Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-07-23 / 30. szám

kedvezőbb létfeltételek mellett fejlődnie kellene. Ha mindehhez hozzávesszük még a törvényhatósági gyámkodást, mely a szabadabb mozgást a kisközségekre illő békókba szorítja, előttünk áll a maga egész valóságában az az óriási mulasztás, melyet városaink érdekeinek mellőzése miatt az illetékes tényezőket terheli. A vidéki városok néhány év óta mozgolódnak is bajaik orvoslása végett; a törvényhatósági városok panaszaikat már a kormányelnöknél is kifejezésre juttatták, de ezt a lépést csak akkor tartjuk szerencsésnek, ha a rend. tanácsú városok életére is üdvös következményekkel járna. Általában elhibázottnak tartjuk, hogy a törvényhatósági városok is külön s a rend. tanácsú városok is külön próbálnak szervezkedni. Ez a véletlen osztályozás, mely a városok közt ily különbséget statuál, nem nyugszik természetes alapon, mert a kétféle városok érdekei teljesen azonosak. De nagyobb súlya is lenne az együttes működésnek s vállvetett erővel talán hamarább kivihetnék azt, hogy ne legyenek továbbra is a hazának mostoha gyermekei. Egyházkerületi közgyűlés. A dunántúli ág. hitv. evang. egyházkerület a folyó hó 20. és 21. napjain városunkban tartotta évi rendes közgyűlését. A gyűlésen a kerület egyházi és világi alkotó tagjai rendkívül nagy számban gyűltek egybe. Nagyrészt már kedden megérkeztek, amikor is a kerület lelkészi kara s az egész kerületi közgyűlést vendégül látó pápai egyház küldöttségileg tisztelgett ihászi Ihász Lajos főrendiházi tag, ehker. felügyelőnél, s a lelkészi kar külön is Gyurátz Ferenc püspöknél. A keddi nap a bizottsági ülések és a lelkészegylet napja volt. A népiskolai bizottság dr. Ostffy Lajos és Bognár Endre, a gyámintézett Matus György és Löw Fülöp elnöklete mellett ülésezett. Majd a lelkészegylet tartotta meg értekezletét, melynek megnyitójában Gyurátz püspök lelkes szavakban buzdított a lelkipásztori teendők lankadatlan teljesítésére. Zábrák Dénes jegyzői jelentése után a vasárnap megszentelésének általánossá tételéről konferáltak s elhatározták, hogy az egyetemes gyűlés útján felírnak a képviselőházhoz, hogy vasárnap az állami és közhivatalban is munkaszünet legyen s általában a munkaszünet szigorúan általánosíttassék. Majd Kapi Béla olvasta fel filozófiai mélységű értekezését ily cimen: „A biblia és társadalomnak egymáshoz való viszonya." A munkát az értekezlet rendkívül tetszéssel fogadta s annak kinyomatását kimondotta. Másnap szerdán a kerületi gyűlést az újonnan restaurált evangelikus templomban lefolyt istenitisztelet előzte meg, melyen Horváth Sámuel ehker. főjegyző imája után Kiss János szombathelyi lelkész tartott lélekemelő, szép egyházi beszédet. A beszéd bevezető része után a vegyes kar énekelte el remek összhangzatban Kapi Gyula soproni kép. igazgató egy gyönyörű szerzeményét Kapi Béla püsp. titkár vezetése alatt. A megjelentek nagy száma miatt a gyűlési tanácskozásokat is a templomban tartották. A gyűlésen jelen voltak többek között: dr. Ajkai Béla ehker. főjegyző, Barcza Géza, Bélák István, Berzsenyi Sándor,' Hrabovszky István, Purgly Sándor egyházmegyei felügyelők, Kund Sámuel, Laucsek Jónás, Czuppon Sándor, Német Pál, Tomka Gusztáv, Brunner János, Szalay Ferenc, Varga Gyula, Stettner Gyula, Horváth Sándor esperesek, Poszvék Sándor, Gombocz Miklós, Kapi Gyula, Budaker Gusztáv, Gyalog István igazgatók. Pápáról és Pápa vidékéről megjelentek: dr. Kluge Endre, dr. Czipott Zoltán egyházi felügyelők, Matus György gyámintézeti pénztárnok, Emresz Károly felügyelő, Kristófíy Jenő, Bognár Endre ehker. aljegyző, Borbély Sándor, Tóth Kálmán, Mohácsy Lajos, Balogh István, Kiss Lajos lelkészek. Osztatlan figyelem mellett nyitotta meg a közgyűlést nagyszabású szép beszéddel Ihász Lajos felügyelő. Mindenekelőtt az egyházi élet fontosabb mozzanatairól emlékezett meg. megnyugvását és reménységét fejezvén ki az 1848: XX. t.-c. végrehajtásáról tett kormányelnöki kijelentésekben. Beszédének további részében rendkívül érdekesen fejtegette a protestáns egyház gerincét képező nemesi középosztály pusztulását, amint következik : Régi nemesi osztályunkból már alig találunk itt ott egyeseket, kik megtudnák helyöket állani és a régi dicsőséget fenntartani. Azon, a múltban nagy szolgálatokat tett középbirtokos osztályunk, amelynek vállain épült fel a szabadság, amely önkényt mondott le régi előjogairól, mjdőn látta, hogy az a haza javára lesz, amely családi vagyonát nagylelkűen feláldozta a haza oltárán . . . ma megtépett szárnyakkal, számban, anyagaikban megfogyva, csüggetegen az állami hivatalokba tódul és ott várja, reményli boldogulását, némelyik : régi fényének visszaállítását. Kárpótolni akarja magát az államhivatalokban eltöltött évek számáért, érdemei jutalmául elnyerendő ranggal, később pedig á rangok és szolgálati évek számához mért nagyobb nyugdijjal. Ez szomorú jelenség ! Mert ez a középnemesi birtokos osztályunk tartotta fent, mint vezérlő elem, egyházunk önkormányzati jogát. Az ő ellenállásán tört meg minden, a protestáns vallásszabadság megnyirbálására törekvő intézkedés. Az ő gyengülése a mi gyengülésünket képezi. Az ő megfogyása nemcsak az országra, de ránk nézve is aggasztó szerencsétlenség. Romlása, bár az mindig fájdalmas lett volna, igen korán jött. Ma azonban egyenesen csapás, mert helyébe, mint fenntartó elem helyébe, nem tudunk mást állítini. Polgári vagyonos, részben már nemességet nyert osztályunk egyelőre nem annyira harcedzett, mint kellene. Keletkezésének rösid ideje óta még nincsen eléggé konszolidálódva. Benne ma még sem a faj, sem a vallás, sem a hazaszeretet nincsen olyan magas fokra emelve, mint a régi nemességben, amelyet évszázadok viharai edzettek meg. Főuraink — egy tekintélyes részét kivéve — nem érdeklődnek egyházunk és protestáns viszonyaink iránt. A mi közszükségeink iránt nem érzékenyek. Az előttük ismeretlen, sőt közönyös. Népünk pedig jó példával előljáró, áldozatkész vezérkarra szorul, a. kidőltek helyébe. Ezen hiányokat neküuk okvetlen orvosolni kell. Más eszközünk — egyelőre — nincsen kezünk ügyében, mint a tanítás és nevelés ügye, melyet akként kell kezelnünk, törvényeinkkel összhaugzásba hoznunk, amint a közszükségeinknek leginkább megfelel. Az iskolaügyek fejtegetése során hangsúlyozta Ihász Lajos, hogy nem a díszes épületek, de a tanítás jósága biztosítéka a jó közoktatásügynek. Nagy tetszéssel fogadták azt a részt, hol a literátus pályák túltömöttségéről mondta el igen megszívlelendő véleményét : Miután hazánkban a szellemi proletariátus ijesztőleg szaporodik, amit bizonyít azon körülmény, hogy még iruoki állásra is ügyvédek is nagyobb számban pályáznak, továbbá kitűnően végzett mérnökök az állások túlzsúfoltsága miatt külföldöu kénytelenek kenyeröket megkeresni, mert még a legszerényebb állami hivatalra is már előttük legalább 200 körüli számban vannak előjegyezve, azonkívül a dolgozni nem akaró félig tanúit emberek száma rohamosan növekedik, kiknek elhelyezése majdnem a lehetetlenséggel határos, de nem is kivánatos, hogy az igazán jelesen képzett fiatalemberek elől a jól javadalmazott, néha fontos hatáskörrel biró álíásokat ők foglalják el, mert ezek Magyarország jó hírnevének tudatlanságukkal csak ártanak, szellemi színvonalát lesülyesztik; kedvökért pedig új állások teremtését a közszükség nem kivánja, az ország pénzügyi helyzete nem engedi, az adózó honpolgárok érdeke meg épen tiltja; így felmerül az a kérdés: miként lehetne A szinész, ki jóízű, vidám fiu volt, mosolyogva válaszolt : — Nem tanulni kell azt bácsi, hanem tudni. A kutyát se tanítják ugatni, mégis tud. — Az már szent igaz. De azért mégis járt iskolákat ? — Hogyne ? Diák voltam Halason. — Halason? — kérdezte önkénytelenül nagyot rántva a gyeplőn. — Ott. Csotos Péter arcát nagy szomorúság lepte el. — Hej — szóhajtott — az én fiam is halasi diák volt. Most nyolc esztendeje, hogy eltemettük. A szinész nyugtalanul nézett az öregre. — Gsak nem Csotos Imrének hítták ? — kérdezte izgatottan. — De bizony úgy hítták az istenadtát. — No hát, az nekem iskolatársam volt, a legjobb pajtásom. Sohasem volt és nem is lesz olyan igaz barátom. És hogy tanult! Tudja-e, uram, hogy rajta kívül senki sem tudta a görög rendhagyó igéket. — Ugyan ? — kérdezte az öreg. — Senki! Esküszöm önnek. Az öreg Csotos arcát valami különös büszke kifejezés lepte el azok miatt a görög rendhagyó igék miatt, amikről igazán nem tudta, hogy mi fán teremnek. De bezzeg tudta a fia. A szinész kifogyhatatlan volt elhunyt barátjának magasztalásában. Szavából őszinte melegség áradt elő, mi az apát rendkívül boldoggá tette. Elhallgatta volna napestig, reggelig. — De jó tette, hogy felkéredzkedett a kocsimra. Ha nem sértem meg, mi is a becsületes neve. — Térey Károly? — Ügy ? Nohát az Isten tartsa meg. Most már egy-két napra csak nálam marad vendégnek? — Nem lehet, kérem, szívesen tenném, már csak azért is, mert az Imre apja. Térey Károly aztán hosszasan elmagyarázta, hogy neki, hogy gyalogszerrel indult, milyen fontos oka van: a színtársulat megbukott. Nem tudnak eljönni onnan, ahol vannak. Neki ennélfogva Gyomára kell menni bérletet csinálni, pénzt felvenni a bérlőktől s elküldeni az igazgatónak. Az öreg Csotos nagy érdekkel hallgatta a magyarázatot, melynek végeztével éppen haza érkezett a háza elé. Megállította a kocsit s azt kérdezte a színésztől: Aztán mennyi pénzt akarna Gyomán összeszedni. — Kétszáz forintot. — Kétszáz forint ? Az nem is pénz. Azt Gyoma városa nélkül is eligazíthatjuk. ~ Hogy? — Hát úgy, hogy lesz szives beljebb kerülni, aztán megmondani, hová kell a pénzt küldeni ? En, aztán lóra ültetek egy bérest, aki egy-kettőre elviszi. / Ugy is történt. Az igazgató hosszasan tartó csuklást kapott e meglepetés örömétől. Egész éjszaka azon törte a fejét, hogy honnan tudta Térey Károly ilyen ördöngös gyorsasággal előteremteni a pénzt. Hiszen, ha ternót csinált időközben, akkor sem jutott volna hozzá ilyen hamar. Negyednapra Térey elmagyarázta a csodát. Akkor ültette kocsira az öreg Csotos. Előbb I azonban kivitte a tanyára s úgy megfürösztötte tejbe-mézbe, hogy a boldogult Kanaán óta magyar színész még úgy nem fürdött. A színigazgatóban az állomáson egy nagy elhatározás érlelődött meg. Közölte a színtársulattal. — Elmegyünk az egész társulattal Csotos Péter tanyájára s ott előadjuk rendkívüli díszelőadásnak a Bánk bánt. Mindenki, még a sugó is, remek ötletnek találta a művészi kirándulást. Három parasztszekér szállította ki a dekorációkat s a dekorációhoz szükséges művészi személyzetet. Az öreg Csotos tüntető örömmel fogadta a művészi inváziót. — Ennél okosabbat ig?zán nem tehettek volna. Egy repülő dohánypajtát jelölt ki arénának. Az öreg Csotos maga cepelte a deszkákat, gerendákat a szinpadépítéshez. Délben kitűnő tanyai ebéd várta a vendégeket, kik örömmel állapították meg, hogy Térey Károlynak Kanaánra vonatkozó hasonlatában semmi túlzás nem volt. Az előadás is zavartalanul folyt le. Azaz nem egészen . . . Minden úgy ment, mint a karikacsapás, csak egy nagy hiba mutatkozott: Csotos Péter nem volt látható. Este eltűnt s s azóta senki sem látta. A színészeket ez a körülmény nagyon deprimálta. De alig szállt szót az utolsó tabló görögtüzének a füstje, mikor Csotos Péter megjelent. Mindnyájan szemrehányásokkal illették : — Ejnye, ejnye, megsem nézte az előadást! — mondotta — az igazgató komoly elkeseredéssel. — Nem lehetett, könyörgöm, le kellett mennem a birkausztatóhoz. Különben nem az előadás számít, hanem a szívesség . . .