Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-08-06 / 32. szám

ez évben némi csekélységgel a tavalyi alatt marad. Ezeken kivül még a vízvezeték által beszolgáltatott összeg s a villanytelep kamatmegtérítése képeznek nagyobb bevételi tételeket: mind a kettőről már föntebb szólottunk. Ezekben óhajtottuk városunk jövő évi költségvetésének általános képét nyújtani; az egyes tételek a pénzügyi bizottság szigorú bírálata után úgy hisszük, aligha szenvednek változást. Kívánalmakat, melyek csak pótadó-emeléssel volnának megvalósíthatók, nem akarunk hangoztatni, a jövő fejlődés ezeket úgyis meg fogja valósítani. A Mezőgazdaság és kereskedelem. Egy bizonyos, hogy idei termésünk gyenge. Ezen a bajon csakis az segíthet némileg, ha a gazda feleslegét jó árban tudja értékesíteni. Nem új dolog, hogy a kereskedelmet szeretik úgy oda állítani, mint amely csakis a termelés rovására boldogulhat. Vájjon igaz-e ez? Az agráriusok természetesen igennel, a kereskedők pedig nemmel fognak a feltett kérdésre válaszolni. Pedig itt is, mint a legtöbb esetben, középen az igazság. A gazdasági viszonyok fejlődésével mindenütt előtérbe lép a munka-megosztás. A mezőgazdasági termelésnek és az értékesítésnek különböző tényezők által való teljesítése pedig nem egyéb, mint munka-megosztás s ha a munka-megosztás az ipar terén bevált, nem lehet káros a mezőgazdaságra nézve sem, ha két tényező: a termelés és a kereskedő között a szükséges összhang meg van. Az értékesítés megkönnyítése és előmozdítása a jelenlegi viszonyok között első rangú fontossággal bir. Ezen előmozdítás pedig csak azon törekvésben nyilvánulhat, hogy a termelő gyors és közvetlen összeköttetést kapjon a fogyasztóval s nem terjedhet tovább. Itt már most egy újabb és döntő fontosságú kérdés nyomul előtérbe. A termelő szempontjából ki tekinthető fogyasztónak ? Az-e, aki a termeivényt közvetlenül használja fel szükségleteinek kielégítésére, vagy a kereskedő is, aki csupán a fogyasztást közvetíti ? Ha azzal az elemi igazsággal számolunk, hogy az árakat mindenkor a kereslet és kinálat egymáshoz való viszonya csökkenti vagy emeli, azzal is rögtön tisztában lehetünk, hogy a termelő szempontjából a kereskedő is ugyanolyan fogyasztó, mint az, aki a saját szükségletére vásárol. Sőt a kereskedő hivatása fontosabb. A kereskedő ugyanis csak akkor boldogul, ha minél nagyobb tömegű árut, vagy terményt képes minél gyorsabban forgalomba hozni. Ehhez azonban az szükséges, hogy folyton újabb és újabb fogyasztó közönséget, vagyis piacot tudjon árui részére találni, továbbá, hogy a keresletről állandóan tájékozva legyen, szóval, hogy egyetlen alkalmat se szalasszon el, midőn valamely áru forgalomba hozatalára alkalma nyilik. A termelőnek nagyon természetesen mindezek az eszközök nem állanak rendelkezésére s így legtöbbször a sötétben tapogatódzik, midőn árujának az árát megszabja. Mint minden termelőnek, a mezőgazdáknak is szükségük van tehát a kereskedelemre, mert alapjában véve ez szervezi a fogyasztást, sőt mi több, állandóan arra törekszik, hogy a kínálattal szemben mindig kedvezőbbek legyenek a keresleti viszonyok. Természetes, hogy az értékesítés ilyetén való szervezése, csakis kedvező lehet a termelőre, mert a jobb árakból ő is kiveszi a maga részét. A kormánynak elsőrangú kötelessége mezőgazdaságunk fejlődését előmozdítani, érdekeit megvédeni, megoltalmazni; azonban ezen kötelesség sem nyilvánulhat igazságtalanul egyoldalú intézkedésekben, vagy éppen a kereskedelem megbénításában, hanem az összhang fenntartásában. Van ugyan, különösen a kisgazdák érdekében még nagyon sok tenni való. Nagy hiba ugyanis, hogy a kisgazda csekély terményfeleslegét az aratási munkálatok befejezése után azonnal kénytelen piacra dobni. A kisgazda hitelezői, az államtól kezdve a falusi szatócsig, közvetlen az aratás után rohanja meg a kisgazdát. Alig csépelte ki termését, megjelenik küszöbében az adó- és egyéb végrehajtó ugy, hogy nem képes bevárni az árak megszilárdulását, hanem a még ki sem száradt gabonát kénytelen a legközelebbi piacon eladni azon az áron, melyért a rendesen összeköttetésben álló s a piacot uraló egykét gabonakereskereskedő éppen megveszi, eltekintve attól, hogy az egy időben piacra dobott" nagy árukészlet már magában is csökkentőleg hat az árakra. Elismerjük, hogy a mai időben a gazdákra e téren már kevesebb kár háramlik, mint régente. A gyors közlekedés, a táviratozás és telefon mai idejében az árak megállapításánál ugyanis országos, sőt világviszonylatok jönnek tekintetbe és birnak döntő befolyással. Mégis a gabona-raktárok és egyéb értékesítési intézmények hiánya még nagyon érezhető hátrányt képez. Mily áldásos volna pl. ha a gazda termését közraktárakba helyezhetné, arra előleget vehetne fel. Már az is nagy áldás volna, hogy a tüzveszedelemtől sem kellene tartania ; mert míg mai nap az ingatlanok majdnem kivétel nélkül biztosítva vannak, alig akad néhány kisgazda, ki terményét is biztosítaná. Szó sincs róla tehát, hogy a termelés fokozása mellett nálunk még az értékesítés előmozdítása terén is még sok a tenni való s ezen feladatok kormányi támogatás mellett részben a megyei gazdasági egyesületekre, részben pedig a gazdatársadalomra várnak. Iskolai értesítők. VI. Ev. ref. nönevelő-intózet. A dunántúli ev. ref. egyházkerület pápai leánynevelő-intézete gyorsan halad a teljes kifejlődés felé. Pár esztendővel ezelőtt még szerény bérházban húzta meg magát az „internátus", melynek 20—25 növendéke az állami polgári leányiskolában nyert oktatást s ma már az intézetnek saját épületében elhelyezett internátusa van, mely a lefolyt évben 78 növendéket látott el s állt az intézet ezen kívül teljes négy osztályú polgári leányiskolából s egy tanítónőképzői tanfolyamból. A dr. Horváth József theol. tanár s az intézet kiváló igazgatójának szerkesztésében megjelent értesítő első oldalán számol be azokról a nagyfontosságú kerületi határozatokról, melyek az intézet végleges kialakulását lehetővé teszik. A régi szuperintendenciális s a mellette most készülő új épületben már teljes négy osztályú tanítónőképző és gyakorlóiskola is nyer elhelyezést. Hálával emlékezik meg az értesítő az egyházkerület rendkívüli áldozatkészségéről, mellyel az építkezések és felszerelésekre szükséges 70,000 koronát megszavazta s mellyel — az intézetnek teljessé fejlesztését végleg elhatározván — a magyar nőnevelés ügyének nagy szolgálatot tett. Az 1902/903. tanév történetének fontosabb adatai közül kiemeljük a következőket: A tanítónyesség még kápráztatja szemeit. Milyen boldogok, akik így mulatságból mulatságba repülhetnek, fényben, pompában élhetnek, mig neki szűken, takarékosan, összehúzódva kell éldegélnie, minden napra kiszámítva a krajcárokat. Istenem, micsoda élet «z! A bérkocsi megállt lakásuk előtt s kiszállnak. — Vigyázz a ruhádra, édes, — figyelmezteti a férj — mert a kövezet sáros. Ha a lámpa az utca sarkáról jobban ide világítna, megláthatná Bordás Kálmán azt a megvető mosolyt, mely átvillan felesége arcán; de azért szót fogad az asszony s fölemeli ruháját. A lépcsőn karját nyújtja Kálmán nejének : — Édes egyetlenem, csakhogy itthon vagyunk — szól örvendezve. Az asszony hallgat. Keze zsibbadtan fekszik férje karján. Ágyában mindegyre homályosabban kóvályognak a fényes élet tündérképei. Egész beste fáradt. A férj azonban folyvást élénk és beszédes. Csupa kedvesség, csupa gyöngédség ma. Boldog, bogy a feleségének ilyen nagyszerű mulatságot szerzett. Csaknem ölében viszi be az asszonykát a szobába. Gyöngéden leszedi róla a köpenyt, fejéről lebontja a nagy kendőt s gyönyörködve nézi, amint ott áll előtte kivágott báli ruhájában, meztelen nyakkal, meztelen karokkal. A férfi megittasul nézésétől: — Édesem, mindenem ! Mámorosan csókolja meg szép fehér vállát. Fölhevült képzeletében megújul a mézeshetek emlékezete. Mintha most először érintenék ajkai \ remegő, szemérmes menyasszony alabástrom nyakát. — Emlékszel még édes ? Az szótlan bólint fejével. Azt sem tudja, vagy csak félig-meddig tudja, hogy mit kérdez férje. Csak odább szövi gondolatait az elérhetetlen fényről, pompáról, arról az életről, melyből ő ki van zárva s melybe oly sóvárogva vetett ma egy pillantást. A csók, mely vállát, nyakát éri, megrezzenti, de nem ébreszt benne forróbb vágyat, inkább valami hideg, visszataszító érzést. Azt az érzést, mely lappangva mindig meg volt benne, de sohasem ily erősen, mint most. És a férj tovább csókolgatja, cirógatja : — Emlékszel még ? A nő emlékszik. Két év előtt volt, csúnya, fagyos, szeles áprilisi nap, mikor dideregve állt az oltár előtt és megesküdött. Mert hát a szegény leányoknak ez a sorsuk, férjhez kell menni valakihez s atyja, anyja mind úgy akarták. Bordás Kálmán derék fiatal ember, szolid .fiatal ember. Mit akar ? Hogyne menne hozzá ? Összehúzza szemöldökeit, de nem szól. Csak Bordás Kálmán ajkairól ömlik a szó. Edes emlékek tódulnak szivére. A nászút, Velence, a lagunákon ringó gondolák, a verőfényben ragyogó kupolák, a Szent-Márk-tér galambjai. — Emlékszel még, aranyosom ? Emlékszel ? A nő hallgat, csak ajkai vonaglanak. Óh, arra a nászútra nagyon jól emlékszik. Tele zsúfolt másodosztályú kocsiban, fojtó dohányfüst közt, szemtelen utasok társaságában, kik mind őt mustrálgatták pillantásaikkal. Aztán két kis hónapos szobácska Velenczében. Mert Kálmán korán kezdte a takarékos élethez szoktatni. Semmi felesleges pazarlás. Egy olcsó vendéglő, ahová ebédelni jártak s ahol nem mert jóllakni sem. Ezek az ő emlékei. — Úgy-e, édes, milyen boldogok voltunk ? — emlegeti a férj. Az asszony a köpenyegét, kendőjét rakosgatja össze, hogy ne kelljen felelni. Boldogok ? Hogyne? Mikor ott sétáltak a régi procuraziák arkádjai alatt és nézte sóvárgó szemekkel a kirakatokat, a gyönyörű mozaik ékszereket, a koráll füzéreket. Óh hogy szeretett volna egyet. Csak egyetlen egyet. Egy nyakláncot, egy karperecet. Es egyszer kiszaladt a száján a szó. A férj pedig, ez az okos, megfontoló, takarékos ember, megsimogatta kis felesége kezét: — Óh lelkem, nem nem nekünk való az. Négyszáz frank. Mit gondolsz ? Ez a jelenet tűnik föl a nő emlékezetében, oly elevenen, mintha most is ott állna a kirakat előtt s reá mosolyogna a szép piros koráll. És mintha újra érezné lelkében azt az undort, amit akkor érzett ez iránt az okos, számító ember iránt, akinek ott van zsebében a négyszáz frank, de nem dobja ki holmi ékszerért. Négyszáz frank az sok pénz és a szerelem úgyis olcsó. A feleség ingyen tartozik vele. S a fiatal asszonynak arca lángba borul, a mint eszébe jut, hogy gyáván megadja magát s mialatt lelkét harag, megvetés járta át, némán tűrte a férfi ölelő karjait, elhomályosodó aggyal oda borulva s remegő ajka félig öntudatlan még viszonozta is a csókokat. — Emlékszel még, édes, — hízeleg a férj. S gyöngéden oda vonja Ölébe az asszonyt. — Eressz, eressz, — liheg az. Elfordítja arcát s kibontakozik az ölelő karok közül. Úgy utálja ezt az egész életet, hogy nem