Pápai Független Ujság – II. évfolyam – 1894.

1894-03-25 / 12. szám

Afüggetlenségi és 48-as párt gyászjelentése. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt Kossuth halála alkalmával a következő gyászjelentést adta ki : A nemzethez ! Boruljon gyászba Magyarországnak minden jó polgára. Várunknak legerősebb oszlopa dölt ki ; szabadságunknak ténye tört meg ; a nemzet nagy századának fáklyavilága aludt ki. Kossuth Lajos halt meg ! Ő, ki nagyságával, tényeivel, szenvedéseivel egymaga volt az egész nemzet : nem élő ember többé, hogy cselekedjék, hanem élő emlékezet, hogy tanúságot tegyen. Nem fia volt Ő a magyar nemzetnek, hanem akarata. ő általa és ő benne szólalt m-g e század : hogy az alkotmánynak, a szabadságnak, az egyenlőségnek erejével legyen a szolgából ember és az emberből ,polgár. ő általa és ö benne szólal meg a magyar nemzet, midőn varázs-szavára százezerek keltek a honnak védelmére, hogy a hétoldalról támadt ármányt és árulást győzelmi rohanásukban eltiporják. ő egymaga volt az egész nemzet, . mikor a császárok irtózatos légiói vérbe fulasztották jogainkat s bakókézre adták legjobbjainkat ; mert az ő fájdalmának hangos jajgatása töltötte be az emberiség szivét, hogy részvét és szeretet ébredjen szétmarczangolt nemzetünk iránt. A czivizált világnak 0 magyarázta meg, hogy a romokkal fedett magyar nemzet ügye a népszabadságnak kérdése. Lángszavával fölkeltette a világ csodálatát s nemzetében reményt és Önbizalmat ébresztett. Hosszú életében soha egy pillanatra sem hagyta el a magyar szabadság őrállomását. Most már elpihent, hogy nyugodjék. De ha ö nem élhetett örökké : általa él a magyar nemzet örökké, hogy mindörökké áldhassa az O nevét, az Ö küzdelmét, az O hűségét és az ö szenvedését. Egy korszak vala. 0, mely nem fér el a gyászos pillanatnak sírjában. Az ébredésnek, a harcznak, a dicsőségnek és szenvedésnek korszaka vala Ő, a melyre, éppen az Ő nagy tanúsága által, következni fog a diadalnak százada, hogy igy a Kossuth Lajos sirja fölött Magyarország függetlensége legyen az el nem porladó monumentum. Ti milliói a népnek, kiket átölelve tartott forró kebelén, örökre megemlékezzetek Kossuth Lajosról, mert Ö rólatok soha sem feledkezett meg. És ti valamennyien, kik ragaszkodtok a szababsághoz és azt élvezitek, ti is megemlékezzetek Kossuth Lajosról, mert 0 az emberiség megváltásának zászlótartója volt. Elete átlépett a mulandóságba ; halálával belépett az örökkévalóságba. Árvaságra jutott magyar nép ! Hullass velünk virágot e lérfiu nagyságára ; könyeid peregjenek koporsójára és velünk leborulva zokogj hálát Istenednek, hogy adott nekünk egy Kossuth Lajost. Az országgyillésileg egybegyűlt függetlenségi és á8-as párt. Pápa város gyásza. — Saját tudósitönktól. — A nagy halott iránt méltóan rójja le kegyeletét Pápa város közönsége is. TARCZA. Rügybontó, virágfakasztó kikelet ébredő évadján feltámadásnak örömünnepét ünnepeli ma a keresztyén világ. A harmadnapos bánatot, a mélységes gyászt hangos" öröm váltotta fel. Megkondul ünnepélyesen a szentegyházak harangjainak áhítatra keltő, imára hívogató hangja ... A hivő lelkek követik a hangot s fölzendül az örömének szerteszélylyel : »Feltámadunk ... Hallelujah !« . . . Csitt ! ... A mi szánkban hallgasson el az öröm hangos éneke ! — Rügybontó, virágfakasztó kikelet ébredő évadján, feltámadásnak örömünnepén boruljon a mi lelkünk mélységes gyászba . . . Örüljön örvendezve az A lesújtó gyászhír mar f. hó 21-én, szerdán a reggeli órákban elterjedt s számos köz és magánépületre kitűzték a fekete lobogót. A városházon, megyeházon, református főiskolákon a benczések rendházán es iskoláján, a kereskedelmi önképzőkörön, a református paplakon, iskolán, a régi takarék pénztáron, Lloyd épületén, kaszinón, polgári körön, zsidó hitközségen és számos magán épületen gyászlobogök hirdetik a nagy magyar elhunytát, ki egész életét, tudományát, lángeszét a magyar hazának áldozta. A katholikus iskolára csak csütörtökön találták jónak kitűzni a lobogót, addig tartott a fontolgatás, vájjon a nagy Kossuth megérdemelte-e, hogy gyászolják elhunytát. — A kaszinókban, kávéházakban, társaságban, Utczán mindenütt Kossuthról beszélnek s a legkeményebb magyarnak könny tolul szemébe, levertség tükröződik vissza arczáról. A kereskedők kirakataikat gyászlepellel vonták be, gyászfátyollal övezik a nagy halott arczképét, ki a messze száműzetésben is figyelemmel kisérte Magyarország fejlődését, és sokat tett kereskedelmünk felvirágoztatásáért. . . Az izr. iparosok gyámolító egylete a f. hó 25-ére hirdetett tánczmulatságot nein tartja meg, Pollák Henrik derék kávéháztulajdonos a haza halottja iránti kegyeletből a zsidó purimkor szokásos zene-estélyt és táncz mulatságot jobb időkre halasztotta, mikor a magyarnak szivét nem üli meg már lesújtó gyász. Az izr. iparosok gyámolító egylete f. 21-én tartott rendkívüli közgyűléséből részvéttáviratot küldött Kossuth gyászoló családjához Turinba. egész világ : te én nemzetem, én árva magyarom, sirva-sirj, keseregve-keseregj ! . . . Hallottad a hírt, mely onnét jött délszaki tájról, a hullámos szép Itáliának derült szabad ege alól, hallottad a hírt ? »Meghalt Kossuth !« . . . Kossuth halt meg, én nemzetem, a kinek köszönöd, hogy a szabadság levegőjét szivod, a kinek köszönöd lé-, teled, a ki atyád volt, Megváltód, mindened ! . . . Az a kar hanyatlott le, mely varázs-vesszejével az élet vizét fakasztotta számodra. Az a tűzoszlop aludt ki, mely szabadság után sóvárgó lelked előtt ragyogva, világolva járt . . . Borulj sötét, mély gyászba én nemzetem ; sirva sírj és keseregve keseregj ! . . . A század legnagyobb szelleme, ezer éves történelmünknek legdicsőbb alakja dölt ki o benne. Ö volt a legnagyobb mi köztünk, a kinek szent nevét dalba, regébe, imába foglaltuk. S Ö nincs többé. Oly nehéz megbarátkoznunk e gondolattal. Dicsőíteni akarjuk őt, de gyönge tollúnk elakad : meg akarjuk siratni, ám könnyünk árja elakad . . . Hol a ragyogó toll, mely őt méltón dicsérje?, Hol a tenger köny, mely őt méltón sirassa ? . . . — Nem zugolódunk az Ur akarata ellen, oh ! erre nincs jogunk ! Kegyes, nagyon kegyes volt irántunk, hogy eddig, az emberi élet szokatlan magas határáig megtartá a szent aggastyánt minékünk. Hogy kilenczvenkét év súlya alatt össze kellett roskadnia a porhüvelynek : azt értelmünk felfogja, de a szivünk az oly nehezen nyugszik bele mégis a gondolatba, hogy O nincs többé . . . Pedig ugy van. Elborult kedélylyel, csüggedő hittel rovom e szomorú sorokat egymásmellé.