Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-04-02 / 14. szám

I. évfolyam. 14. szám. Pápa, 1904. ápr. 2. PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Jókai Mór utca 856. sz. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: IKŐRÖS ENDRE. Előfizetések és hirdetések felvétetnek Kis Tivadar, Kolin Mór fiai és Wajdits Károly urak üzletében, valamint a kiadóhivatalban. Föltámadott! Irta: dr. Rétliei Prikkel Marián. A sötétség eltávozott; a világosság elközelített. A szenvedések véget értek; a halál legyőzetett; a megdicsőülés bekövetkezett. Mindössze hárminchárom évig élt a földön; de élte a legkeserűbb élet volt, mely valaha embernek osztályrészül jutott. Bánat után bánat, szenvedés után szenvedés érte. Még annyi helyet se kapott az emberektől, a hova fejét nyugovásra hajthatta volna. Pedig bármerre járt, mindenütt jót cselekedett: tanított, gyógyított, vigasztalt. A szenvedők seregesen jártak utána s bőven érezték szeretettől áradó szivének éltető melegét. Az emberek csodáinak láttára megdermedtek a bámulattól, s elragadtatva az Úr nagy prófétájának nevezték őt. A nép nagyjai diadalmámorban kisérték az együgyű názárethi ácsnak fiát a büszke főváros ünneplő falai közé; drága szőnyegeket terítettek és virágokat hintettek eléje. S a jeruzsálemi híres templomnak hatalmas falai százszorosan hangoztatták vissza örömszózatukat: »Hozsánna Dávid fiának; áldott légyen, ki az tír nevében jő !« Koronázást várhatna az ember; s íme mi történik ? Néhány nap múlva ugyanaz a néptömeg, mely az imént alig tudott kifogyni Jézus magasztalásából, eltorzúlt, vérszomjazó vad ábrázattal már azt üvölti körülötte: »Feszítsd, feszítsd meg őt!« Nemde csodálatos, szinte hihetetlen egy változás. Nemcsak csodálatos, hihetetlen, hanem egyszersmind mélyen elszomorító az elfajult — elvakult emberiségre nézve! Ekképen fizetni annak, akitől mérhetlen testi s lelki jókat élvezett, csak a magáról teljesen megfeledkező háládatlan ember tudott! Az emberi lelketlen kapzsiság nem tagadta meg magát. Azt hitte, azt reményiette, hogy az ácsfiú majd hatalmas birodalmat alapít, amelyben nagyzó, hiú álmai valóra válnak. S mikor azután látta, hogy Jézus országa nem e földről való, mikor érezte, hogy Krisztus követése nehéz önmegtagadással jár: akkor csalódott szenvedelmének egész mérgét kiönté reája, — kigúnyolta, megkínozta, s végül keresztre' feszítette. A boszú kielégítést nyert. Az áldozat kilehelte ártatlan lelkét a gyalázat fáján. Az emberi gonoszság kéjelgett a vélt diadal édes mámorában. De a nem várt újabb csalódás csakhamar bekövetkezett. Mert íme a megsemmisültnek hitt próféta lerázta magáról a halálnak bilincseit; ígérete szerint harmadnapra fölépítette lerontott templomát: megdicsőülten kelt ki lepecsételt sírjából, föltámadott ! Igen ! Föltámadott, hogy isteni tanítását igazolja; föltámadott, hogy a földről minket magához vonzzon; föltámadott, hogy záloga legyen mindnyájunk egykori föltámadásának. * * Ily gondolatok ébrednek Krisztus dicső feltámadásának emlékünnepén a hivő keresztények lelkében. A hitetlenek mosolyognak rajtuk s felvilágosodott elméjük ellentmondására hivatkozva, nem akarnak, sőt nem is tudnak örvendeni a Megváltó diadalának emlékezetén. Mi szánjuk őket, de nem tartunk velük ! Mi hisszük, hogy Jézus föltámadott. Mi reméljük, hogy egykoron magunk is fel fogunk támadni az utolsó ítéletre. Nekünk van okunk a mai szép napon örvendeni, mert hitünknek győzödelmét ünnepeljük. »Ha Krisztus halottaiból föl nem támad, — mondja a nemzetek nagy apostola — akkor hiába való a mi tanításunk, hiábavaló a ti hitetek !« De feltámadott; tehát méltán vigadozzunk. »Ez a nap, meA „PÁPAI HÍRLAP" TÁRCÁJA. Grlória! A Pápai Hírlap számára irta: Lanipérth Géza. Zengő harangszó — angyalok szava, Csendülj csak hívőn, én követlek. Megnyílott imé teljessége ma Az isteni szent szeretetnek! Zendüljön annak hála-ének, Örömtől áthatott : Zord mélyéből a síri éjnek Ki ma föltámadott! A nagypénteki félelmes ború lm, rózsás hajnal-pírra válott. A golgotai tövis-koszorú Hajtja az immortel-virágot. Tegnap : a hit, az eszme sorsa Még kereszt, sir vala, Ma: súgaras égi magasba' Új élet, glória! . . . Kinek szavára megújul a föld, Ki minden zsönge palántát is Űj virulásra, új életre költ: Ne félj szivem, gondja van rád is. Már nem vagy oly félelmes többé Te síri éjszaka: Biztató fényességgel tölt bé Hitemnek csillaga! Óh, hintsed, szórjad áldó sugarad' Szelíd fényű húsvéti csillag ! Óh, hirdesd, szerteszét a nap alatt, Csudáját a felpattant sírnak. S ahol van még egy csüggedt lélek, Kétségnek betege : A te varázsos, édes fényed Sebét csókolja be . . . Zengő harangszó, angyalok szava Csendülj hívón, óh, én követlek. Megnyílott imé, teljessége ma Az Isteni szent szeretetnek ! Zendüljön annak hála-ének, Örömtől áthatott: Zord mélyéből a síri éjnek Ki ma föltámadott! A szerelem városa. A „Pápai Hírlap" számára irta: Pakots József. A városban nagyon megbámulták a fehérhajú ifjút. Délben a Fő-utca korzóján látták először, amint komoran gondolatokba merülve rótta az utea aszfaltját. A fehérhajó ifjú mellett kacagó tüzesszemü asszonyok suhantak el, virágos tavaszi ruhájuk bódító illatfelhővel árasztotta el az egész utcát s a mosolygásuk fénye vetekedett a vakító tavaszi napsugárral. A várost a szerelem városának hítták és a fehérhajú ifjú idegenül járt-kelt e kábító asszonyi forgatagban. A déli korzón összesúgták az emberek : — Vájjon ki ez az idegen ifjú ? Oly különös. Az arca fiatal s a feje ezüstfehér. Egy huszonöt éves aggastyán. Es a fehérhajú ifjú mintha semmit sem venne észre abból a lázas, kíváncsi izgalomból, melyet a megjelenése okozott, komoran folytatta sétáját. A fehérhajú ifjú pedig egy szegény, szerencsétlen ember volt. A nagy szenvedések embere, aki egy végtelen éjszaka után arra virradt, hogy fekete hajfürtjei hófehér szint váltottak. És ekkor nagy szenvedéseivel megfutamodott. A világ másik végébe ment, a szerelem városába, hogy felejtsen, hogy meggyógyuljon. A szerelem városa különös hely volt. Ott mindenki vidáman, boldogan élt, az asszonyok szerettek, a férfiak elhíztak. A fehérhajú ifjú nem jól érezte magát e gondtalan világban. Idegenül ődöngött ide-oda, a kacagó tüzesszemü asszonyok és elhízott férfiak közt. Végre maga is belátta, hogy így nem juthat célhoz. — Meg kell ismerkednem velük, — gondolta — különben elpusztulok. Es megismerkedett. Könnyen ment. Az egész város csak róla beszélt hetek óta, a huszonötéves aggastyánról, aki ezüstfehér fejével és szomorú arcával úgy külömbözött mindenkitől Az asszonyok rögtön beleszerettek, a férfiak testvérüknek fogadták. — Hogy hívnak testvér ? — kérdezték a férfiak. Lapunk mai száma IS oldal.