Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-08-20 / 34. szám

kinti megváltás pedig nem nélkülöz bizonyos zaklató jelleget. A méltó, a helyes választ az illető belügyminiszteri rendeletre csak úgy adhatná meg városunk, ha a tűzoltói intézmény dotációját felemelné, mert akkor önérzettel hivatkozván erre, joggal ragaszkodhatnék ahhoz, hogy amint azt legutóbb szabályrendeletileg is kimondotta: kötelezett tűzoltók ne létezzenek. Ez esetben ha betű szerint nem is teljesítené a miniszteri rendeletet, eleget tenne intenciójának az által, hogy kényszer-tűzoltók helyett hivatásosakat adván, a tűzoltói intézményt hathatósan fejlesztené. Es ha a város ilyeténképen valóban nagy arányban támogatná a tűzoltóságot, akkor vájjon biztos lehetne abban, hogy az élet és vagyonbiztonság oly őrét birja benne, amelyre bizton számíthat a vész pillanataiban, amelyre gondolva nyugodtan hajthatja az éj sötét ölébe fejét, bizva; benne, hogy ha a félrevert harang zúgása; veri fel, ha vérvörösen látja felcsapni aj lángokat, látja egyszersmind rögtön meg-[ jelenni s látja elszántan munkába állni aj tüzoltó-csapatot? Akkor vájjon biztos lehet-e ; abban, hogy ez elszánt munkának meglesz az eredménye s nem kell elhamvadt házak, talán elpusztult emberélet hamvain siránkozni? Igen, biztos lehet, ha tűzoltóságának szervezettsége, fegyelmezettsége, képzettsége olyan ideális lesz, aminőről az ugyancsak e héten lefolyt tűzoltói nemzetközi kongresszuson hallottunk szólani. Hogy azonban ezt elérje, ahhoz — teljes tisztelettel és elismeréssel az éppen nem dicstelen múltnak — a jövőnek fáradságos, komoly, állhatatos munkája lészen szükséges. — or Magyar ipar és önálló vámteriilet. E nagyrabecsült lap legutóbbi számában, közéletünk egyik ismert kiváló alakja, Bauer Antal orsz. képviselő, vezető cikket irt a magyar ipar mostani szomorú állapotának okairól s egyszersmind azon módokról is, amelyek útján remélhető volna e nemzetgazgasági águnk föllendítése s végeredményében oda jut ki, hogy az önálló vámterület felállítását meg kell ellőznie magasabb műveltségű s tetterős iparos osztálynak, különben vámterületi függetlenségünk tönkre teszi sok időre mezőgazdaságunkat is és iparunknak sem használ a hozzáfűzött remények mértéke szerint. E cikk nem csupán szerzője kiválóságánál, hanem tartalmánál fogva is méltó a figyelemre s örvendetes tünetként üdvözölhető, hogy végrevalahára előkelő, országos férfiaink gondoskodását is meghódította a hazai ipar kérdése s kezdenek munkásai lenni ennek, az oly sok évig alvó, illetőleg a keresk. és iparkamrák altató ölében pihenő ügynek. Azonban míg egyrészt örömmel köszönthető minden, e téren megmoccanó érdeklődés is, addig másrészt a legéberebb hazafiúi körültekintéssel, a legfűggetlenebb s öuzetlen kritikával kell az iparunkra vonatkozó felfogásokat mérlegelni, nehogy e jóhiszemű, de szokszer téves eszmék még tovább lökjék a bukás felé e közgazdasági életkérdésünket. A hazai ipar — sajnos — oly helyzetben van már régóta, hogy annak csak a tarthatatlanságát ismeri be mindenki egyhangúlag, de a javítására nézve igenis eltérők, sőt homlokegyenest eltérők is a vélemények. Hogy többet ez utóbbiakból ne említsünk, mindnyájan tudjuk, a lapokból olvassuk, hogy most főleg két ellentétes vélemény küzd e kérdésben egymással: az egyik iparválságunk megoldását feltétlenül az önálló vámterülettől teszi függővé, a másik egész közgazdaságunkat félti az önálló vámterülettől s előbb, ha másként nem teheti, hát amolyan közgazdasági szuggesztiókkal próbálná lábáru állítani a magyar ipart s csak azután, betetőzésül az önálló vámterületet. Mindenekelőtt kinyilatkoztatjuk, hogy ez az utóbbi nézet, mely nemzeti iparfejlesztést mer hinni önálló vámterület nélkül, bármi óvatosságot, írt ajánljon a sebre, sem történetileg, sem a közgazdaság-fejlődésének törvényei szerint nem nyer soha igazolást. Nem nyer különösen nálunk, hol több mint egy század példája égbekiáltóan amellett tanúskodik, hogy iparunk a vánszorgó beteghez hasonlóan kullogott Ausztria, tőlünk hizlalt ipara mellett s a legutóbbi 36 esztendő alatt pedig még azt is meg kellett érnie a magyar iparosság, sőt a kereskedés egy részének is, hogy már-már koldusbottal kell támogatnia roskadozó lépteit. Hogy ide sülyedtek az állapotok, annak megengedjük, többféle oka lehet, de valamennyi között tüzoszlopként emelkedik ki az a jogos vád, bogy főleg 36 esztendő óta felült társadalmunk azon mesterségesen, erőszakkal kifundált elveknek és eszméknek, amelyeknek céljuk volt a közfigyelmet és érdeklődést az önálló magyar vámterület kérdésétől vagy elterelni, vagy vele szemben oppozicióba sorakoztatni, egyszóval : szuggerálni — ami si került is — társadalmunkat oly felfogásra, mintha közgazdaságunk s főleg iparunkra nézve nem lenne nagyobb veszedelem az önálló vámterületnél S olyannyira hipnotizálták a társadalmi véleményalkotást e tekintetben, különösen az érdekelt ipari, kereskedelmi s mezőgazdasági köröket, hogy még ma is, midőn e nevezett három nemzetgazdasági ág, főleg pedig iparunk sanyarú helyzetétől akaratlanul is kioktatva már tisztábban kezd látni, még mindig fölszinre vetődnek ama mérges illúziók hatásával működő eszmék, s még mindig félelmet akarnak kelteni társadalmunkban az önálló vámterület, mint közgazdaságunk valóságos réme ellen. Egyik leginkább hangoztatott nézet az, hogy bár ne csupán Ausztriával, hanem az egész Európával, különösen Német-, Francia- s Oroszországgal stb. volnánk ilyen vámszövetségben, mert ez válnék hasznunkra. Ez igaz lehet, megengedjük. Azonban van e ilyen vámszövetség ? Nincs! Nincs pedig azért, mert minden nemzet jól tudja, s azt is tapasztalta mindig, hogy összes gazdasági, tehát anyagi jóllétének védőbástyája vámterületének függetlensége, önállósága, amelyen, csak rövid ideig is, rést törni, vagy amelyet elszerződni nem merhet anélkül, hogy nemzetgazdasági tekintetben félnie nagy károktól ne kellene. Egyébként is a mi iparunk s egész közgazdaságunk feje nem a lehető európai vámszövetség miatt fáj, hanem amiatt, hogy Ausztriával közös a vámterületünk és pedig aképen közös, hogy a mi ipari összes érdekeink teljes rabszolgái az osztráknak s ennélfogva, míg Európának minden országában a nemzeti ipar nemcsak megmaradt előbbi fokán, de általában fejlődött is kultúrájához arányítva, nálunk a nemzeti ipart üzŐ osztályok nagy része elpusztult s óriási, u. n. haladási költségeink arányában az általános ipar nemcsak hogy fejlődést nem mutat, de életjelt is alig ad magáról. Ugyanis tisztelettel kérdjük, hogy van-e oly nemzet, ahol a nép, a lakosság nemzeti viselete oly rohamosan kiment volna a divatból, mint nálunk, aminek következtében ezen ipart űzők exisztenciája megszűnt ? S mi okozta e nemzeti jelleg s üzletág elpusztulását ? Nem más, mint az a sok ausztriai szabógyártmány, amely olcsóságánál fogva mindinkább kiszorította honi ipari munkánkat s ezzel — Nem igaz, a huszonegy nem is kocsisjáték. Amin sokat lehet veszteni, az uri játék. Én is huszonegyen vesztettem el az apai jussomat és nem voltam kocsis. Sajnos, most se vagyok az, I pedig kocsisnak lenni nem is volna utolsó mulatság. A huszonegy uri játék s ami hazárd-játékoknál ritkaság, még ész is kell hozzá. Tudni kell, mikor jó bevágni, mikor okos megállni s azonfelül érzék is kell hozzá. Hölgyeim és uraim, ki adja a bankot? De ő maga sohasem játszott, még csak úgv mellékesen se kockáztatott egy koronát. Nézte a játékosokat, tartotta őket szóval, tűrte a szeszélyeiket, de ennyi volt az egész. Nem játszott. Ha játszott, nyert vagy vesztett volna, talán sohse keresztelik el dr. Huszonegynek. így a kis gyerekek is csak annak csúfolták. Dr. Huszonegy tehát zsebrevágta a kosarat. Fátyolos szemmel nézett az elsiető Ábécé kisasszony után, nagyot sóhajtott, aztán csettintett a nyelvével és fütyörészve ment a legközelebbi társasághoz. Nők, férfiak nevetve fogadták s ő maga is nevetve szólott : — Éppen most kaptam kosarat. — Ah, ki tudott önnek ellentállni ? — tréfálkozott az igazgató felesége. Dr. Huszonegy belement a tréfába. — Ha más mondja, én sem hinném. De ellentáüott. Igazi kosarat kaptam. Pedig nem azt kértem tőle, hogy adjon bankot, hanem hogy a feleségem legyen. Igazi feleségem. — S most mit fog csinálni ? — Hazamegyek, gyászba öltözködöm és/busulok. — Megteszem. Ha egy óra múlva hallani fogják, hogy a cigány nagyon szomorú nótákat huz, kerüljék el azt a helyet, mert ott dr. Huszonegy fog busulni. Mosolygott, mikor így beszélt, de nekem úgy rémlett, hogy az a hosszú jegenye-alakja megreszket, mint még soha. S ámbátor most sem állta meg, b'ogy az asszonyok legbelsőbb dolgaiba ne kotnyeleskedjék (egy asszonykától megkérdezte, hogy hát mit mondott az orvos, lesz-e még valaha gyerrnek'e ?), időnként valami borulat ült a pergamen-arcára, alig tartotta magát, egyre törölte a homlokát s úgy nézett maga mögé, mintha azt várná, hogy Ábécé kisasszony meggondolta magát s visszajön a kosaráért. Mikor megint kedélyeskedni akart, majdnem hülyének tetszett a szegény hosszú legény. Tiz perc múlva fölegyenesedett. — Megyek busulni és ne tartóztassanak, mert meghalok, ha nem búsulhatok. Még sohasem láttam oly siralmasnak. A gyerekek, akikkel találkozott, szokás szerint megálltak előtte, hogy átvegyék tőle a stereotíp tréfáit: egy barackot, egy mondást, egy bolondságot — most úgy mosolygott rájuk, hogy megijedtek tőle. Csak néztem, bámultam. Hiszen mindig az volt a hitem, hogy ez a hosszú ember megroskadna, ha egy gyékény-kosarat kellene öt lépésre cipelnie, de most belül is összetört dr. Huszonegy. Szétesik ez most mindjárt darabokra s el sem tudom képzelni, hogy szedem össze. Már félig se tréfa ez a kosár. Utána mentem a fasorban, hogy melléje szegődöm. De csak a szállóban értem utói, a szobájában. — Na doktorka, csak nem komoly az a dolog ? Rám nézett hosszan, szomorúan. — De komoly. Arra kérem, kedves barátom, menjen vissza a társasághoz és ha elmondta a dolgot, nevessenek ki lehetőleg még ma este, mert holnap reggel már nem szeretném, ha még mindig nevetnének. — Kitől kapott kosarat? -— Mért kérdi, mikor tudhatja ? Nem a a portugál király nővérét kértem meg. — Ábécé kisasszony volt olyan kegyetlen ? — Olyan okos, akarta mondani. Igen, Ábécé kisasszony. Azt mondta : maga figura, én vén leány vagyok — kinevetnének ! Hát odáig rendben vau a dolog, én csakugyan figura vagyok és ki is nevetnének ; de hogy ő vén leány volna ! Nyitott szekrénye előtt lebukott egy székbe és nedves szemekkel könyörgött : — Gyászba öltözködöm. Csak ma estére hagyjon magamra. Holnap már megint maguk közé jövöi és figura leszek. Hagyjon magamra ! Elmentem. A tár.-aságnak c>ak azért se szólottam. Az ördög vigye a társaságot, ki fogja nevetni dr. Huszonegyet nélkülem is. Hát mit pletykázzam ? De mikor a hosszú fasor lombjain keresztül lehintette fekete porát az este s a homályban ragyogni kezdtek a vendéglő gázlángjai, mint a szentjános-hogarak : egyszerre áthangzott hozzánk a cigányok muzsikája. Magyar nótát húztak, szomoruat. S az igazgatóné egyszerre fölkacagatt : — Még csakugyan dr. Huszonegy huzatja ! Elsiratja a kosarát. Nem tudom feltartoztatni a társaságot, pedig magamnak is úgy rémlett, hogy dr. Huszonegy rendeli a szép magyar nótákat. 'Csak ő ' lehet, aki vigat és szomorút vegyest huzat, mert ami magyar nóta, azt ő mind szomorúnak érzi. Ez a bolondos lengyel, aki a német nyelvet is töri, nyomban elérzékenyedik a magyar nótára. Tőle telik csak ki, hogy ebben az osztrák fürdőben magyar nóta mellett akar busulni, mert mi magyarok, mi tagadás, idegenben is inkább a divatos keringőket szeretjük hallgatni. A társaság pedig látni is akarta, hogyan busul dr. Huszonegy. Vidám beszélgetésben húzódott tehát az egész csapat a vendéglő felé. Ott ült dr. Huszonegy a cigányok előtt. Hófehér porcellánruha volt rajta, de a rendes szemüvegét