Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-05-21 / 21. szám

nálja, sőt magyartalan, érzelgős dalaival megfelelni igyekszik neki. Rónay Jácint félszázaddal ezelőtt irt Jellemisméjében fajunkat rajzolva megjegyzi, hogy nem érti „mikép jöheténk pityergő hirbe". Ha mostan élne s hallaná a középosztály bübánattal terhes dalait, meg a nap-nap után koptatott keserves kuruc nótákat: akkor hamarosan megértené — és bizonyára nem nagyon örvendene neki, amint nem örvendhet senki sem, aki nemzeti jellemünket és zenénket csak némileg is ismeri és szereti. Mert ez a faji sülyedésnek kétségtelen szomorú jele ! Tudom nagyon jól, hogy cikkem e sülyedést nem fogja megakasztani. A középosztály szerelmes ifjai s érzelmes hölgyei ezután is csak a „némuló hegedű", „törött hegedű", „hulló őszi rózsa" és tudja az ég, miféle más születendő búdanák mellett fognak olvadozva-pityeregve épületesen „sirva vigadni". Az öregebbek pedig kénytelen kelletlen alkalmazkodnak ezentúl is hozzá juk. Á m tegyék ! De azért én mégis csak kimondom a vétóját: a tiltó szót és véle az igazságot, Jiogy a magyar sir is, vigad is, amint a sora 3zza; talán többször sir, mint vigad, de nem sirva vigad", mert ilyen vigadást csak a költők fantáziája ismer, meg azoké, akik erőnek erejével búskomorságot akarnának nemzetünk jellemébe belediktálni, azaz igazában beleénekelni. A lelkük rajta ! Ili könyyemb<)l. A tengerparton. (Nápolyi kép.) A tengerparton két barna legény, Állott vasárnap reggelén. Es mind a kettő merőn arra nézett, Ahol egy vitorla fehérlett. A csónak egyre közelébb szökött, S a fehér vitorla mögött, Mikor egy kacér piros kendő intett: Egymásra villant két tekintet . . . 8 hogy parthoz ért a bárka könnyedén, Nem várta más — csak egy legény. Az méné a szép leánnyal a misére, 3 onnan — a börtön fenekére . . . Ho fame ...— E sok fényes szentegyházban, Ahol vásznon, köbén, fában Csupa angyal, szent ragyog, S maga az Ur s a Megváltó — Egy szörnyű égbekiáltó Jajszót hallok mindenütt, Mely kegyetlerí szivén üt: Ho fame — éhes vagyok! I S a művészet száz csodája, Mit isteni mámorába Annyi lángész alkota — Ringat bár gyönyörbe, kéjbe: Azt a sajgást, ott a mélybe Szivem titkos rejtekén, Érzem én, jaj érzem én, Nem ringatja el soha! Pálmák között. Szebbek vagytok, ti sudár pálma-szálak, Mint otthon kertünk törpe diófái, S ti délvirágok százszor oly pompásak, Mint édes anyám violái. Elgyönyörködöm büszke szépségtékbe Dús szinpompátok ámulva elnézem. . . . S diófák lombja bólong felém egyre, Es violák illatát érzem. Lampérth Géza. Kollégiumi történetek. III. Egy emlékezetes Katalin-este. A Pápai Hirlap számára irta: Borsos István. Márton István, a pápai kollégiumnak ez a méltán nagyhirü tanára, sok időn át egészen az ó-kollégium közelében lakott. Jó volt ez ; mert ha az öreg nem tudott aludni, hát éjszaka is akárhányszor körüljárta az iskola épületét. Meggyőződést szerzett, hogy mindenek ékesen és jó rendben folynak-e. A diákok jól tudták ezt a szokását s ez nagy mértékben lehűtötte az ifjúi kedély túlcsapongásait. Nagyja és apraja ugy érezte, mintha az öregnek nagy átható szemei még éjszaka is rajta függenének. Még ha valamelyik álmábau köveLett is el valami gonoszul, riadtan ébredt fel az öregre való gondolattól. Féltek tőle s amellett mindenki szerette. Mert kemény szigorát rendületlen igazságosság s a szív mélyéből jövő jóság enyhítette. Aztán meg kellett a szigorúság az akkori szilaj magyarok neveléséhez. Tehát a francia háborúk után pár évvel éppen Katalin-nap estélyén az öregnek nem jött álom a szemére. Nem csoda. Hiszen épen ekkortájban tiltották el neki, hogy Kant filozófiáját tanítsa s hogy előadását magyarul tarthassa. Latinul kellett tanítani, sőt még az iskolai jegyzőkönyveket is újra latinul kezdték vezetni. Nagyon hátrafelé forgottt akkor a világ kereke ! Amint ezen a szomorú valóságon töprengett, egyszerre jókedvű kornyikálás üti meg a fülét. Pedig lehetett már tizenegy óra is. Tüstént figyelni kezdett. Kinek a hangja ez ? Csakhamar a kollégium nagy kapuján hangzott a dörömbölés. Az öreg nyakába kerítette a köpönyegét, mélyen a fejébe húzta házi sapkáját, mert meglehetős hideg volt odakünn, s aztán indult kifelé. Egy perc múlva már ott volt a kollégium kapuja előtt. Hát amint körülnéz, a kollégium magas kőkerítésének koronájába kapaszkodva egy hosszú, nyakigláb diákot lát evickélni, kalimpázni. Ugy megrugdalkózott, hogy nem volt tanácsos közel menni hozzá. A nyavalyás minden áron fel akart jutni a kőfal tetejére, hogy onnan aztán lebillenhessen a kollégium szent területére. De nem lehetett. A szesz ereje elvette a saját erejét. Végre is visszapottyant az utca profán kövezetére. A professzor úr tüstént mellette termett. A diák azonban nagy lelki nyugalommal meregette lecsukódásra hajlandó szemeit s némi csuklások és nyelvficamodások közt szólott: — Öreg, segíts fel a falra ! Meg-há-lá-lá-lom. S azzal egy veszekedett nagy réz sustákat kaparászott elő a zsebéből s mindenáron a markába akarta nyomni. A hatalmas termetű Öreg, aki nem is volt oly öreg, csak a diákok maguk közt tituláltak annak, vasmarokkal ragadta meg a nyurga diák két vállát s arcát csaknem azéhoz értetve dörmögte mély hangon : — Hát nem ismersz, asine ? Mintha csak jegesvizzel öntötték volna végig a diákot. Még a nyelve is megoldódott. Egyszerre latinul kezdett beszélni: — Illustrissime domine, domine professor ! Sit venia mihi misero!*) — Hallgass ! — szólt az öreg s keményen megzörgette a kaput. De biz az nem nyílott. Már megint alusznak azok a hitvány vigilek ! — mondá nagy méltatlankodással. Csak nagy sokára, ismételt zörgetés után nyílott a kapu s amint a diákot kézen fogva belépett, a szénior öccsével állott szemközt. — Hát a vigilek, hát a szénior ? — riadt fel sötéten. No hiszen ! A szénior öccsének meg, aki teljesen józan volt, végkép elállott a szava erre a nem remélt találkozásra. Csak tátogott szegény, de hang nem jött ki a torkán. — Szólj már, ecsém ! Talán csak tudod, hol van a bátyád ? — Nem tudom, kérem alássan — nyögte ki végre keservesen. Az ifjú kétségbeesett ábrázatáról már látta az öreg, hogy kutya van itt a kertben. A szénior úr alighanem megfeledkezett az iskolai törvényekről. — Hm, hm ! s elbusult haraggal csóválgatta fejét. — Hát a jurátusok hol vannak ? Hova mentek ? Mikor mentek el ? Mikor jönnek haza ? Mind e gyors kérdésekre azonban azt az egyhangú feleletet kapta: „Nem tudom, kérem alássan." — Hát a neved tudod-e ? förmedt rá mérgesen. Nem tudom, kérem alássan — felelte a kétségbeesett ifjú, aki már nagyon is bele jött a textusba. Ekkor már az ismeretes hangra a folyosón alvó vigilek is életre keltek s riadtan rohantak az *) Mélyen tisztelt tanár úr! Kegyelem szegény fejemnek! udvarra. S az öreg tisztában lévén a helyzettel, zsebre tette a kapukulcsot s kemény hangon kezdett rendelkezni : — Hozzatok egy pálcát! Vigilnek elaludni az őrhelyen nem szabad! S első sorban ott helyben megcsapatta a vigileket egymással, úgy, hogy mindegyik becsületes hatot kapott. Még örültek neki a nyavalyások, hogy már túl vannak mindenen s a megzavart erkölcsi világrend rajtuk már helyre van állítva. Aztán a részeget, akinek a feje már egészen kijózanodott, de a lábai még nem akarták végezni a szolgálatot, az első emeleti karcerbe vitette. Ott a tölgyfa padon majd teljesen kialússza a krapuláját. Két vigil kíséretében megvizsgálta a szénior szobáját, a jurátusok lakhelyét, a togátusok tanyáit s meggyőződött hogy a cétus összes fejei hiányzanak. Sőt még az ötesztendős togátusok közül is hiányzott a négy első jeles. Csak az ötödik volt otthon, egy köpcös, nagykoponyáju fiatal ember, de akiben több volt az ambició, mint a tehetség. — Domine Rigó! — szólt hozzá az öreg, kend most az első ember a kollégiumban. Mintha egy hajón volna, amelyiket hűtlenül elhagytak a tisztjei. Most kend a parancsoló, mig az anarchia megszűnik. Igenis, domine rector professor, s büszke önérzettel simította végig tömött szőke bajuszát. — No hát, ha jelentkeznek ezek a dezentorok, ne nyissa ki addig a kaput, mig én ott nem leszek. S azzal megtelepedett a szénior szobájában. De nem tudott sokáig egy helyben maradni. Nagyon bántotta az eset. Szörnyűség ez ! Éppen azok szegik meg a törvényt, akik esküt tettek rá, hogy annak megtartására szigorúan felügyelnek. Nagy léptekkel járt végig a folyosókon. Közeledtére ijedten húzódott be ez ajtókon egy-egy kíváncsi tej. Mert csend volt ugyan a kollégium épületében, de az álom istenkéje elrepült. A kulcslyukakon keresztül is belopódzott már a bolondos történet hire s ez tova űzte az álmot. Századok alatt nem látott ilyet a pápai kollégium. Dutyiba kerül-e a szénior, vagy pedig az öreg első dühében megcsapatja ? Nem láttak még ilyet a piramisok. Egy „szénior" a deresen ! Szive mélyén ugyan mindegyik sajnálta volna őt, de a hirtelen magas fokra csigázott ifjúkori fantázia szereti a szokatlant, a meglepőt, a soha nem látottat. Éjfél is elmúlt már, mikor a helyettes kapitány, domine Rigó, jelentette, hogy megérkeztek a dezentorok. A vigilek magasra emelt lámpásokkal állottak a rektor professzor két oldalán. Megnyílt a kí»pú s meglehetős derült hangulatban beléptek a diák-köztársaság fejei. De micsoda elképedés következett, mikor teljes kivilágításban az öreget látták maguk előtt haragos ábrázattal. Thalyga István szénior uram s a többiek mind valamennyien nem igen hittek ugyan a csodákban, de most várták, hogy valami csoda történik. Szégyenletükben legjobb szerettek volna a föld alá sülyedni. Tán még azt sem bánták volna, ha az öreg dühbe borul s tüstént tizenkettőt veret rájuk a vigilekkel. — Hol járnak kendtek ilyenkor, szénior uram ? — szólalt meg hosszas hallgatás után az öreg. — Nemzetes Rózsa Ábrahám preceptor úrnál voltunk Katalin-estélyén — felelt nagy sokára egy félénk hang a jurátusok közül. Mert Thalyga István szénior uram nem tudott megszólalni. A szégyen nagyon ráüllepedett mellére. — Hát rektori engedelem nélkül szabad átlépni a kollégium küszébét estétől reggelig széniornak, kontra-skribának, vagy jurátusnak ? Hát így őrködnek kendtek a törvények felett, mikre megesküdtek ? Erre a kérdésre már nem jött felelet. Úgy álltak ott, mint a csüggedt szárnyú madarak. — Tehát így állván a dolog, vonuljanak kendtek a bibliothékába s ott várják meg a konzisztorium ítéletét ! Ez bizony karcer-büntetés volt rájuk nézve, de mégis „in optima forma". Bementek hát a bibliothékába. Egyik vigil hosszú faggyú gyertyát tett eléjük az asztalra. Thalyga István szénior uram elkeseredetten tekiutett végig a kutyabőrös nagy fóliánsok hosszú sorain. Mennyit barátkozott velük s mégsem tudták megvédni ettől a bolond esettől! Ha lehetett volna, bizonyára így sóhajt fel : „Minek is van szív, s a szívben szerelem ! De mivel még akkor ezt a szép verset nem irták meg, hát így sóhajtott fel: „Óh Katica, Katica, mire juttatott a te két szép fekete szemed !" Sóhajnak biz ez is elég szomorú. Márton István rektor professzor uram pedig hazamenet ezt dörmögte magában : Bolond história I Rendes uton még tárgyalni sem lehet. A szédes*) elé nem vihetem, mert ezek mind tagjai a szédesnek. *) A tanárok és preceptorok gyűlése.