Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-05-28 / 22. szám

(Debreczen), Szabó Lajos dr. (Hajdú Böszörmény), Szabó Márton dr. (Debreczen), Szalontai Sándor (Kecskemét), Szász Béla (Sepsi-Szent-György), Székely Ödön (Nagy-Enyed), Szeremley Gyula (Debreczen), Szilágyi Benő (Sárospatak) Tóth Benő (Miskolcz), Török Ferencz dr. (Szászváros), Török Péter (Debreczen), Trozner Lajos (Maros-Vásárhely), Ugray Ilona igazg.-nő (Hajdu-Böszörmény), Váczy József (Hajdu-Nánás), Vaday Ferencz (Kisújszállás), Varga József (Nagykőrös), Zelles Lajos (Sárospatak), Zoványi Jenő (Sárospatak), Kálmán Lajos (H.-Böszörmény), Oláh Sándor (H.-Böszörmény), Nyusztay Antal (M.-Vásárhely), Pőcz János (Békés), Lévay Márton (H-Böszörmény) Miklósy Sándor (Rozsnyó), Miskolczy Imre oszt. tanácsos (Bpest). Megnyitó. Ünnepélyes csönd állott be, raidó'n Dóczi Imre, a tiszántúli egyaázkerületi gimnáziumok felügyelője, az egyesületi elnök belekezdett elnöki megnyitójának felolvasásába, melynek a magyar nemzeti kultúra kieépítését célzó magvas eszméi s gyönyörű költői stílusa valósággal lebilincselte a hallgatóságot. Dóezi Imre remek elnöki megnyitóját egész terjedelmében itt közöljük : Mélyen tisztelt közgyűlés! Ünnepi érzések közt jöttünk a kálvinista magyarság eme nyugoti gócpontjába, hová a századok viharát átszenvedett, de hamvaiból újra meg újra épült s ma virágzó főiskola vendégszerető' szózata hivott meg bennünket. A pünkösdi lélek hajtott és hozott bennünket nemzeti műveltségünk eme csarnokába, hogy itt az összetartozás érzetétől áthatva s az érintkezés melegéből lelkesedést, a testületi szellem forrásaiból erőt, e főiskolai századokra szóló hagyományaiból pedig törhetetlen kitartást merítve, tanácskozásainkban a magyar református tauügyet s általa az egységes magyar nemzeti kulturát építeni igyekezzünk. S midőn e közgyűlésünket megnyitni vau szerencsém, örömmel üdvözlöm a magyar református tanárságot, melyet a református iskola és a nemzeti közműveltség összeforrott munkás szeretete ezúttal is, most már harmadszor ily szép számmal összegyűjtött. Meg vagyok győződve, hogy amit hangsúlyozni kívántam, a magyar kálvinista iskola szervezete és a magyar nemzeti műveltség ápolása mindnyájunk lelkében össze van forrva. Mert bár felekezeti iskola szolgálatában állunk s felekezeti egyesületet alkotunk, egy szivvel-lélekkel valljuk, hogy a felekezeti iskolának s a felekezeti tanügy érdekében kifejtett törekvésnek e hazában csak addig van létjogosultsága, mig az a magyar nemzeti állam és magyar nemzeti műveltség szolgálatában áll, mihelyt pedig ezzel összeütközésbe jut, nemzeti és állami életünk alapjait igyekszik meggyöngíteni. Hogy a magyar református iskola szelleme és egész nevelési irányzata mily benső viszonyban áll nemzeti és állami eszményeinkkel, hogy a magyar nemzeti géniusz az elmúlt századokban épen református iskoláinkból indult ki a nemzeti nevelés terén hódító útjára, mig az őt megillető uralmat hazai közoktatásügyünkben elfoglalhatta : minderről a sokszor megirt vagy elmondott igazságok ismétlése nélkül alig lehet beszélni. De éppen azért vissza kell utasítanunk azt a méltatlan vádat, melyet néhány nappal ezelőtt a napi sajtó egyik organuma intézett ellenünk, mintha mi a hazai református tanügy erősítésére s iskolánk hagyományos szellemének biztosítására irányult törekvéseinkkel a magyar egységes kultura köntösét akarnók széthasogatni és rajta osztozkodni, mint egykor a megfeszitett Krisztus köntösén a kereszt alatt álló katonák osztozkodtak. Az ilyen vád csak a református iskola szellemének félreismeréséből s a református oktatásügy által a nemzeti műveltségnek tett nagy szolgálatok kicsinyléséből vagy a tények hamis világításából származhatik. Nem! Nem akarjuk mi a magyar kulturát felekezetenként feldarabolni, hanem egységét erősíteni és biztosítani, nem akarunk köntösén osztozkodni, hanem azt a magunk részéről is igazi magyaros himzéssel díszíteni és fényesebbé tenni. Egységes magyar nemzet, egységes magyar nemzeti műveltség: ez a mi ideálunk is. De hát csak azért, hogy az időknek gondviselésszerű változása folytán néhány évtizede óta református iskoláinkban századokon ápolt nevelés-irányzatot az állam vette át örökségül és tanügyi politikájának alapelvéül tűzte, kiejtsük-e kezünkből a fáklyát, mely a nemzet sötét századaiban ref. iskoláinkban világított ? Az állami oktatásügy egészséges fejlődése mellett lemondjunk-e a református tanügy erősítéséről és tovább fejlesztéséről? Hiszen még arról sem vagyunk biztosítva, hogy nem lesz-e valaha a nemzeti irányú nevelésnek újra védvárakra szüksége. S ha a múltban a nemzeti szellem mindig biztos menedéket talált ref. tanintézeteink veszta-szűzként lobogó oltára körül, az ó'seinktől öröklött eme nevelési irányt ma is kötelességünk ápolni és fejleszteni, hogy a magyar nemzeti géniusz minden körülmények között mint otthonában lakozzék iskoláinkban. Ha pedig az állami közoktatásügy irányelve a jövőben is egy leend a magyar ref. iskola Ősi szellemével, csak az országos tanügynek teszünk szolgálatot az által, ha református tanítási és nevelési rendszerünk előbbvitelén fáradozva, iskoláinkat erős váraivá igyekszünk tenni a nemzeti közműveltségnek. Mert nem az iskolák egyformaságában, hanem a nevelési irányelvek és az iskola szellemének közösségében rejlik a nemzeti műveltség egységének biztosítéka. Az egyformaság nyűge épen a didaktikai és pedagógiai elvek kipróbálhatását, a tanrendszernek azt az üdvös versenyét bénítaná meg, amelyből a kölcsönös okulás és termékenyítő hatás várható. Az egyéniségben van az erő, nem az általános rendszerben. Azért ref. tanintézeteink egyéniségét még a mai közviszonyok mellett sem szabad elmosódni hagynunk, mert midőn nemzeti kulturánk érdekében úgy az állammal, mint a hazai testvér felekezetekkel karöltve munkálkodunk, a magasztos cél érdekében csak termékeuyítő hatása lehet. E tárggyal kapcsolatban rójjuk le mi is a kegyelet adóját ama halhatatlan szelem iránt, ki csak az imént költözött át tőlünk az örökkévalóságba. Áldozzunk kegyelettel mi is a Jókai emlékezetének, ki teremtő lelkének halhatatlan alkotásaival nemcsak nemzetnevelő hivatást teljesített, nemcsak magyar fajunknak szerzett fényes dicsőséget, hunem a magyar iskolát s főként a magyar kálvinista iskolát is örök hálára kötelezte. A nagy költő után mindenki örököl. Az iskola öröksége: azok a ragyogó képzelettel megírt elbeszélések, melyek a magyar ifjúság örökké kedvelt olvasmányai, édes szellemi táplálékai maradnak. De a kálvinista iskolát e gazdag szellemi örökségből is különösebb rész illeti. A költői lélekben ugyanis oly mély nyomokat hagytak neveltetésének emlékei, annyira áthatották a kálvinista iskola szelleme, hagyományai és intézményei, hogy mindezeket művében megörökítve, nemzeti irodalmuuk kincsesházába vitte át s ez által a kálvinista iskolát, mint magyar iskolatípust állította a világ elé. Midőn pedig nemzetünk legtitkosabb aspirációnak krónikáját is „egyszerű debreceni diákokkal" vezetteti s midőn nemzeti újjászületésünk érdekében e haza földjét is velők mozdíttatja meg: ez a ref. iskola szellemének olyan glorifikácii'ja, melyet csak az iskola nagy múltja és az iránta való mély szeretet sugalmazhatott. Ihlessen meg bennünket e tekintetben a nagy költő szelleme, kinek emlékezete legyen közöttünk örökre áldott! De a költő szellemi hagyatékából van ez iskolának még egy más nagy öröksége is: az ő lelkének nemes ideálizmusa, mely egész világnézetét áthatva, regényhőseit eszmények harcosává s küzdelmüket eszmények diadalává avatta. Ha van intézmény, amelynek az ideálizmusra nemcsak szüksége van, hanem úgyszólván létföltételei közé tartozik, az első renden az iskola. Az iskola ideálizmus nélkül csak rideg ismeretközlés műhelye. Nevelni, a lélekbe nemesebb érzelmeket oltani, szilárd és magasratörő jellemet képezni s általában a magasabb erkölcsi világrendbe vetett bizalmat megszilárdítani: csak az eszmények által lehetséges. Ezért az emberiségnek legjobb nevelői az ideális költők s az iskolának is azok a lángelmék tesznek legjob szolgálatot, kik műveikben magasztos eszményképeket állíttanak az ifjúság lelke elé. Erre az ideálizmusra pedig az iskolának ma nagyobb szüksége van, mint valaha, mert közéletünk a maga szétdúlt viszonyaival és alacsony érdekharcaival kevésbbé támogatja az iskolát eszményi törekvéseiben. Voltak korszakok hazánk történetében, nem is olyan régen, mikor a közélet porondján is magas nemzeti eszmékért folyt a küzdelem s ez eszmék harcosai megannyi nemzeti héroszok valának. Az ily korszakban a közélet is megtölthette az ifjúság lelkét eszmei tartalommal s nemzeti ideálokat állított elé követendő mintaképül. De jma, midőn a szociálizmus kinövései dúlják hazai társadalmunkat, midőn a bérharcok forgatják fel az eddigi jogrendet s midőn az egyéni érdekek küzdelmei veszélyeztetik a legmagasabb állami és nemzeti érdekeket, e forrongásban és átalakulásban levő társadalommal szemben nagyobb mértékben háramlik az iskolára a feladat, hogy a maga ideálizmusával képezzen jellemeket, kik a nemzeti közérdeknek alá tudják rendelni egyéni érdekeiket, Isten-, haza- és az emberszeretet kultuszával szilárdítsa az erkölcsi világrendet s neveljen nemzedéket, mely a jövő társadalmát magasabb és biztosabb irányba vezérelje. Hogy az iskola ez ideális célra mennyi eszközzel rendelkezik, mindenki előtt ismeretes. A klaszikus ó-kor magasztos jellemképei, nemzeti történetünk halhatatlan alakjai, protestáns egyházuuk hitvalló hősei, az irodalom eszmevilága, az elkölcai törvények alapelvei kapcsolatban a természet örök törvényeivel : mindmegannyi termékenyítő tényezők a társadalmi embernevelésre. De leghatalmasabb tényező mégis a tauár egyénisége, a hivatásának élő tanár eszményi gondolkozása. A tanári pálya már magában is a legeszményibb foglalkozás s még inkább azzá válik a hivatás magasabb felfogása és a lelkesedés szent tüze által. Vegyünk példát a tanári hivatást felfogásában elődeinktől, kik apostoli hittel és lelkesedéssel szentelvén életüket hivatásuknak, együtt bujdostak, együtt vándoroltak az üldözött iskolával s az iskola ott volt, ahol ők ajkaikat a a tanításra megnyitották. Meg vagyok győződve, hogy a mai ref. tanárság, mely a nagy elődök szent nyomaiba lépett, teljesen át van hatva nemzeti hivatásának tudatától; azért e lelkes tábort itt, hol a Márton, Tarczy, Bocsor, Kerkápolyi nagy tanáraink szelleme lebeg felettünk, ismételten üdvözölve, országos református tanáregyesületünk harmadik közgyűlését ezennel megnyitom. Az elnöki megnyitót többször félbeszakította a tetszés zaja s végeztével zajos lelkesedéssel tapsolt és éljenzett a közönség. Üdvözlések. Megújult az éljenzés, midőn szólásra emelkedett Antal Gábor, a dunántúli ev. ref. egyházkerület nagynevű püspöke, hogy az egyházkerület nevében ékesszólóan üdvözölje az egyesületet: Az őszinte testvéri szeretet megnyilatkozásának tekintjük mi — ügymond — az egyesület idejövetelét, amely erőt ad nekünk arra, hogy egyrészről azt a belső kapcsolatot., amelynek a mi ref. iskoláink s azok tanári kara között meg kell lenni kölcsönösen, hogy a közös szellemet ápolják, mi is a többi intézetekkel minél szorosabbra fűzni igyekezzünk, de egyszersmind ösztönöz is bennünket arra, hogy ezen mi sok vihart, megpróbáltatást látott, de Isten kegyelméből azokat szerencsésen kiállott és századokon keresztül a hazai és ref. közművelődésnek fontos és nagy szolgálatokat tett intézetünket minden ágazatában és fokozatában anyagi és szellemi és erkölcsi erőink teljes mértékének felhasználálával igyekezzünk kiépíteni, fenntartani, hogy azoknak a többi hason intézeteknek, amelyeknek képviselői itt megjelentek, méltó társa lehessen ez a mi intézetünk mindig és erre önérzettel mutathassunk rá. Támogatja ezen törekvésünket az az erős meggyőződésünk, hogy ami áldozatot a mi reformált tanügyünkre hozunk, azzal édes magyar hazánkat szolgáljuk, mert az a szellem, amely ezen ref. tanintézeket szülte, nevelte és eddig megtartotta, a közhaza igaz érdekével, annak szellemével soha ^ellentétben nem volt és nem is jöhet. (Ugy van ! Úgy van !) Megemlékezvén a református iskolák ama sok százados hagyományáról, mely szerint azok tanárai nem az intézetek hivatalnokainak, de tulajdonosainak tekintették magokat, így zárta be élénk éljenzés között szép szavait: Az ilyen tanárok tudtak nevelni olyan nemzedéket, amely szivvel lélekkel ragaszkodott ahhoz az intézményhez, ahhoz a szellemhez, amelyben nevelkedett, ezt nemcsak hálával mutatta meg, nem ! hanem áldozattal, amelynek alapján fokozatosan fejlődtek a mi intézményeink. Az ily tanárok voltak azok, kik képesek voltak oly nemzedéket nevelni, akiknek szivében, lelkében a hazaszeretet, a tudományszeretet ós a vallásos erős és szilárd meggyőződés nemcsak hogy megállott egymás mellett, de szorosan össze volt kapcsolódva és soha egyik a másikkal ^ összeütközésbe nem jött. (Úgy van ! Úgy van !) Én tudom, hogy Nagyságod vezetése mellett ez a mi Ref. Orsz. Tanáregyesületünk ebben az irányban halad, haladjon is és ilyen értelemben szivből üdvözlöm mégegyszer és mondok Isten hozottat az egész Egyesületnek, érezzék magukat — míg itt lesznek — jól, távozzanak innen kellemes emlékekkel, a jó Isten pedig adja úgy a megjelent tagokra, mint az Egyesületre áldását! Az Isten áldja meg az Egyesületet ! Osztatlan figyelem között szólalt fel ezután Hegedűs Sándor s a prot. irodalmi társaság nevében mélyreható, eszmékben dús szónoklatot mondott: Üdvözlöm Önöket azért, — így szólt — hogy mint tanárok arra a nehéz feladatra vannak hivatva, h°gy a gyakorlati életben a tudomány ég vallás közötti ellentétet nemcsak fel ne idézzék, hanem kiegyenlítsék és apró adagokban csepegtessék be már a gyermekekbe, hogy ezzel nőjjenek fel, hogy