Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-06-11 / 12. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 6 frt (12 korona) Negyedévrei frt 5okr (3korona) Egyes szám ára 15 kr. (30 filléi) TANÍTÓKNAK ÉS KÖZSÉGI JEGYZŐKNEK Egész évre 5 frt (10 korona) SZERKÉSZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : Bástya-utcza 470. sz. PAPAI HIRDETESEKET ÉS ELŐFIZETÉSI PÉNZEKET elfogad A KIADÓHIVATAL, valamint NOBEL Ármin papírkereskedő. Lapunk számára hirdetéseket elfogad a REUTER ÜGYNÖKSÉG és a MAGY. TÁVIR. Iroda hirdetési irodája Budapest, Gránátos u. 1. LAPTULAJDONOS ÉS FELELŐS SZERKESZTŐ: GOLD LAJOS. FŐMUNKATÁRS : SALZER ALADAR. Magyarosifsunk í (s. a.) Drága szép hazánkban léptennyomon hallatszik a panasz, hogy anyanyelvünk terjedésének gátat vetnek az egyes nemzetiségek nyelvei, melyek mindenfelé elég bőven képviselve vannak. Felső-Magyarországon a tótok, lenn délen a ráczok és szerbek uralma keseríti el az igazi magyar honfiú szivét, s epedő vágygyal tekint a jövendőre, mikor széles e hazában mindenütt magyar nyelven köszöntik. A mi vármegyénk, Veszprémmegye sem dicsekedhetik hazafiuságával, itt sem szállhat a magyar nóta ajakrólajakra, mert alig tesszük ki labunkat városunk falai közül, egynehány kilométernyire, már egészen sváb kolóniákra akadunk. Nagy- és Kisganna, Béb, Bakony Szt.-Iván, Bakonyságh, Városlőd egész környéke, Ajkarendek s még számos kisebb-nagyobb község régi czivilizálatlan, nyers mivoltában tárul elénk, s az uralkodó nyelv oct az Ízléstelen, fejletlen sváb-német nyelv. E sváb községek lakói oly elhagyatott állapotban élnek, oly kevéssé h totta át őket a modern kornak, a fejlődő Magyarországnak uralkodó eszmemenete, mintha teljesen elkülönítve volnának a művelt emberiségtől, s megrögzött butaságuk vaskos korlátokat vont volna a magyar nyelv terjedése elé. Hogy az Öregebb nemzedék : a férfiak és korosabb asszonyok nem tartanak lépést velünk, s nem képesek elsajátítani anyanyelvünket, ezen nem csodálkozunk ; ez nem indít bennünket korholásra, mert a Bach korszak alatt nem tanulhattak meg magyarul, de hogy a tizenkét, tizenhárom éves gyermekek, a most fejlődő nemzedék sem konyít a magyar nyelvhez, s mintegy 60%-uk még a legegyszerűbb szavakat sem képes tisztán, hibátlanul kiejteni, ez a haladó Magyarország valódi felvirágzásánál komoly megfontolásra, aggodalomra ad okot. Hisz nemcsak a dunántuli megyékben vannak ilyen sváb községek. Budapest, hazánk fővárosa is ilyen vegyesajku községekkel van körülvéve, de ezekben a fiatalabb nemzedék már beszéli a magyar nyelvet. Persze a fővaros gondját viseli szomszédos községeinek is, s nemcsak arra törekszik, hogy palotasorokai építsen, hanem, hogy drága anyanyelvünket, a hol csak lehet, minél inkább terjessze. Idejé volna már hogy erre Veszprém és Pápa városa is szintén egy kis ügyet vetne. Karöltve kellene hozzálátni az elhanyagolt munka sikeres keresztülviteléhez. A kormánynál oda kellene hatni, hogy a dunántuli közséségekre is nagyobb gondot forditana, s nem hagyná rajtunk azt a szégyenfoltot, hogy számos községünkben még ^ j TARC

ZA. gteA költő szerelme. — Költői beszély. — Irta: LAMPÉRTH GeZA. Még áll a rom, tanúja mult időnek, Barnult falán zöld folyondárok nőnek ; Sokszor elnézem hallgatagon, némán . . . Edes igézet álma borul en rám, S ragadja lelkem könnyű, lenge szárnyon, Halvány fényen át, át borongó árnyon Letűnt időkbe . . . ; s im mind újra élnek Tündérei a szép dajka meséknek I S szivemben, édes, bánatos dal zendül: Űrök hűségről, örök szerelemrül . . . »Akaratlan' is szivünkbe terem, Az emberek ugy hivják : szerelem, Másoknak — mondják—édes tündér-álom, Nekem, ah ! érzem, keserves halálom ! Jobb is lesz nekem, jobb is lesz a sirba.« — Szegény Etelka igy kesereg sirva; Ablakához lép, csendesen kitárja, S merengve néz a bérczövezte tájra . , » Odakünn csöndes, holdvilágos éjjel, Akácz-illatot hord a szellő szélylyel, Megrezdül néha egy-egy falevél : Suttogása szerelemről beszél . . . Távol az erdőn, puha, pelyhes ágyon Gerlepár bugdos szerelmesen, lágyon . . . »Kedves gerliczék oh mi boldogok ! — Etelka szegény búsan felzokog — Mért nem születtem en is oly szegényen ? Mért nem lakhatom rengetegbe mélyen, Hova eljőne kedves dalnokom, S dalolna nekem bűvös hangokon ! . . S elmondaná, a mit oh ! úgy is látok; Nélkülem kin neki az élet s átok ! Es én is, én is elrebegnem néki, A mi szivem' úgy marczangolja tépi : Hogy az övével rokon ez a lélek, Hogy csak altala, hogy csak érte élek !« . . Szava elakad, megered a könyje, Foly szemeiből .keserű özönje . . . Hervadt virág hull, huldogál a fárul, Nézi . . . Az ajtö csöndesen kitárul ; Aggastyán lép be, ezüst fürtű, rajta, Nézése szelid, jóságos az arcza : »Lányom, Etelkám !« a legifjabb, tanuló nemzedéknek sincs fogalma valódi anyanyelvéről. Van dunántuli közművelődési egyesületünk, mely csak olykor-olykor ad némi életjelt magáról. Minden évben kiad egy naptárt, —- melyben a kormánypárti korifeusoknak arczképeikkel kedveskedik —» s hébe-korba egy ülést tart, de hogy Dunántul a magyarság terjedését előmozdította volna, azt eddig a legjobb akarattal sem mondhatjuk el róla. Tősgyökeres magyar tanítókat kell alkalmazni ezekben a sváb községekben, nem pedig meglett korú, sváb atyafiakat, kik nemzetiségi fanatísmusukkal eltelve a magyar nyelv elé inkább gátat vetnek, nemhogy mindinkább terjesztenék. Hazafias magyar tanítókra van szükség" e községekben, kik a magyar haza iránti szeretetre, nyelvünk szabatos elsajátítására tanítsák a gyermekeket. Erre törekedjünk karöltve mindannyian, s kérjük a tanfelügyelő urat is, hogy hivatásához méltóan gyakrabban látogasson el ez elhanyagolt községekbe, hol a magyar iskola rendszer még középkori »niveau<'n áll ; s ő is nyelvünk terjesztését igyekezzék előmozdítani. Mi legközelebb kí fogjuk mutatni, melyik községekben nem tünt le még a német magiszterek dicsősége, s hiszEtelka nem hallja, Csak foly a könyje, csak száll a sohajja . . . Remegve lép a jó öreg előre, Etelka látja, összeretten tőle . . . »Beteg vagy, látom, áldott lelkű gyermek i Ha nem segítek, Isten engem ver meg

4 Tudom nem gyógyít emberi kéz, elme, Egy orvosod van : a költő szerelme I . . . Hir, dicsőségért én is harczra keltem, Holló fürtökkel én is énekeltem, — Boldog idő ah ! hogy elröppene — Költő a világ első embere ! Légy az övé, ő régen a tied, Soh'sem találsz övénél hűbb szivet I« »Oh ! késő, késő. . . . Etelka felel — Eltávozott ő, mindörökre el ! Mért is űzted el drága, jó apám, Mért is boritál szemfedőt reám ! Távol vidékről — halld — ezeket irja : — Édes szülőim rég' beomlott sirja, S te kedves lányka, Isten veletek, A mig élek, én soh'se feledek ! Édes boldogság, hő áldásom rátok, A ki elűzött, érje szörnyű átok !« .... Halálcsöndes lőn perezre a terem . . , »Jöjjön elö leghivebb emberem !«