Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-03-26 / 13. szám

zatunk még nincsen. A még függőben levő s a minisztériumhoz jóváhagyás végett felterjesztett építkezési szabályzatunk nem fog áokat javítani nyomorúságos lakásviszonyainkon, mert abban vannak ugyan kellő intézkedések tüzrendészeti szempontból, de olyan, mely egészségügyi viszonyainkat javítaná, vajmi kevés van benne. Epen a legfontosabb rendelkezés, mely a szabályzatnak gerince lett volna, az t. i., hogy a házhelyeknek csak egy megfelelő hányada legyen beépíthető, csodálatos módon elveszett a szabályzatból, mire az a közgyűlés elé került. Pedig e rendelkezés nélkül lehetetlen elérni azt, hogy a lakásokhoz elegendő tágas udvar legyen, amelyből a lakás levegője meg-megujulhat. Az utolsó években egy új városrész is épült, de az is oly roszszul van építve, hogy az csak méltó folytatását képezi a régi pápai építkezési rendszernek. A Bakonyere ugyanis az új városrész kellő közepén folyik át, holott azt el kellett volna onnan vezetni. Az építészeti bizottság csupa 20 méter széles utcákat tervezett s azt látjuk, hogy az utcák, egyet kivéve, keskenyek, görbék sőt zsákutcákat is csináltak. A lakások egészségtelenségét nagy mértékben okozzák a mi szerencsétlen utcáink is, amelyek, három • utca kivételével, szűkek és kivétel nélkül görbék. Az egyik főhibájuk az is, hogy nincsenek más utcák által kellőleg keresztezve, ami által a levegő járása meg van akadályozva s lehetetlenné van téve az, ami a lakásnak legfőbb kelléke: minél több levegő és világosság. Egy igen szükséges és fontos közegészségi követelménye városunknak egy új vágóhíd létesítése is. A jelenlegi sehogy sem felel meg céljának, mert szük s terjeszkednie nem lehet, de nem is szabad, mert utcasorban van, pedig a dolog természete követeli azt, hogy a vágóhid a" lakásoktól minél távolabb legyen s azokkal összefüggnie sehogy sem szabad. Természetes, hogy sertésvágóhidról is kell gondoskodni, mert az már még sem tűrhető tovább, hogy a város belterületén évenként 7 — 8000 sertés Ölessék meg, amelyek vére a talajt fertőzteti. A vágóhíddal kapcsolatosan elkerülhetetlenül szükséges hűtő-kamrák építése is, amelyek arra szolgálnak, hogy a hús a mészárszékekben mindig friss legyen. Minden esztendőben néhányszor megtörtént, hogy a rendőrség elkobzott rothadt hust, dehogy legalább tiz annyi hús a kellő ellenőrzés hiányában kikerüli az elkobzást, az kétséget sem szenvedhet. A hűtő-kamrák vannak hivatva e bajon segíteni és biztosítani a fogyasztók számára a romlatlan húst, mert abban mindennemű hűs hosszú ideig friss állapotban megtartható. Látható ebből, hogy a hűtő-kamrák létesítése ép úgy érdeke a mészárosoknak és vendéglősöknek, mint a közönségnek. Ha a város a hűtő-kamrákat megépíti és a hűs őrizetéért mérsékelt díjat szed, ebből a városi közpéuztárnak is volna némi haszna. Ezek volnának a legfontosabb közegészségügyi intézmények, melyeket a városi képviselőtestületnek folyton napirenden kell tartani. Mivel költséges voltuknál fogva csak lassankint és sok idő múlva lesznek megvalósíthatók, annál jobban kell minden egyes lépést jól megfontolni. De mindegyiknek az eredménye közegészségügyünk javulása lessz. Dr. Löwy László. = Városi tisztviselők értekezlete. A tisztviselők fizetésrendezésének kérdése — mint tudva van — új mederbe terelődött az által, hogy a jelenlegi kormány az állami tisztviselőkön kívül a törvényhatósági tisztviselőkről és községi jegyzőkről is egyidejűleg óhajt gondoskodni s az erre vonatkozó törvényjavaslatok már el is készültek. Az összes közigazgatási tisztviselők közül egyedül a városi tisztviselők lennének azok, kiket az általános nagy fizetésjavítás érintetlenül hagyna, egyedül a városok lennének, melyek felé az állam nem nyújtaná segítő karját, hogy tisztviselőinek egyenlő fizetése lehessen a velük egyenlő kvalifikációval biró más tisztviselőkkel. A v. tisztviselők azonban ujabban országszerte mozgalmat indítanak, hogy az állami gondoskodás reájuk is -kiterjesztessék s városunk tisztviselői holnap d. e. 11 órakor a városházán e tárgyban szintén értekezletet tartanak. fekete szemeivel, selymes lágy bajuszával nem volna idegen előtte. Mintha régen-régen elv^Jtak volna s ma újra összehozta volna őket a sors. Árnyas fák alatt ment el az utjok. A leány ránézett a férfira és forró tekintetében benne volt szerető szivének minden melegsége. — Úgy tetszik, hogy ismerlek. — Ismersz és én is ismerlek. Ismertelek, mielőtt láttalak volna és szerettelek, mielőtt ismertelek volna. Láttam már szemedet, hallottam hangodat, csókoltam ajkadat. A leány ráhajtotta fejét a férfi karjaira s úgy mentek együtt, mintha már régen ismerték, régóta szerették volna egymást. Az pedig^ tartotta őt szóval: — ... Es szeretni foglak forrón, végtelenül. Selyemruhát fogsz hordani, palotában fogsz lakni, amit szemed, szád megkíván, mindened meglessz. Csak szeress, szeress engem. A kis kóristáné gyönyörrel hallgatta a férfit. Hisz ez maga a fekete herceg, amilyennek álmodta. Szép, jó és gazdag. Szivét összeszorította a boldogság és ajkára nem talált a hang, hogy oly hirtelen meglelte azt, akit keresett, kire oly sokáig türelmesen várt. A férfi könyörögve kérdezte: — Fogsz-e szeretni ? A leány lehunyta szemét és megszorította kezét az ő fekete hercegének. — Szeretlek édes, nagyon szeretlek. Nem szóltak többé egy szót sem. Hazamentek egy nagy, nagy palotába, csilláros termekbe, ahol déli virágok nyiltak éa arany kalitkában madarak daloltak. — Itt lesz a lakásunk — mondta a férfi. S heteken által, hónapokon által, itt élt- a kis kóristáné az ő fekete hercegével. De ahogy minden álomnak van ébredése, azonképen ennek az édes állapotnak is vége szakadt. Csúnya őszi délután volt. Borús és felhős. A férfi ott ült a karosszékben és hallgatagon szivta szivarját. Mellette ült a leány és szomorúan nézett maga elé. A szivar valahogy nem izlett a férfinak és ideges boszusággal hajította el. Fogta a kalapját és menni akart. Először történt, mióta együtt voltak, hogy magára akarta hagyni kedvesét. Félénken kérdezte a leány: — S mi lessz velem ? — Itthon maradsz! — Nem szeretsz már engem, hát csak menj. A férfi boszusan toppantott lábával: — Eh, hagyj nekem békét! Untatsz. A leánynak össze kellett szorítania az ajkát, hogy sirva ne fakadjon. — Igazad van, untatlak. Szomorúan nézett maga elé és kérdé: — Azt akarod, hogy eltávozzam? — Azt! A leány szemei könnyel teltek meg, de nem szólt. Szó nélkül vette elő a régi, kopott ruháit, hogy felöltse azokat. A férfi megszánta kedvesét. — Szép ruháidat meg az ékszereidet ne hagyd itten. — Nem kellenek, vedd őket vissza. Én vissza fogok térni szegényes szobámba és hordani fogom a rongyaimat. A pápai vásárok veszedelme. Még ki se heverte városunk azt a súlyos csapást, melyet országos vásáraink csaknem egy egész éven át elmaradása mért reá, máris hasonló veszedelem fenyegeti. Még szinte hallani véljük a panaszokat, melyeket úgy a gazdák, mint az iparosok és kereskedők ajakáról elhangzottak az egész közgazdasági életünket megbénító vészkerületi bilincs miatt, melyet ismert hivatalos lassúsággal nagy nehezen s apránként tördeltek le rólunk, midó'n a vészkerület árnya ismét kisért. A város önálló törvényhatósági joggal való felruházásának eszméjét annak a mozgalomnak hullámgyürüi vetették felszínre, mely a vásároknak meg nem tarthatása idézett elő. S ha ez eszme kivitelét más okok miatt nem is szorgalmazná a város, már magának ily nagy jelentőségű s kivitelében nagy áldozatokat kivánó eszmének felszínre kerülése, mint okozat, bizonyítja az öt előidéző oi-nak jelentőségét. De mindennél szólóbban bizonyítanak azok a szomorú szám,ok, meiyeket éppen e lap hasábjain váltak publikusakká, bizonyítják, hogy magának a városnak közjövedelme — az elmaradt helypénz, kövezetvám és húsfogyasztási adó révén — a tavalyihoz képest 4296 koronával és 29 fillérrel csökkent. Hogy a közjövedelmek csökkenése a magánkiadások szaporodásával egyenes arányban áll, azt tán mondanunk sem kell. Es ezek a szomorú számok pedig csupán közjövedelmekről beszélnek. Azt, hogy mekkora volt az összes közgazdasági tényezők károsodása a vásárok elmaradása folytán, számokban mág hozzávetőleg sem tudjuk kifejezni. Azt csak érzi minden iparos, minden kereskedő és minden gazda. A vármegyei hivatalos lap legutóbbi száma hozta meg a kellemes meglepetés városunk részére, hogy az „Ihászi csikó-telep szarvasmarha állományában kiütött ragadós száj és körömfájás miatt Takácsi, Marczaltő községek, Ihászi, Pálháza és Zsigmodháza majorok vészkerületté alakíttatnak." Látszólag nem tiinik fel nagy jelentőségűnek ez a rendelkezés, mert hiszen csupán két községről, igaz olyanokról, melyek Pápával a legszorosabb összeköttetést tartanak fenn, van szó. Igen ám, de e községek vészkerületté alakítása jelenti azt is, hogy a rajtuk átvezető törvényhatósági utakon szarvasmarhát felhajtani nem lehet s így kilátás van arra, hogy ez a látszólag kicsiny vészkerület a legközelebbi országos vásárunknak a forgalmát jelentékenyen megrontani fogja. Marcaltő felől számos sopronmegyei, Takácsi felől sok győrmegyei község szokta állatjait a pápai vásái\okra hozni, ha már most ezek elől a rendes, egyenes utat elzárják, amit nem is áll módjukban kellő időben megtudni, dehogy fognak óriási kerülőket tenni, hogy a pápai vásárra megjöjjenek, pláne mikor az elkésés veszedelme is fenyegetné őket. Az állategészségügy igen fontos állami érdek Az a meggyőződés vert a szivében gyökeret, hogy ez nem lehet az az ember, akit ő várt. Ez nem lehet az a fekete herceg, akit számára rendelt a sors. Az jó és nemes, ez az ember pedig utálatos és gonosz, aki eltaszítja és megveti őt. Visszatért koldus-lakására és régi, kopottas ruhájában járt ismét a színházhoz. Nem változott meg rajta semmi, csak a szeme volt könnyes és az arca volt halvány. . A színpadon állva, úgy rémlett néha előtte, mintha valamelyik homályos páholy hátteréből két sötét tüzes szem villogna feléje s olyankor édes remegés fogta el, a karjait önkéntelenül kitárta és lázas türelmetlenséggel várta az előadás végét. Akkor azonban hiába kereste már az ismeretlenjét. Eltűnt. Talán nem is volt ott a páholyban senki, csak ő látta az ő mindenféle bolond képeket látó szemével. És várta tovább a fekete herceget. Várta sokáig, mindig. Rossz helyen is kereste és sokszor megtalálta és sokszor elvesztette. A várásba belevénült, belehervadt. De azért várta tovább. És várta akkor is, mikor már ott feküdt a kórágyon betegen, tehetetlenül, a sok szenvedéstől sápadtan, a sok nélkülözéstől betegen. Egy téli éjjel ott ült ágya mellett az orvos és figyelmesen nézte a szegény leány lázas vergődését. Már nem volt öntudatánál. Hirtelen felugrott ágyában, merevülő kezével átfonta az orvos nyakát, hideg ajkát rászorította az orvos ajkára, úgy suttogta elhaló hangon: — Első szerelmem, édes fekete hercegem! Azon éjjel mégis halt a szegény leány.