Pápai Független Ujság – II. évfolyam – 1894.

1894-01-21 / 3. szám

meginterwiewolom Carneval ő fennségét! S a gondolatot telt követte. — Fritz ur a legnagyobb előzékenységgel vezetett el ő herczegsége lakosztályába, mely az első emelet jobb szárnyán mesés fénynyel és kényelemmel van berendezve. U nagysága meglehetős morozus hangulatban volt, de azért lekötelező szivesseggel fogadott s azonnál megkínált egy — székkel. — Leültem s a következő kérdéseket intéztem hozzá : — Hogy méltóztatik lenni herczegségednek ? — Köszönöm, válaszolt — jól, — egy kis influenza, no de az nem számit. — Hát újra megtetszett bennünket lá» togatni ? — Meg ám! — Nem sokáig tetszik az idén körünkben időzni ! — Nem ! — A Holdban most sokkal több, vidámabb, kedvesebb az ifjúság, egyébiránt legközelebb a Syriusba megyek ... Itt Pápán különösen szép leányok dolgában . . . különben »ne szólj szám, nem fáj fejem :« — Ugyan, mért nem jött el az első elite-bálra leányaink nagy része ? Megvallom erre a feleletre voltam legkiváncsibb, hanem Carnevál ur nagy diplomata, kitérőleg valaszolt. Ezalatt rázenditette Kiss Jancsi s interwiewom véget ért. Bementem újra a tánczterembe s örvendetesen láttam, hogy az a hármas szám szépen megszaporodott. De azért bizony egesz csomó fiatal ur állt ott a bizonyos középen, búnak eresztve árva fejét . , . Kevés volt a tánczosnő ! Hallatlan dolog, de ugy volt ! Erről hires a »I<orcsolya-bál.« S meg egyről : az idegen elem volt a domináló I — Idegen volt a czigány ; idegen volt a tánczosnök legnagyobb s a tánczosok nagy resze. Csak egy volt a baj. Az idegen tánczosnök és tánczosoknak nem tetszettek az idegen czigányok, a helybeli tánczosnőknek pedig tetszettek az idegen czigányok de nem tetszettek a helybeli tánczosok ! — Ifjak ! senki sem próféta a maga hazájában ! Nem fárasztom tovább a t. szerkesztő urat, hisz a többit ugy is tudjaU. i. Engem többé ne is tessék elküldeni báli referensnek ! — Hogy mért ! — Mert el vagyok keseredve ! Láthatja egesz keserves levelemből,—el vagyok keseredve először is azért, mert a tárczám veszedelmes betegségbe esett ama bizonyos éjszakán . . . másodszor pedig azért, mert — jaj ! Ki sem merem mondani ! mert ... ott volt az én rég imádott ideálom, a kihez egyszer már csaknem hogy szerelmes verset irtam (nagy szó !) az én angyali Margarétám ... és tessék elkepzelni, — rám se nézett . . . Nem elég, mikor reggel felé elkeseredve haza bandukoltam, minden pékinas azt harsogta fülembe ; »Margaréta, nincsen neked párod, Ölelésre karod ha kitárod, Ölelésed olyan mint a vaj« . . . Oh ! olyan mint a vej!. .. Sőt még a vajnál is vajabb ! . . Tessék ezt hozzáképzelni s csudálkozni azon, hogy engem az az egy éjszaka örökre elkeserített .... Pajkos. A leányegyletből. Mikor Boros Samu, a »Pesti Napló« belmunkatársa Makai kiseretében Pápára ért, nemcsak »Boros« volt, hanem álmos is. Az éjjeli munka, és a nappali utazás igen katzenjammeros állapotot idézett elő nála és csupán az a remény tartotta benne a leiket, hogy majd a leányegyletben alaposan kialudhatja magát. Boros ugyanis, akit saját állítása szerint csak azért fizet a »Pesti Napló«, hogy n e irjon, a magyár tudományos akadémia ülésein szokta a lapját kepviselni és ezért mindennemű »előadö ülest« altató szernek tart. Kényelmi szempontból be is szerzett J magának egy gummivánkost, melyet minden felolvasásra magával visz és mely Pápára is elkísérte gazdáját. Pont fel ötkor Boros hóna alá csapta gummivánkosát és elindult a leányegyletbe. Hanem amint oda belépett és maga előtt látta az állva szorongó hatalmas hölgytömeget, ijedtében okvetlen hanyatt esett volna, ha az eftele produkezióhoz szükséges helylyel rendelkezik. E perezben az alváshoz fűzött legszebb reményeit látta megsemmisülve, mert primo: a sok ragyogó szépségű hölgy, tekintetének kereszttüze rögtön kiábrándította a »katzenjammer« mámorából, és sekundo : nem szokta meg az álló helyzetbeni alvást. Boros ur meglepetten tapasztalta, hogy Pápának oly tudományszomjas, szellemi elvezetre éhező közönségé van, mely akár három napilap szerkesztőségi tagjainak felolvasását, négy szinház művészeinek szavalatait és az összes filharmóniai- és zenekedvelő egyesület zenei előadásait rövid idő alatt meg tudná emészteni. Hiába a romlatlan, naiv közönséget csak a jó tiszta levegőjű vidék tartja meg a maga romlatlanságában — gondolta magában, amint a zongora hangjai a rosz akusztikájú teremben megütötték a fülét. Hanem amint ez a jó közönség a »Pesti Napló« kedvenczének: Makai Emilnek felolvasását fogadta, abban nagy gyönyörűsége telhetett a mi fővárosi vendégeinknek. Minden szem a felolvasó felé volt irányozva, lázas kíváncsisággal lestek minden szavát és ugy csengett a kaczaj azok-; ról a csókolni való ajkakról, hogy öröm volt hallani. A jelenvolt 150 hölgy közül r49 legszívesebben átölelte és megcsókolta volna az aranyos kis költőt, azonkívül szerettek volna egy kicsit lecsapolni a szelleméből az emlékkönyvük számára, és ha Makai hajfürtjei felett rendelkezhettek volna Makai Emil egy tekintetben csakhamar Jókaival a legnagyobb költővel hasonló helyzetbe került volna: azaz egy szál haja sem lett volna a fején. Ettől a három elemi csapástól a szerencsés végzete megmentette Makait, ellenben »a vándorá«-nak rögtönzött elszavalását nem kerülhette el és hiába bujt el a Boros Samu háta mögé, e költeménye révén is jutott egy kis ováczióhoz. A valódi űnnepeltetés azonban a theaestélyre lett fenntartva. 8 óra tájban szép toilettekkel és szép reményekkel Seregestül mentek a hölgyek a a leányegylet helyiségébe. Mire én odavetődtem 40—-50 leány volt már a teremben, férfi pedig csak urí magam. Egy farkas annyi bárány közt. Hanem csudálatos, rendszerint ha farkas kerül a báránykák közé, a báránykák szoktak megijedni és remegni, a leányegyletben pedig én remegtem és ijedtem meg. szellemi képességeit csak nagyító üvegen keresztül lehetett volna felfedezni. Ugy gondolta, hogy utódjaiban a termeszet hármonikusan kiegyenlíti majd a külömbségeket es fia zseni lesz, a milyen ő és szép, a milyen az anyja. Csakugyan nem csalatkozott az átöröklés világhírű tanában. Gyermeke született, a ki csúnya volt, mint geniális apja és ostoba, mint csodaszép anyja. Azért bele kell nyugodnia a zseninek is a szamárnak is a sors rendeltetéseibe. Lám milyen szerény a kovács, a ki a lovakat patkolja, pedig munkája geniális lehet, milyen kevés elismerésre vágyik a lakatos, pedig a kombinált wertheimkulcsok vannak olyan mesterművek, mint a verses tragédiák. Vagy mit tenne egy modern lirai költő, ha kezéből kivennék a lantot s vállára Manlicher puskát akasztanának, hogy tessék egy századot kommandirozni ? Mert nem egyedül azok a zsenik, a kik irnalc es a szellem produktumaival aratnak babérokat : nincs olyan foglalkozas a világon, a melynek ne volnának mesterei és inasai, zsenijei és s amarai. Zseni közönséges értelemben kétféle van : vad zseni és félreismert zseni. Az egyik azt hiszi embertársairól, hogy azok szamarak, a másikról az embertársak hiszik, hogy ő szamár. Az igazi zseni önmagáról azt hiszi, hogy szamár a világról pedig hogy okos s éppen az bizonyítja zsenialitását, hogy a világ az ellenkezőjéről van meggyőződve. Az igazi zseni §zerény és elégedetlen önmagával, tépelődik, és mindent jobbnak tart, a mi mástól eredt. Mert tudja, hogy milyen fogyatékos az emberi ész s hogy nincs joga a dölyfösségre, a kétkedesre senkinek a világou. Hisz hogy ha Napoleon csak azzal állt volna szóba, a kit méltónak tartott magához, akkor meg arra sem ért volna rá, hogy diadalmas csatáit végig küzdje, hanem imádkoznia kellett volna egész nap, mert csak az isten volt annak idején nála és nagyobb lángész. Es vele együtt imádkoznia kellett volna egész életében Petőfinek, Homernak, Edisonnak, Shakespearenek s ma nem gyönyörködhetnénk a Hamletben vagy a János vitézben, vagy az Illiázban vagy a modern tehnika vívmányaiban. Vannak ugyan most is zsenik, a kik egész nap imádkoznak, de például Szász Károlyról, a református püspöktől senki sem veszi rossz néven, hogy az istennel társalog. Abban is különbözik a zseni a szamártól, hogy mig a szamarakat a zsenikhez méltó produktivitással áldotta meg a természet, addig a zseni aránylag keveset alkot. Örvendetes kivétel ugyan ami ünnepelt újságírónk Jókai Mór, de viszont az öreg Dumas-ról, a ki szintén rendkivül sokat produkált, kiderült, hogy albérletbe adta ki elméjét és hogy munkáinak egy részét mások irták. Azt mondják különben, hogy Gyulai Pál se maga fogalmazza költemenyeit, mert nem valószínű, hogy Magyarország legjo' b ! kritikusa szerzője legyen Magyarország legrosszabb verseinek. Viszont azoknak is igazuk van, a kik szerint Gyulai elrettentő példának adja ki költemenyeit, mondván : — Lássák, igy nem szabad írni. Ugyanezért alapították meg a Tudományos akadémiát, a mely fényesen be is tölti abbeli hivatását, hogy kiadványaival az irokat esetleges utánzásoktól elrettentse. Mert világos, hogy sem a kaptafak mestereiről, sem a tű öltőiről, sem a gépek hajtóiról nem derülhet ki olyan gyorsan zsenik-e vagy szamarak, mint a toll forgatóiról, a kiket a nyilvánosság ellenőrizhet. Okét magukat nem, mert ma már a zsenik is filiszterek és csak ugy fizetik a házbért, mint a közönséges lakók. De bár tudtommal sehol a világon nincs törvény arra, hogy verset, drámát vagy regényt irni kötelesség, a zseni mégis alkot és müveivel bemutatja magát a nagy közönségnek a mely vagy mint jó fejedelem kegyebe fogadja, vagy mint gyermek pálezát tör fölötte. De Ítélete mindig józan és a mérték, a melylyel méri, mindig igazságos. Érthetetlen azonban, hogy ugyanez a nagy közönség, a mely elismeri az uszó, a lovagló, a biczikliző, a vállalkozó, a fölfedező, a katonai, az üzleti zsenit, olyan hideg olyan túlságos okos, amikor valamelyik irodalmi zseniről kell Ítéletet mondania. Hisz ismeretes, hogy Petőfi Sándort is kikosarazták, amikor egyszer — az igaz, hogy kissé különös körülmények között — háztüznézőben volt egy bankárnál. Azt hiszem, ha Pe-í