Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-04-02 / 14. szám

lyet az Úr szerze nekünk, hogy örvendezzünk és vigadozzunk rajta!« Örömünk annál nagyobb és teljesebb lehet, mert a természet is egyesül velünk s osztozik vigságunkban. Fölébred dermesztő téli álmából s üde zöld szinbe öltözik. Erdő és mező megtelik hímes virággal, tarka pillangókkal, bogárziimmögéssel s madárcsicsergéssel. Tehát a nagy természet is velünk ünnepel: mosolygó ifjú ábrázata híva-hí bennünket, hogy egyesítsük hálaszózatunkat annak dicsőítésére, ki föltámadásával új életet adott az egész mindenségnek. »Feltámadt Krisztus e napon ! Alleluja 1« Ám mi nemcsak hivők, hanem magyarok is

# vagyunk, akik vallásos érzéseinkkel minden időben egyesíteni szoktuk hazafiúi érzelmeinket is. Mint honfiaknak pedig különösen nagy okunk van reá, hogy szivből örüljünk a húsvét békeünnepének. Karácsonykor még telve voltunk sötét aggodalommal és félelemmel édes hazánk jövője iránt. Elborúlt a szivünk, mikor láttuk, hogy az áldatlan pártoskodás dühe mennyire emészti a honfiak erejét. Esdve kértük akkor a világrajött Megváltót, adja vissza békességét sokat szenvedett nemzetünknek s némítsa el irigy elleneink kárörvendő ujjon gását. S íme, amit az újszülött Jézustól kértünk, azt a feltámadott Krisztus meghozta számunkra. Megszűnt a visszavonás pusztító förgetege, föltűnt egünkön a munkás békesség jótevő napja; s a honfiak vállvetve egyesülnek ismét országunk naggyá, dicsővé, hatalmassá tételére. Méltó és igazságos tehát, hogy a legtisztább örömnek érzete töltse be minden hivő magyarnak szivét a feltámadásnak, kikeletnek es békességnek eme magasztos ünnepén. Nem szahad hátramaradnia senkinek sem annak dicsőítésében, ki e napot szerzé nekünk az örömre és vigadozásra! Zengjen a győzelmi ének Kárpátoktól le az Adriáig: »Föltámadt Krisztus e napon ! Alleluja! Hála legyen az Istennek !« Kivándorofjunk-e ? — Amerikai levél. — A Pápai Hirlap számára : L. E. Talán nincs is ember Magyarországon, kinek agyában meg nem fordult volna a kivándorlás kérdése. A legsajátságosabb pedig az, hogy mindenki Amerikába igyekszik, nem tudva és nem sejtve minő sors vár reá. — A helyzetnek egyoldalú birálata csalogatja ki honfitársainkat, gondolva, ha neki jutott mrnka, majd jut nékem is, ha ő megszedte magát, én is meg fogok gazdagodni. — S ezután jönnek egész családok, községek, mert talán egynek jól megy a sorsa ; azaz a föld mélyében reggeltől estig fáradtig dolgozó ember meg tud élni és tán egy-két garas is megy haza. Nem számolnak azzal, hogy mennyivel könnyebb az élet otthon Magyarországon. Tulajdouképen a pénzvágy, a szebb jövő után való vágyódás birja arra őket, hogy odahagyják az ősi tanyát és felszedve a sátorfát, búcsút mondva a sok édes emléknek, rokonnak s barátnak, átgázolnak a tengeren és mennek a bizonytalan és ismeretlen világba. S mikor ide érnek, felocsúdnak az álomból, látva a meztelen s rút valót s világos lessz előttük, hogy pénzt nem is szerezhetnek, hanem szorgalmasan kell dolgozni, s legtöbbnyire megerőltetni magukat, hogy az élettel megküzködhessenek. Az otthoni kényelem, kellemes társadalmi érintkezés, az ismerősökkel való bizalmas viszony az mind csak mint elmúlt álomnak foszlányai keserítik itt magyarjaink életét. Ki a szomszédja? Nem ismeri! Ha jött-mentnek hívják, nem szólhat! Ha jogtalanságot kell tűrnie — és hányszor ! — nem tud szólani, mert néma! Sok, sok mindent kell nélkülöznie, sokat fáradni és dolgozni s mi az eredmény ? Semmi ! A munka ára naponta csökken. A. munkás napról-napra több lessz. Az élet pedig mindennap drágább lessz ! Ez az amerikai világ hű képe!. A földmíves, ki otthon saját ura volt s nvu godt életét a természet ölében, Isten szabad ege alatt tölti el, ha ide jön : lemegy a föld mélyébe és beszívja a legártalmasabb levegőt és véres verejtéket izzad, életét megrövidíti, se családját, se önmagát ki nem elégítheti, s inint csak rövid ideje történt a cheswicki bányakatasztrófánál, 184 ember közül egy se jött fel élve s majd fele magyar, kik lOU-nál több árvát hagytak hátra, kik közül uagyóu sok Pápa vidékére való! íme e nagyon természetes következmény a kivándorlóra ! Az iparosnak azt hiszik majdnem biztos, sőt fényes az élete ! Hány, hónapokon át munkanélkül járó honfitársunk cáfolná meg ezt? Számos nehézségen kell átmenni egy magyarnak, míg tiszteséges munkához jut, mely rendszeresen csak félévig tart s aránylag a fizetés semmivel sem több mint a hazai iparosé ! És ha keres és félre tesz pár garast, az a télen elfogy, sőt még kevés! Számtalan magyar iparos kénytelen fárasztó közönséges, napszámos munkát végezni, hogy az élet feltételéhez szükségeset megszerezze ! i A kereskedő és képzett emberre vár tulajdouképen az igazi nyomorúság ! Kik nehezen alkudnak ; meg a körülményekkel és ha megalkudnak is, a szokatlan munka rövid idő alatt inegőszíti őket! Sem a kereskedő, sem a szellemi munkás 5 — 4 évig nem érvényesülhet, mig az angol nyelvet nem tudja s a viszonyokat nem ismeri és ez az idő uutig elég arra, hogy elveszítsék minden érzéküket és degenarálódjanak. A kivándorlók e két típusa rendesen elzüllik, vagy nagyon keservesen küzdenek a megélhetéssel. Valóban itt látni mily kínos képet nyújt a kivándorlók sorsa ! Háuy magyar menne vissza, csak útiköltsége volna. S méltán irigylik azokat, kik otthon, — legyen bármily keserű kenyéren is — de élnek ! Ha magyarjaink csak a felét fejtenék ki otthon azon vasakaratnak és szorgalomnak, mellyel itt dolgoznak, ha csak felét tűrnék azon nélkülözéseknek és kényelmetlenségeknek, amiket itt kell elviselniük, akkor határozottan merem állítani : prosperálnának otthon is és eszök ágába se jutna elvándorolni idegenbe, s akkor velünk, az amerikai magyarokkal együtt mondanák az itt szüntelenül hangzó szózatot: „Jobb otthvn!" Cleveland, 0. Amerika. A fehérhajú ifjú elgondolkozott, azután röviden felelte : — Nevezzetek Jóbnak, a szenvedések emberének, Az asszonyokra ez a név is nagy hatással volt. Fölragyogott tekintetük és suttogva mondták egymásnak : — Milyen érdekes ember ! Es ettől kezdve a szerelem városában valósággal ünnepelték a fehérhajú ifjút. A múltjában valami rendkívüli dolgot sejtettek és ez a titokzatos komorság, amellyel a szenvedések embere elhárította magától a kíváncsi kérdezősködéseket, csak növelte érdekességét az emberek szemében. Pedig a fehérhajú ifjú tartózkodásával semmit sem akart elérni, csak őszintén, becsületesen meg akart gyógyúlni. Á múltját azért nem bolygatta, mert félt a lelkén ejtett sebek feltépéaétől. Hanem a városban, a csupa boldog emberek hazájában ezt nem értették meg. Es tovább faggatták, gyötörték őt lelketlen kérdéseikkel, amiktől a fehérhajú ifjú még betegebb lett. Azonban idők multán valami különös változás ment végbe a városon. A kacagó, tüzes szemű asszonyok és elhízott férfiak annyira érdekesnek találták a mélázó, álmatag fehérhajú ifjút, hogy észrevétlenül utánozni kezdték. A férfiak igyekeztek lefogyni, hogy legalább karcsúságban közelítsék meg,őt, az asszonyok pedig elszoktak a kacagástól és e helyett, ha napfényes délelőttökön kimentek a korzóra, álmatagon néztek az égre és belesóhaj- j tottak az illatos tavaszi levegőbe. A fehérhajú ifjú pedig egy napon arra ébredt, hogy igen jól érzi magát a szerelem városában. Ha a szalónokba lép, csupa sóhajtozó asszony fogadja, kik csendes hangon beszélnek, vagy magukba mélyedve hallgatnak. A férfiak is megkomolyodtak, a szavukból a gondolkodók lemondó bölcsessége árad. Oh, ezek rokonlelkek mind, akik megértik az ő nagy szenvedéseit. És ez az érzés boldoggá tette a fehérhajú ifjút. Bizonyos szeretet költözött szivébe azok iránt, akik elkísérték őt saját gondolatvilágába és az a tudat, hogy nagy fájdalmával nem áll egyedül a világon, félig már meggyógyította. Egy mélabús alkonyaton aztán mondta szalonjában egy szép asszonynak: — En Jób vagyok, a szenvedések embere. Az asszony szemében könnyek csillantak meg errre ésmegfogta a fehérhajú ifjú kezét. Ettől kezdve a fehérhajú ifjú szerelmes lett az asszonyba és észrevétlenül meggyógyult. Egy reggel csudálkozva nézett a tükörbe. Az arcán, amely addig halvány volt és borús, pirosság ömlött el és fény derengett rajta. Az ezüstfehér hajában pedig fekete fürtöket vett észre. — Mi ez? — kérdezte a fehérhajú ifjú túláradó örömmel. — Hiszen vissza fiatalodom. Boldogságának első pillanatában kitűnő eszméje támadt. Elutazik a városból. Elmegy bucsutlanul valamely messze vidékre és nem tér vissza addig, amig teljesen vissza nem fiatalodott. Milyen boldog lesz azaz asszony. Hogy meg fogja lepni. Es elutazott. II. Fél év múlva a fehérhajú ifjú visszatért a szerelem városába. Éjfekete volt a haja és tűzpiros az arca. — En Jób vagyok, a szenvedések embere — mondotta, amikor belépett az asszony szalónjába és kacagott hozzá. Az asszony ránézett, egy kissé megrázkódott és csöndesen mondta : — Nem ismerem. Kábuló fejjel futott ki az utcára. — Oh, mi ez ? Hát ennyire megváltozott volna ? Sietve ment a korzóra. Az asszonyok álmatagon járták az utcát és az égre néztek. A férfiak nehéz léptekkel sétáláltak fel-alá és a földet bámulták. Mikor megpillantották a fehérhajú ifjút, örömmel siettek hozzá. A fehérhajú ifjú pedig lekapta a kalapját és boldogan lengette feléjük, i Ekkor fekete hajára esett tekintetük és elfordúltak. — Én Jób vagyok, a szenvedések embere. Az emberek erre megvetéssel susogták. egymásnak: — Hiszen ez egy közönséges csaló.