyar ipar érdekében számos dikeió hangzott el, s az uralkodó kedélyes hangulatot a kiállítási vendéglő méreg-drága árai s komisz italai sem tudták lerontani, noha boszankodásra elég alkalmat adtak. A társaság 10 óra tájban oszlott széjjel a kiállítás impozáns, villamos fényben ragyogó területéről. Az ismerkedési estély alkalmából a zenét a székesfehérvári hondvédzenekar szolgáltatta. „Feketére" a hatalmas társaság az elegáns „Elité" Kávéházban jött össze, ahol a különböző városok összetartó csoportjai valóban érdekes képet nyújtottak. Vasárnap. Másnap, vasárnap reggel verőfényes szép Őszi napra ébredtek a kirándulók, kiket első utjok — természetesen — a kiállításra vezetett. Nagy érdeklődéssel és kiváűcsi várakozással léptek a méltán jó hir által megelőzött kiállítás területére,, s abban, hogy sok szépet és hasznosat fognak látni, nem js csalatkoztak, mert a kiállítási tárgyak minden egyes csoportja a magyar mezőgazdaság, gyáripar és kézi ipar kiváló produktumait mutatta be. Bizonyos büszke önérzet töltötte be iparosaink keblét, mert hisz a kiállítás dicsőségének nagyrésze rájuk háramlik. El kellett ismernie és méltányolnia ezt a kiállítási biráló-bizottságuak is, mert a lapunk múlt számában közölt kitüntetési jegyzéktől nagyban eltérő, ujabb kitüntetési jegyzéket állított össze, amely nemcsak hogy tágabb körre terjedt ki, hanem egyeseknek a már jelzettnél értékesebb kitüntetést is nyújtott. A hiteles kitüntetési liszta a vasárnap reggel megjelent s a kiállítás területén díjtalanul kiosztott Kiállítási Értesítőben jelent meg. A győztesek névjegyzékét lapunk más helyén közöljük. Az iparos-kongresszus. A kiállítás megtekintése után iparosaink a dunántúli iparos-kongresszuson jelentek meg, amely Thék Endre elnöklete alatt délelőtt 10 órakor vette kezdetét a vármegyeház dísztermében. A kongresszus rendkívül látogatott volt. Az elnök megnyitó beszéde után üdvözölték a kongresszust: dr. Diószegiig György kormánykiküldött, Gelléri Mór, az orsz. iparegyesület elnöke és Horánszky Lajos képviselő. Mindhárman hathatós támogatásukat Ígérték meg az ipari érdekek védelmezésében. Napirend előtt szót kért Hajnóczky Béla, ipartestületünk .elnöke s magyaros őszinteséggel kijelentette, hogy ő már nem hisz az Ígéretekben, mert tizenkét esztendeje, hogy kongresszusra jár, s mindenütt messzemenő támogatásukat ígérték meg a kormány megbízottai, a politikai és ipari vezérférfiak, de az igéret csak igéret maradt s az iparosság^ ekszisztenciája folyton lejebb és lejebb sülyed. Óhajtaná, hogy a kongresszusnak necsak szavakban és ígéretekben, de tettekben is legyen meg az eredménye. féleségét olvasóközönségük erkölcsi érzékének rovására kamatoztatják és mindazok lelkét, kikkel szellemi összeköttetésben állnak, valósággal megmételyezik, az emberiség nevelésére törekvő munkásságot közönséges kenyérkereseti forrássá alacsonyítják. Üzlet lesz az, ami szent hivatás! A társadalomnak kötelessége tehát saját érdekében odahatni, hogy legyen a sajtó az erkölcsiség őre és a morális életfelfogás védője! Emelkedjék ki abból a salakból, melybe a lelkiismeretlenség döntötte! Hagyja ott az erkölcstelenség legyezgetését, a közvélemény megtévesztését, hogy ellenkezésbe ne jusson rendeltetésével! Mi a társadalom lelkiismeretének csak parányi része vagyunk, de bár szavunk gyönge, mégis fölemeltük, mert a sajtó erkölcsi tisztaságának szeutsége kötelezett erre. Iparosaink kirándulása a veszprémi kiállításra. — Dunántúli iparos kongresszus. — Városunk iparosainak bizonyára sokáig kedves emléke marad az a tanulságos és bőséges tapasztalatokat nyújtó kirándulás, amelyet az ipartestület elöljárósága rendezett múlt szombaton a veszprémi kiállítás megtekintése végett. Ipartestületünk elöljárósága ez alkalomra kedvezményes vasúti jegyeket eszközölt ki a kereskedelemügyi minisztériumtól, s hogy a kiállítás megtekintését még jobban lehetővé tegye tagjainak, a jegyekre utánfizetendő díjakat saját pénztárából fedezte, bizonyságot tevén ez7el arról, hogy ipartestületünk derék vezetősége minden alkalmat megragad arra, hogy tagjainak szakbeli tudását növelje, s közvetve a magyar iparnak is szolgálatot tegyen. A kirándulás nemcsak azért volt érdekes, mert hasznosan kamatoztatható tanulságot nyújtott az abban résztvevőknek, de azért is, mert tanúságot tett arról a testvéri együttérzésről és szeretetről, mellyel vármegyénk két testvér városának — Pápának és Veszprémnek —• iparossága egymás iránt viseltetik. Az út Veszprémbe. A kirándulók mintegy 70 főnyi csoportja múlt szombaton délután 1j

% 1 óra tájban kezdett gyülekezni a vasúti állomáson tevékeny elnökének Hajnóczky Bélának vezetése mellett. Mire Győr felől a vonat berobogott, akkorra már rendben voltak a vasúti jegyek, viszont az állomásfőnök direkt a kirándulók éltek. A papa igen előkelő férfi volt, főispán valami felvidéki vármegyében, nagy ebédeket, estélyeket adtak, s a saját fogatukon kocsikáztak, míg csak a sok adósság a főispán urnák nyakát nem szegte. Aztán a fővárosba jöttek, ahová jönnek a bukott emberek mind. De napról napra rosszabb lett a sorsuk. Örökös zaklatás, foglalás, árverés. Alig maradt valamicskéjük a megélhetésre abból a különben is sovány nyugdíjból. A méltóságos papa aközben meghalt s az özvegy itt maradt az öt gyerekkel. Tengődtek, tengődtek valahogy, de mindig nehezebben. Már nem lehetett megőrizni a külső tisztesség szinét. Két kis szobácskába szorultak s a méltóságos asszouy fekete selyemruhája olyan kopott volt már, hogy alig lehetett benne kimenni. Eleinte abban reménykedett őméltósága : hátha Lenke férjhez megy ? Szép leány, szerencséje akadhat. De édes Istenem, hol ? Társaságba nem járnak, bálba nem mehetnek, hát hol ? Talán itt a postaketrecben, ahol elkeseredetten percegteti szegényke a tollát tintás ujjacskái közt ? De még jó, hogy ezt a kis hivatalt is kaphatta. Mit csinálnának az ő havi harminc forintja nélkül ? No talán már a jövő évben Ernő is kap ösztöndijat. A miniszter megígérte a mamának. De addig, borzasztó ez az élet addig. Istenem ! ha abból a tömérdek pénzből, ami a kezén átmegy, csak egy parányi rész az övék lehetne. Csak annyi, amennyi néha egy levélben van. Még annyi sem kellene. Csak egy-kétszáz forint ebből a sok ezerből. Káprázik a szeme attól a sok bankjegytől, ami az utalványokkal itt összehalmozódik. S mily könnyen bánik némely ember a pénzzel. Múltkor egy keresi kedő száz forinttal többet adott oda, mint kellett volna s mikor Lenke visszaadta a százforintost, a kereskedő bámulva tekintett rá s csaknem gunyosau nevetett a szeme közé. Azóta mintha mindig annak az embernek a gúnyos arcát látná. Azóta mindig ezen tépelődik. Bolond volt, persze hogy bolond volt, mikor a százforintot visszaadta. Ki kereste volna nála ? Senki. S annak a pohos embernek, aki Isten tudja milyen gazdag, mindegy lett volna. Megsem érezte volna a száz forintját. Talán nem is tudta volna, hogy elveszett. Neki pedig milyen szerencse lett volna. Megvehette volna azt a csinos télikabátkát, melyet már egy hét óta lát a kirakatban s melyért úgy fáj a szive. Nem is drága. De elsejéig elviszi valaki. Vagy ha nem viszik is el, a mamának szüksége lesz elsején megint az egész pénzre s Lenke tovább is didereghet ebben a vékony tavaszi felöltőben, ámbár nagyon kemény hideg idő jár már, dér, fagy. Szinte megkékül szegénykének az arca, mire ideér reggel a hivatalba. Hal nos Gyuri nagy megilletődéssel tekintget át a szomszéd Íróasztaltól. Hej, ha szólni merne ! De eddig mindig oly ridegen elutasította Lenke kisasszony. Persze, persze, a nagy uri nevelés. Főispán leánya. A. méltóságos asszony sok hiábavalósággal teletömhette szegénynek a fejét. De majd eljön a Halmos Gyuri ideje is. Szentül hiszi, hogy eljön. Egyszer meg fogja érteni az a leány, hogy nincs a világon senki, aki úgy szeretné. Igazán, a lelkét is oda adná érte Halmos Gyuri. Majd ha egyszer az a dölyf, ámit a leányka magába szítt, elpárolog, majd ha kinyiinak a szemei, akkor előáll Halmos Gyuri : — Nézze, én szegény fiu vagyok, de tisztességes fizetésem vau már most is és Lenke kisasszonyt nagyon szeretem. Mióta csak megláttam, mindig szeretem. Szeretni fogom hű, igaz szerelemmel koporsóm bezártáig. Nem bánja meg, ha feleségem lesz. Ilyenform fog szólni s lehetetlen, hogy a leánv meg ne értse. íme, már most is, mintha nyájasabb szemmel tekintene rá. Halmos-Gyuri észreveszi, hogy lopva néha-néha átpillant, olyan különös, zavart, fürkésző tekintettel. A fiatal ember szive megremeg a boldogság előérzetétől. Figyelemmel kiséri a leányt. Látja, hogy az még jobbau megzavarodik, amiut szemük találkoznak s elfordítja fejecskéjét. Gyönge, rózsás arcát elönti a láng s mindegyre zavartabb és szórakozottabb lesz. Nagyon lassan, nehezen megy neki a munka, minduntalan eltéveszt valamit, hol a pénz olvasását, hol a recepisszek irását, belebonyolódik a számokba s fáradtan meg-megáll. Sőt Halmos Gyurinak úgy rémlik, mintha valami halk, elfojtott sóhajtást is hallott volna. — Nem segíthetnék, Lenke kisassony ? — ajánlkozott a jó fiu. Ma nem utasította el oly ridegen a szép leány. Bizonytalan, bátortalan hangon felelt. Köszöni, azt hiszi, maga is elkészül. De mikor a fiatalember nagyon erősködött, hogy de bizony segít, Lenke kisasszony nem ellenkezett tovább. A fiatal postatiszt odaült egy kis időre az ő helyébe : — Pihenjen csak addig, kedves kisassony. A pénz azalatt egyre gyül garmadákba, meg a sok pénzes-levél. — Hej, ha a mienk volna, Lenke kisasszony ? —- szólt tréfálódva a fiatal postatiszt.