Pápai Független Ujság – II. évfolyam – 1894.

1894-02-18 / 7. szám

Járda mizériák. — A közönség köréből. — Két évvel ezelőtt történt, hogy a Szt.-László-utcza gyalogjárdája egy negyedrészben, a főiskola-utcza járdája pedig felerészben Szobról hozott kövekkel lett kirakva. A kövezés kiegészítése azonban elmaradt még pedig csupán azon okból, mivel járda készítésére a szobi kő hasznavehetetlennek és áruk tulmagasnak bizonyult. Tekintve most már azt, hogy az emiitett két utcza a közlekedést a disznópiacz és a főtér között a Kossuth Lajos-utczán át közvetíti, felette szükséges, hogy ezen utczák járdái is jó karba helyeztessenek. Ezen nagyobb forgalmú utczákon lábficzamitó kövezet vagy bokáig való sár egyáltalán nem tűrhető, és csak a város szégyenére válik. A kövezést te-hát minél előbb folytatni és bevégezni kell, még pedig az egyöntetűség kedvéért a milyennel a kövezés megkezdetett. Ámde szobi kőből egy egész hajórakománynál kevesebbet a szállítási költség nagy külömbözete miatt hozatni nem lehet és igy ismét ott lennénk, ahol a mádi zsidó. Az asphalt természetesen igen is jó volna, de ekkor meg az a baj állna elő, hogy az utczának egyik oldala kő másik oldala pedig asphalt lenne, ami a szépészeti követelményeknek sehogy sem felelne meg és csak a jó izlés rovására történnék. Legczélszerübb volna még az emiitett utczák járdáit — czementlapokkal burkoltatni, mert a cement és a kő szinre megegyezik, nem drágább sőt olcsóbb, a mi a helybeli cementáru gyáros a városhoz benyújtott mult évi ajánlatából elég világosan kitűnik. Végül megemlítjük, hogy ugy a Széchenyi mint a Kis (posta) utczáknak mint a melyek járdával egyáltalán nem birnak - - sem ártana az uj czementjárda. Többen. E p i 1 o g. — A Jókai-kör szives figyelmébe. — Lezajlottak az ünnepek, melyeken a szellem nagyságának, a munka dicsőségének áldozánk. Az ünnepély ékes ajkú szónoka mondá : a nép, mely költőit nem érti, az nem tud olvasni az Istennek földre küldött leveleiből! . . . És mi megmutattuk, hogy tudunk, — hogy értjük és megbecsüljük költőinket. A legnagyobb élő magyar iró fényes nevét ott hirdeti már egy utczánk messze időkre, ott ragyog az az egykori lakóházába illesztett márványtáblán, hirdetve még a késő nemzedéknek is a név viselőjének nagyságát, dicsőségét s hirdetve egyszersmind városunk nemes lelkesedését, melylyel nagyjai iránt viseltetik. Ám van a magyar irodalomnak egy másik kimagasló óriása is, a ki fényes pályája kezdetén, egy időben Jókaival, szintén városunkban tartózkodott s a ki rövid pályafutása alatt, épp oly ragyogó fényt árasztott a magyar névre. Tán mondanom sem kell: Petőfi Sándor, kinek az ő kollégium mellett levő egykori lakóházát szintén márvány tablával jelölte meg, ha jól tuHirflapirók albuma. HL Dr. Kapossy Luczidn. És elszáll a lelkem a múltnak homályába. Felujulnak emiekemben az édes gyermekálmok, az ifjúkornak ideális prológja, mikor édes anyánk már nem köti csokorba pettyes nyakkendőnket ... s mosolygó lánykáknak tüzes pillantása elferdíti eszünket . . . A benczések iskolájából kerültem a hires pápai kollégiumba. Apám büszke önérzettel vezetett el Szilágyihoz, a tudós igazgatóhoz, s egy kissé magasabban tartotta fejét, hogyne, hisz fia már az ötödik kollégiumba járt. Az egyetemi hallgatók (milyen irigységgel tekintettem reájuk) büszkén, nagy fölénynyel mondogatták el a romantikus históriákat, mik egy-egy kollégiumi profeszszorhoz fűződtek, s pathetíkus hangon regéltek középiskolai diadalukról . . . Kérdezgettek mindenfélét tőlem, az ártatlan iskolásgyermektől s eloquens beszédeket tartottak Kapossyról, a hires tanárról, Kapossy ? Kapossy? Vájjon ki lehet ez, kérdezgettem magamtól napról-napra, s gyakran, ha az édes álom pilláimra nehezült, még szüntelenül ott motoszkált fejemben Kapossynak neve . . . Végre elérkezett a várva-várt idő, az V-ik osztály katedrája felé egy középtermetű, magashomloku professzor közeledett* Arczának minden vonásában a kritizáló tudom, a főiskolai ifjúság még 1873-ban. Az idő azonban nem kérdezi, kinek a neve az ? — Megrágta, megrongálta, ha mindjárt a Petőfié is ! Ugy, hogy a tábla felirata már évek óta olvashatlan, de csekély áldozattal lehet azt restaurálni. S ennek teljesítése, szerény nézetem szerint, a Jókai-körnek, mely kiválóan az irodalom kultusát irta zászlajára, kedves kötelessége. Föllehetne esetleg a kis táblát egy ujabbal, a Petőfi nevéhez méltóbbal cserélni s azt ünnepélyesen felavatni. Hadd ragyogjon reánk mindenfelől a magyar szellem őserejének, dicsőségének fénye ! Hadd lássa az idegen, hogy van e népben élni jog és erő, mert nagyjait megbecsüli ! . . . —th. —a. WKARCZOLAT* Sülért nincs ének ? — A szerkesztőség titkaiból. — Azt méltóztatnak tudni ugy-e bár, hogy én szoktam kipöngetni az éneket a hétről ? — Nós, ma hiába is lapozzák végig az újságot, ilyet nem találnak. S minthogy semmi sem történik ok nélkül, hát ennek is megvagyon a maga históriája ; még pedig meglehetős erdekes. Korán sem az az oka, hogy nem lett volna tárgyam ! Oh ilyen ok a krónikásriporter előtt (ha már erre a mesterségre adta árva fejét) nem létezik ; nem szabad, hogy létezzék ! — Ha nincs tárgy : teremt. Fog egy cserebogarat és . . , és kész az érdekes théma ! Egy eleven cserebogár februárius közepén ! . . . hát nem városra, sőt országra szóló esemény ez ? . . . Ha ez esetleg nem volna elég, hát tog hozzá egy dós mély Ítélőképessége van megtestesülve, szemeiből a tudományok iránti rajongás, meleg ideálismus sugárzik felénk, s szelid hangja magában hordja az energiát, kedves sympathiát. Mindjárt első pillanatra szerettük, tiszteltük. Azt felesleges is mondanom, hogy e képzett professzor a mi »Kapossynk« volt . . . Nem csoda, ha erről oly sokat beszéltek nekem, ti büszke egyetemi polgárok, gondoltam magamban . . . Kapossy tiszteletre,, hódolatra készti a leghidegebb, leggonoszabb ficzkót is, s mindenkivel megkedvelteti a nehéz görög és latin nyelvet, Mi azt hittük, hogy meséket mond, érdekes történetekkel szórakoztat bennünket, s egyszerre azt vettük észre, hogy sokat tudunk a görög és római műveltségről, tudományról . . . Stylusa ragyogó volt, éles megfigyelő képességgel karakterizálta a nagy görög és római bölcseket s olykor-olykor finom satyrával rajzolta előttünk a magyar irodalmat. Ez Kapossy, a mi tudós professzorunk. * * * Sokat, nagyon sokat Írhatnék még Kapossyról, a tanárról. Egész kötetre menne a róla szóló énekem . . . Végtelenbe peregne a tollam, s szivem mindig joboan-jobban felmelegednék, mesteremről irván őszinte so-. rokat. De félek, nagyon félek, hogy szerkesztőm megaprehendálna. O az Írókról akar czikket, s én szüntelenül a tanárral hozakodom elő. Mintha bizony Kapossy csak tanár lenne, s a tollat sohasem forgatta volna. Pedig, beh nagyon szépen forgatja. A toll az ő kezeben karddá válik. Küzd vele a nemes ideálismusért, a valódi szépért s fenséges satyrával vágja le elével a hivatatlan tollforgatókat. Czikkeimről, tárczáimról sohasem merek előtte szólni, megvallom őszintén. Félek, hogy igaz kritikájával leveszi róluk a kereszt vizet . . . s rozsda fogja marni széttört tollamat. Egyszer buzditólag nyilatkozott elmélkedő, phiiosopháló tárczáimról ...se szerény nyilatkozat egész büszkévé tett, mert az ő kritikája kompetens, igazságos . . . Stylusa zamatos. Finom, aesthetikai érzés csillámlik elő minden sorából. Költészettana még a rideg definitióknál is telve poézissel, a költészet iránti lángoló lelkesedéssel. Sokat irt, czikkezett már a magyar nótáról, Hazafias verssel magasztalta a magyar zene érzelemvilágát s tanulmányát olvasva meg-meg csendült fülünkben a magyar nóták szivrepesztő danája. E témáról egyszer (a leátiyegyesület első felolvasó ülésén) felolvasást is tartott a mi szép leányainknak, asszonyainknak. A felolvasás alatt pir ült ki a fiatal leányok arczára, a szemek tűzben égtek . . . s képzeletben megszólalt a ropogós csárdás . . . forogtak a párok, s a boldogság édes mosolya ült a piczi ajkakra. Elevenen tud festeni, finoman rajzolja a sziv és lélek érzelmeit'. . . s hangulatot kelt czikkeivel mindenütt. Ez Kapossy, a tehetséges iró. Mint tanügyi iró is méltán megérdemli elismeré-