Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-08-27 / 35. szám

organizáljuk szegényügyünket. Ennek legjobb módjául kínálkoznék, ha az összes jótékonysági egyesületek egy közös értekezletre jönnének össze, ahol előre meg kellene csinálni különösen az idei előrelátható nyomorra való tekintettel egy rendkívüli akció programmját. Ha megcsinálnák a szükséges előirányzatot s az egyesületek felosztanák maguk közt a segélyezendő szegények különböző csoportjait és rétegeit, akkor nincs benne kétségünk, hogy minden éhezőnek csillapítására kerülne egy falat kenyér, s nem fordulna elő az az anomália, hogy mig némely szegények talán éppen a kevéssé érdemesek — több oldalról is kapnak segélyt, addig az arra rászorulók egész serege segély nélkül marad. Nem kerüli ki figyelmünket, hogy egyes egyesületek csak tagoknak adhatnak segélyt, de hiszen éppen közös, együttes szervezés mellett lehetne kellő felosztást méltányosan megcsinálni. Ez az értekezlet, melyben úgy városunk, mint az összes jótékony egyesületeknek 1—2 küldöttje venne részt, az egész télen permamenciában is maradhatna, s egyöntetűen intézhetné a segélyezés ügyét. Talán ez az értekezlet megteremthetné az amúgy is sürgetett és immár elodázhatlan szükség gyanánt jelentkező népkonyhát. A képviselőtestületnek már van erre nézve egy határozata; igaz ugyan, hogy ez a határozat amolyan »nesze semmi fogd meg jól«: a néphonyha szükségének elvi elismerése, amiből bizony, noha már jó pár éves ez a határozat, még egyetlen szegény sem lakott jól. Reméljük azonban, hogy a jótékonyságban gyakorlatilag működő egyesületek több praktikus érzéket fognak mutatni, mint a városi közgyűlés és túlfogják szárnyalni a közgyűlés nagylelkű és bölcs határozatának elvi magaslatát. Termeljünk komlót. Az az elismerésre, sőt dicséretre méltó érdeklődés, melyet e b. lap már fennállásának első percétől kezdve nemcsak Pápa város, hanem a vidék lakosságának közjava, anyagiakban és szellemiekben óhajtandó előhaladása iránt tanúsít, már több oly cikkben nyilvánult meg, melyek szerzőjüknek gyakorlati érzékére vallva igen sok üdvös eszmét vetettek a felszínre s igtattak újabb és újabb pontot ama nagy programmba, melynek végrehajtását saját jól felfogott érdekünk parancsolja. Életrevaló eszméknek egész sorozatát tudnám az olvasó közönség emlékezetébe idézni, amelyek itt, e lapnak hasábjain láttak napvilágot s ma már részben megvalósítva, részben a megvalósulás stádiumában állanak előttünk, mert azok éppen fontosságuknál fogva a köztudatba, közérzetbe mentek át. De nem csoda. Sőt teljesen érthető, hogy azok a jeles cikkek melyek ezen fontos kérdéseket tárgyalták — eredmény, hatás nélkül nem maradhattak. Legutóbb ismét egy felette aktuális tárgyról elmélkedett e lap a vezércikkben. Egy új gyár építésének, szükségességének eszméjével kapcsolatban egy oly termelési ágra hivta fel e lap szerkesztője a közfigyelmet, amely vidékünkön eddig csak igen mostoha elbánásban részesült, pedig a talaj alkalmas volta igen ajánlja. Ez a kendertermelés. Valóban, igen üdvös eszme. Azáltal, hogy e lap ezt felszínre hozta, ismét nagy szolgálatot teljesít a közönségnek, amely már maga is foglalkozik a kendertermelés hasznosságának gondolatával. így biztos tudomásom van róla, hogy vidékünknek egyik kiváló gazdásza, nagybirtokosa, a kendertermelés tanulmányozása céljából egy nagyobb külföldi útat tett, melyből visszatérve, hisszük, tanulmányainak eredményét közkinccsé fogja tenni s kioktatja kisgazdáinkat is.*) Ez alkalommal én szintén egy új termelési ágra szeretném úgy Pápa város, mint a vidék gazdaközönségének figyelmét felhívni. Nagyon szomorú, de való igazság, hogy ma már a gabona-nemüek termelése igen hálátlan dolog. Ha jó termés van — potom áron kell túl adni a legjobb gabonán is. A jó ára pedig rendesen csak olyankor jön meg, amikor Ínség fenyeget, *) Ennek felette örvendünk s e célra lapunk szives rendelkezésre áll. Szerk. nak s melyeknek falun az emberek, hol más mulatság 1 úgy sincsen, még az ötödik gyermeknél is örülni i tudnak. Kinőtt a pólyájából, megkoccautotta viola-) gyökerével az első fogacskáját, fölfedezte a két lábát s meg is kóstolta stb. De mindezek nem okoztak örömet már az uri családnak, hol négy gyermek nőtt fel a kis rosszkorjött előtt s most már egészen mások voltak a papa s a mama örömei. A lányokat színházba, bálokba kellett hordani s a fiuk jövőjének érdekében vacsoráztatni sok jeles embert. Mert nemcsak az étvágy, hanem a szerencse is, evés közben szokott megjönni. Ilyen küzdelmek között az elkésett, ötödik gyermek csak akadály és teher. Nappal alkalmatlankodik, éjjel sirdogál és minden percben megbontja azt a rendet és nyugalmat, melybe a mama ilyen korban már belehizott s melyet a papa jól kiérdemelt. De ez csak az első évben volt így. Mikor is Gábris abban a tévedésben élt, hogy az ötödik gyermek is csak gyermek. A következő évek mind egy-egy felfedezéssel váltották be szabad örömeit s alig volt öt éves, már bölcsen tudta, hogy egész kis életében semmivel sem tud nagyobb érdemet szerezni, mintha nyugton van, nagyon csöndesen, úgy éjjel, mint hosszú, szép napokon. Hogy aztán csöndes volt, nem okozott több bajt, semmi sem gátolta a családot abban, hogy tovább küzdjön a céljai felé és Gábrisról elfeledkezzenek, ne kérdezzék : éhes-e, álmos-e ? Fázik a kezecskéje,.fáradt a lába ? Csókra vágyik-e a szája, vagy tán könnyes a szeme ? Gábris, az illetlen kis malac, mert az ilyen öt éves kis pötty nem való vendégségbe, a konyhában szedett össze azt, arait kapott. A cseléd ölében pihent és melegedett. Aztán csókolta ráncos arcát a vén mosónőnek, ha a szive túláradt. — Volt egyszer egy szegény árva . . . Az öreg Erzsók néne végig simította bal tenyerével a száját s két ujjával csavarintott egyet az alsó ajkán. Mesemondáshoz így kell. Anélkül nem rendes sehogysem. — Volt egyszer . . . — De mi volt ? — Egy szegény árva. — De mi az? — firtatta tovább és kibujt a a párnák közül. Vézna kis melle csupaszon fehérlett ki az ing nyílásán. — Mi ? — tűnődött Erzsók néne és megbolygatta a kontya tájékát. Onnan várt segítséget. Mert sok okos dolog van ott, az asszonyi konty alatt, míg félre nem áll. De ebben a nagy kérdésben onnan sem sült világosság. — Hogy mi az az árva ? Hát árva, kinek se apja, se anyja, se hajléka. Gábris elgondolkozott, aztán megcsillant a szeme : — A Kormos bácsi, ugy-e ? Kormos bácsi vén, önző agglegény volt, ki sokszor elmondta, hogy ő bizony egyedül áll a világon. Se apja, se anyja, ki a nyakán élne. Még háza sincs, ami után adót kellene fizetni. Erzsók néne elrontotta a Gábris örömét. — Már hogy lenne Kormos bácsi árva? Hiszen az ember. Az árva pedig gyerek. — Kicsi? — Ki milyen. Jobb neki, ha kicsi, mert akkor hamarább elpusztul. Ha nagyobb, sokáig szenved. Nincs neki mit enni, nincs neki hol aludni. A ruhája rongyos, a haja borzas. Kergetik jobbranagy szárazság, aszály, jégverés stb. pusztít. De ez meg nem egészséges, nem természetes állapot. Ezt mi gazdák sem szeretjük. Erre legelszomorítóbb példa éppen ez az Ínségesnek Ígérkező esztendő. Ez nem jól van így. Teljesen osztom e lap t. szerkesztőjének ama nézetét, hogy közönségünk sokkal helyesebben teszi, ha a gyári iparra nagyobb figyelmet fordít. Ne termeljünk mindig csak gabonát és csupán csak gabonát. Ennek az árát ezáltal a túlterhelés által mi magunk nyomjuk így le, s csak a véletlen balsors hozza meg néha-néha az áremelkedést. Ne termeljünk annyi gabonát a piac számára. Tapasztaltuk,' hogy ez nem hálás dolog. Redukáljuk a gabonatermést, hogy a kínálat legyen kevesebb, mint a kereslet s látni fogjuk, hogy a gabona ára felmegy anélkül, hogy evégből szükséges lenne holmi háború, szárazság, aszály vagy koldusbotot szerző tiizi veszedelem. Pedig addig csak ezek segítették rá a gazdát a jobb árra. Ebből azonban senkinek sincs haszna. Mit ér a jó ár, ha nincs mit eladni ? . . . Termeljünk mást a sok gabona helyett, s akkor a kevés gabona jó ár mellett kél el s e mellett azt, amit helyette termesztettünk, szintén jól, sőt az eddigi gabonaterméseknél sokkal jobban értékesíthetjük. Egy ilyen, a gabonánál sokkal, de sokkal jövedelmezőbb termelési ág : a komlótermelés. Amíg u. i. a buza katasztrális holdanként 7 métermázsa hozammal 16 koronás, vagy mondjuk 20 koronás — igen magas — ár mellett 11 2—140 koronát hoz, a rozs pedig 6 métermázsa hozammal 12 koronát, vagy hát ma 16 korona ár mellett 72 - 96 koronát, addig a komló holdanként, a buza árának megfelelő tisztességes ár mellett, 2000—2400 azaz kétezernégyszáz koronát hoz a munkás fáradságának díjazásául. Ez pedig iszonyú különbség. S a mi jó magyar népünk még sem méltatja ezt figyelemre, csökönyösen ragaszkodik a megszokott buza-, árpa-, rozs-termeléshez. Nem eléggé élelmes, nem körültekinthető. Lám, az az alföldi, Királyhágóntúli atyafi már szemesebb, leleményesebb. Az már erősen termeli a komlót. S kapott is tavaly egyegy métermázsáért 380—400 koronát. Ajánlom tehát a mi gazdaközönségünk figyelmébe ennek a gyári növénynek a termelését, mely a sörfőzéshez felette szükséges. Bebizonyított dolog, hogy a magyar komló balra. Senki sem akarja megtűrni. Aztán ha sir, még jobban megverik. Egy kis szüuetet tartott a hatás kedvéért. Aztán folytatta a mesét a szegény árváról, ki így, ki amugv. — Ki olyan sokat fázik . . . Gábris megjegyezte, hogy ilyenkor bizonyosan a konyhában lappang. Délután, este felé ott olyan hideg van. De a szobába nem lehet bemenni, mert olyankor mindenütt öltözik valaki. A mama, a leányok és Gábrist, a rendbontót kizárják. Az öreg asszony ezalatt lassan mesélt; még csak odáig ért, hogy az a szegény árva be sokat éhezett. Csak nézte a kenyeret, kívánta s az a kenyér nem volt az övé. Gábris egy kicsit csudálkozott. Hogy lehet az ? Kenyér mindig van, mert az a cselédeké. És azok vágnak a gyermeknek is. De narancs, cukor, sütemény nincsen mindig. S ha van, az a vendégeké. Ahhoz nem szabad nyúlni. Az árva csak nézi, nézi . . . Ezalatt Erzsók néne odáig jutott, hogy, haj, micsoda csupa rongy volt az árva ruhája. És a Gábris szive elszorult. A cipőjére gondolt, mely napok óta kását kért, a kalapjára, melyből világot néztek a tüskéi. Gonosz utcai-gyerekek ezért uri koldusnak csúfolták s megkergették a kapuig. Erzsók néne az alatt, míg Gábris így eltűnődött, végére is ért a mesének. Szép végére. Mert hiszen a mese mindig szépen végződik. — Az Isten nagyon megsajnálta a szegény árvát. Magához vette, fel, az égbe, hol nagy fényesség van. — És meleg? — kérdezte Gábris, mert néha , összekoccant a foga a hidegtől. Szeme úgy csillogott, I mint a viz, ha a sugaras ég beléragyog.