Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.
1904-07-09 / 28. szám
tauráció, lakjunk jól azzal, hogy van egy nagy Kisczellben. Ezt lehetne még egy darabig folytatni ; de látszik ebből az, hogy a kisczelli állomás nagymérvű bőkezű megnagyobbítása Pápa város rovására és kárára történt, úgy, hogy Pápa városa soha többé nem fog oda emelkedni, ahol Kisczell már most van. A hatalmas, gazdag és erős mindig elnyomja a kicsinyt és gyengét és így nem is csoda, ha mi minden tekintetben Kisczellnek alattvalói vagyunk. Hiába, Kisczell Pápának rendelkező állomása, még vagonokat is onnét kell kérnünk. Mindezt megcselekedte a nyugalomba vonult üzletvezető. Láttuk és érezzük, menynyire nyomta el Pápát fukarkodásával, de mégjobban megkárosított bennünket a kisczelli állomás nagymérvű kibővítésével. Mert amit Kisczell nyert, az a mi veszteségünk, amit többé akárhány üzletvezető jóakarata nem képes többé helyre pótolni. Üdvözöljük az új üzletvezetőt, bizalommal fordulunk hozzá, mert reméljük, hogy nem fog ellenszenvvel viseltetni városunk irányában és kérjük őt, hogy városunk jogos igényeit legyen szives kielégíteni és hogy a város kívánságaival szemben legyen méltányos. A városi tanács és városi képviselő' testülettől pedig elvárjuk, hogy fogják ismerni kötelességüket. Ok vannak első sorban arra hivatva, hogy az adózók és az összes lakosság érdekeit, amennyire tőlük telik, megóvják. Szükséges, hogy ismertessék meg az új üzletvezetővel városunk vasúti állomásának elhanyagoltatását és abból származó sérelmeinket. És ha itt bajaink orvoslását nem találnók meg, nem szabad restelnünk ez ügyben a minisztériumhoz fordulni. Itt alkalmazható a latin közmondás: Caveant consules, ne quid respublica detrimenti capiat: azaz, vigyázzanak vezető férfiaink arra, hogy a város kárt ne szenvedjen. Pápai. A villamos telep szén-ügye. A pápai villamos telep széuszükséglete tárgyában lapunkban megjelent cikkekre vonatkozólag a bécsi Kohlen-Iudustrie-Verein a következő levelet intézte hozzánk : A Pápai Hirlap t. szerkesztő-égének Pápa. Lapjuk m. hó 18 iki számában „A szénkartel üzelmei" cim alatt megjelent cikkre következőkben válaszolunk : Mindenekelőtt nagyon sajnáljuk, hogy a cikkiró sértő irásmodorára nem reagálhatunk, miért is csak arra fogunk szorítkozni, hogy a támadást tárgyilagosan és az igazságnak megfelelően lecáfoljuk. Ismeretlen előttünk, hogy a magyar szénbányák olyan kartelt kötöttek volna, mint amilyen az önök cikkében le van irva; ami magyar bányánkat Ajkát illeti, mi vevőinket illetőleg egyes más magyar bányavállalatokkal kölcsönös védelmet biztosítottunk egymásnak. Ez általános kereskedelmi szokás, melynek tisztességes kereskedők között, mindeu megítélés nélkül kellene gyakorolva lennie. Valótlan tehát az, hogy Pápa városa a KohlenIndustrie-Verein, illetve ajkai bányánk részére , lenne fenntartva, minek legjobb bizonysága az, hogy i Pápa város egész ipari szénszükségletének 9/ 1( l része | amennyire mi tudjuk, Tatáról lesz hozatva, így pl. Billitz Ferenc ur, pápai nagykereskedő', városi képviselő és kamarai tag is szükségletének legnagyobb részét Tatán fedezi. Ami pedig a pápai elektromos műre vonatkozó szállítást illeti, igaz az, hogy nagyon komolyan pályáztunk annak elnyerésére és a jövőben is igyekezni fogunk azt elnyerni, mert első sorban mi tarthatunk igényt arra, hogy ezen mű szükségletének fedezésénél tekintetbe vétessünk, mert magyarországi bányánk, Ajka, ugyanabban a megyében fekszik, amelyben Pápa és mi Ajkán már több mint 30 év óta egy 700 tisztviselőt és munkást, kiknek fele nős, foglalkoztató báuyaüzernet tartunk fenn és mely tisztviselő és munkásserbg részére telepet létesítettüuk magyar iskolával egyetemben, továbbá évenként kb 1,000 000 koronát adunk ki, mely összeg túlnyomó részének a megyei és más magyar iparágak látják hasznát és így magyar vállalatunk legalább is olyan foutos misziót teljesít Magyarországon, mint a Pápai Hirlap, mely lap jónak látta ezt a vállalatot kigúnyolni. Valótlan az is, hogy az ajkai szén az Iglauer főmérnök úr által a villamtelepen eszközölt próba alkalmával meg nem felelőnek találtatott volna és utalunk-e tekintetben a Pápai Közlöny f. évi február 14 iki számában megjelent szakértői véleményre, mely szó szerint így hangzik : „Sem az egyik, sem a másik szén kéntartalma a kazánüzemre káros befolyással nincsen. A jelenlegi kis gőzfejlesztés mellett körülbelül közömbös, hogy tatai vagy ajkai szén használtatik-e, de később midőn a kazán igénybe vétele jelentékenyen nagyobb lesz, a tatai szén használatának az ajkai felett feltétlenül előnye leend." Ami a cikkükben ajkai szenünkre vonatkozz többi kifogásolásokat illeti, azok reánk nézve nem irányadók, mert nem alapúinak szakértő* objektív véleményén. Azt is határozottan kijelenthetjük, hogy szenünk minősége a későbbi szállítások alatt sem csökkent. Minden ellenvetés nélkül elismerjük, hogy a kezdetben jegyzett ár, a tatai szén minőségéhez arányítva, kissé magas volt és hogy mi a koukurrens széufaj ellenében áreugedményt tettünk, miáltal az ajkai szén ellenében tett minden kifogás tárgytalauná vált. Egyúttal megjegyezzük, hogy az ajkai bányánk által foglalkoztatott munkásokra való tekintettel a szénár tekintetében elmennénk a legszélsőbb határoki g, csakhogy olyan fogyasztot, mint a papai elektromos mű, megtarthassunk. Azt hisszük, hogy minden valótlan adatot egyelőre eléggé megdöntöttünk, de egyben megjegyezzük, hogy állításaink igaz voltát bármikor adatokkal is be tudjuk bizonyítani. Midőn ezen cikk közlését kérjük, maradtunk teljes tisztelettel Kohlén-Industrie- Verein Giiüther. Richter. * Aki eddig még nem tudta, hogy mi az a kartell, az a fönti nyilatkozatban oly pontos definíciót kap róla, melynél különbet a logika legnagyobb tudósa: Aristoteles sem adhatott volua A kartell ugyanis az a barátságos művelet, mikor az egy szakmát űző vállalatok „vevőiket illetőleg kölc.sönöi védelmet biztosítanak egymásnak". Hála érte a Kohleu-Industrie-Vereinnak, hogy e definícióval mindazokat megörvendeztette, akik az agyonzsarolt vevők közül a kartell mibenlétéről mindeddig nem voltak kellőképen tájékoztatva. Ez a „kölcsönös védelembiztosítás" a szér terén ezidőszerint a kisfogyasztókra nem áll fenn, csupán a nagyobb fogyasztókra s ez az oka, hogj míg Pápán a kisfogyasztók kaphatnak bánhida szenet, a villamos telep, mint nagyfogyasztó, nen kaphat, amint nem is kapott. Ezt állítottuk mi eddij is s ez állításunkat a Kohlen-Industrie-Verein nen döntötte meg. Megható az a szerénység, mellyel a Kohlén Industrie-Verein magyarországi missziójáról megemlékezik. E misszió igen nagy és igen szép, nagy ságra és szépségre nem is hasonlítható a Pápa Az özvegy. — A Pápai Hirlap eredeti tárcája. — Irta: Vértesi Arnold. Gyászruhában ül a szalonban a fiatal özvegyasszony s fogadja a részvétlátogatásokat. . Reggel óta egy a másiknak adja át a kilincset. Sürün jönnek urak, hölgyek. Mindenki siet részvétét kifejezni, egyik meghatottan, a másik ünnepélyesen, a harmadik még a szemeit is törölgeti. Milyen csapás! Olyan kiváló férfi! A parlament disze, a pártnak oszlopa. És milyen fiatalon! Alig harmincöt éves korában. Boldog házasságának harmadik évében. — Úgyszólván még a mézeshetekben, — szólt kenetesen az öreg prépost, a boldogultnak atyai barátja. O adta össze annak idején a fiatal párt. O fogja végezni a gyászszertartást is a temetésnél. Most vigasztalja bubánatában azt a fiatal özvegyet: — Meg kell nyugodni Isten akaratában. Az asszonyok, kik szemeiket törölgetik, kikandikálnak zsebkendőik mögül. Vájjon milyen arccal hallgatja a gyászos özvegy a vigasztaló szavakat. Azt hiszik, nem fog nagy erőfeszítésbe kerülni, hogy megnyugodjék az Isten akaratában. Nem, egy cseppet sem fog erőfeszítésébe kerülni — olyan házasélet után. De ezt csak gondolják. Majd mikor kimennek innen s kocsijaikba ülnek, akkor a jó barátnék, a kedves ismerősök elő fogják vonszolni a boldogultat meg a hátramaradt gyászos özvegyet is. Akkor szabad szárnyára kel a pletyka. Érdekes történetkéket fognak elmesélni egymásnak s csiklandós megjegyzésekkel fűszerezik. Itt bent mély megilletődéssel emelgetik szemeikhez finom, illatos zsebkendőiket s ölelgetik a gyászoló özvegyet: — Oh édesem, milyen csapás! Milyen rettenetes csapás! Az urak az elhunytnak érdemeit emelik ki. Micsoda férfias jellem volt! Csupa tüz, csupa bátorság, csupa nagylelkűség és lovagiasság. Nincs az a magasztalás, amit rá ne raknának. Kétségtelen, hogy a haza egyik leglelkesebb fiát veszti el benne. Olyan embert, aki az áldozatoktól sem riadt vissza. Valóban nem riadt vissza. Felesége legjobban tudta. Harmincezer forintjába került az utolsó választás. Hát még a többi áldozat ? A. többi, melyeknek célja, rendeltetése ismeretlen s melyekről csak akkor szerzett némi homályos fogalmat, mikor pár hét előtt Bálint bácsi feljött faluról s így szólt az unokahugához: — Iluska, jó lenne, ha kötőféket vetnél az uradnak a nyakába, mert ha így folytatja, hamar a végire jártok a karádi birtoknak meg a többinek is. — Hát, hát igaz, hogy az utolsó választás sokba került, — szólt akkor az asszony — de majd kiheverjük mi azt is. Bálint bácsi megrázta bozontos üstökét: — Az utolsó választás ? Hiszen az a betáblázott adósság nem volna baj ; de sok a váltó. Annyi a Miklós váltója szanaszét, mint ősszel a falevél. Aztán legalább te ne irtad volna alá. — Én ? — felelt az asszony. Az az egypár, amit én aláirtam ? De mikor az öreg odatartott elejébe egy marékra valót: — Nesze, ezeket én váltottam ki, mert ner akartam, hogy mindenfelé hurcolják a neveteket akkor a fiatal asszony elsápadt s kimerec szemekkel, remegve nézte az aláírásokat. Az ő nev volt ott, az ő neve mindegyiken. — Tán nem a tied ? — gyanakodott az örej Az asszony dadogva, reszketve szólt: — Már hogy gondolhat olyat, Bálint bácsi Csak tegye el, ki fogjuk fizetni mind. — Nem azért mondtam, — dörmögött az örej — Hiszen tudod, hogy nekem nincs senkim, s kicsi, se nagy; amicském van, ugyanis rátok marao De azt akarom, hogy az urad eszén járjon, meg te h Itt ebben szobában történt, alig pár hete. itt ebben a szobában látta a fiatal asszony az büszke gavallér férjét meggörnyedve. A nő ajkára nem szállt el csak egy félig kimondott gyanú. Nei akart többet tudni erről az utalatos dologról. Nei akart vallomást. Csak annyit mondott a férjének — Gondolj a gyerekekre. A két kicsire, kik közül az egyiket még pólyí ban hordták s a másikat most tanítgatta járni a édes anyja, mialatt remegő ajkkal susogta neki: — Járj mindig a becsület útján, édes fiam. A kis fiu nem értette, de Czobor Miklós meg értette s büszke feje megalázottan hajolt le, mi ajkait véresre harapta. De az csak egy pillanat volt, egy gyönge ón, egy rossz nap. Aztán újra fölemelte kevély fejét újra járt kedvtelései után. A férfi nem lehet rab szolgája a nőnek. És ismét folyt a pezsgő vig cimborák társaságában, járta a kártya s aranykarperecek kerülte! orfeumi hölgyek gömbölyű karjára. — Ritka jó barát volt, — dicsérik az elhunyta mind, akik csak ismerték.
