Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-05-21 / 9. szám

Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál édes gyermekem ! Lyrajától balladái vezetnek át epicájához. E balladák a magyar költészet egyik legnagyobb dicsőségét képezik. Nem csak egyenrangúak a világirodalom e nemű alkotásaival, de a legtöbbet fölülmúlják. Bár elismerem, hogy nem érik el Gőthe balladáinak eszmegazdagságát, de viszont meghaladják ezeket az igazi balladai forma kezelésben és jobban megközelítik a balladaköltészet legmagasabb példányait, az északi népballadákat. Ha a kitűnőket elő akarnám sorolni, ide kel* lene irnom valamennyit, Rákóczynétől Az ünneprontókig, de ugyhiszem mégis Avalesi bárdok, Szondi kétaprődja, Ágnes asszony és a Tetemrehívás egy fokkal kimagaslanak társaik közül. — Elbeszélő költészetének három örökké becses alkotása Toldi, Toldi estéje és Buda halála. Toldi a legmagyarabb, Buda halálának compositiöja a leghatalmasabb Toldi estéje a legművészibb—Az elsői élvezheti mindenki, a kinek csak némi érzéke van a magyar nyelv szépségei iránt, hisz az iskolában is belőle • tanuljuk megismerni nyelvünk báját és költészetét ; Buda halálához már fejlettebb műizlés kívántatik meg, mig a Toldi estéjét csak az értheti meg, a kinek már a humor, a költői tehetség e legmagasabb nyilvánulása iránt is van érzéke. — A trilógia középső része is szép, becses alkotás de közel sem oly erőteljes mint a fent emiitett három j mű, különösen azon részeiben, ahol Piroska nem szerepel. -— Az elveszett alkotmány és a Nagyidai czigányok pedig kevesebb jelentőséggel bitnak, váfogtam nyaralójában. Kit azok az órák, a melyeket az áldott lelkű Tóth Kálmánnal, az isten kegyelméből való költővel töltöttem el, átélve vele újra gyermekkorom mythikus homályba vesző almadozásait a »kis spanyolviaszk-orruról,« az »En májamról« s a »Tizenharmadik sebről.« Arról a mesés lelkesedésü 61-es világról, melynek a »Bolond Miska« volt egyik főtényezője, s a Pállfy Móricz-aéra (nem a mostani, hanem az akkori aera) alkotmányos nyajaskodásairól. Vannak emlékeim abból a korból, a midőn egyszerre csak azt láttuk, a mit az idősbek régen, mi aprók soha, a nemzeti lobogókat az utczákon meghordozva, mert »a haza veszélyben van.« Toborzottak az olaszok elleni hadjáratra, de a nemzet nem hitt a kényszerűségből előbujt zászlókban, sem abban, hogy a haza veszélyben van, — mert hiszen nem is volt haza, — s »magunk ellen« imádkozott »ellenségeinkért'« Emlékszem az adóbehajtó fiók-ostromállapotokra, s azok apró epizódjaira, s arra az időre is, mikor egy elveiben megtámadott hitfelekezet elszánt ellentállását azok is segítették diadalra juttatni, a kiknek abból semmi hasznuk sem volt, sem abbím érdekük, — s a kik . . . Emlékszem : soha politikai tavasz és tél nem váltakoztak oly szeszélyes gyorsasággal mint akkoriban, s a mai sorrentoi, égető és gyújtó napra jóllehet holnap, varsói éjszakák következtek. Hányszor, de hányszor hasonlitom össze az elmúlt idők csak általam is átélt vagy inkább átszemlélt kiskörű eseményeit is, a mai fejlett, haladott, művelődött és mindenek felett opportunitásban megnövekedett kor esemenyeivel és jelenségeivel s önkénytelenül arra a tapasztalatra jutok, semhogy egy ily rovatka kis visszaemlékezésben bővebben foglalkozhatnám velük. —• Ez a rövid, csak a legfőbb vonásokra kiterjedő képe Arany kölkészetének, de ebből is kitűnik, hogy a magyar cultura legbecsesebb alkotásait neki köszönheti. Hirdesse az uj szobormű Arany dicsőségét a késő századoknak is, de kegyeletünket és hálánkat avval mutathatjuk meg legjobban, ha műveit szorgalmasan tanulmányozzuk, és a jövő generátiónak lesz feladata, neki az irodalomban is az őt megillető diszes emléket felállítani, egy nagy szabású classicus életrajzban. Herz Emil. A villamos világítás. Irta ; PLANER BÉLA. (Folyt.) Mindezen előnyök fölé helyezendő azonban az utczák világitásának preczizilása, a tökéletes fényhatás és a kezelés egyöntetűsége és egyszerűsége, mely másnemű világításnál el nem érhető. A mi a fényhatást illeti, bátran elmondhatjuk, hogy az éjet nappallá varázsolhatjuk, miként eddig csak a mesékben létezett. Azután meg nincs meg az a viszás állapot, hogy vagy meg kell a lámpákat még világossal gyújtatnunk, ami kárba vész, vagy pedig az egyes utczák csak jóval a sötétség beállta után lesznek kivilágítva ; mire tudniillik a lámpagyujtogató, kinek az összes utczákat be kell járni — odaér, amint ez a gázlámpáknál szükségképpen létezik, mig a villamos világítási rendszernél az összes utczák egy pillanat hogy ma hamarabb megy az idő, ma hamarabb vénülnek az emberek mint csak egy kis emberöltő előtt is, es hogy megvénültem én is. Magános óráimban — pedig mennyi van ilyen ! — a villamosságnál nagyobb sebességgel száguldoz gondolatom az emlékeimet alkotó emberek, helyek, intézmények felett. Látom azt a vidéket, hallom ezt a hangot, lelkesedem ezért az intézményért. De hát hogy kívánhatom én bárkitől, hogy belehelyezkedjék az én kicsi világomba, hogy ne lássa nevetségesen tartalomnélkülinek az én eszem járását ? Hogy kívánhatom, hogy ne tartsa érdekteleneknek az én kis történeteimet, a melyek ha valamely szellemi nagyságról szólnak is, a kit látnom, vagy a kivel érintkeznem alkalmam nyillott, *— részint olyan reflexiók lehetnek, a melyekre senkisem kíváncsi, részint olyan események, a melyekben nem történt semmi. Ki mit törődnék azzal, hogy mily érzelmek hatása alatt állottam először annak az embernek sírjánál ott a becsi sírboltban, a kinél nagyobb alak koronát nem viselt soha, s nagy ellenfele, a filozof-király sírboltjánál, kertjében, házában ott a homoktengeren épült Potsdamban Sanssouciban ? Kit érdekelnek azok az eszméim, a melyek felkeltek bennem, a Napoleon által megalázott Hohenzollern Lujza királyné imádságos hangulatra kesztő márvány-ravatalánál, másrészt azok, a melyek ugyanezeket lelkem elé idézik, a midőn elhajózok az annyi napoleoni dicsőség emlékét őrző, annyi anyai remény fészkét képező, és ma a Hohenzollern Vilmos keze által hontalanná tett élő szobor: Eugénia castnun dolorisa : a &gld Thurgau Arenenbergje alatt? Kit a alatt kivilágíttathatnak és az összes lámpák egyszerre el is olthatok, s mindez a villanyvezeték hálózatának központjából. Mint a felsoroltakból is kitűnik a villamos világitás határozottan előnyösebb bármely más világitásnál, mert ily előnyök mellett az esetleges költségtöbblet teljesen mellékes szerepet játszik. Azért írunk esezleges költség többletről, mert nem mindenütt kerül többe a villamos világitás a másnemünél. Vegyük például az erdős vidékeket, hol sok a fa, tehát olcsó a tüzelőszer, vagy pedig széntermő vidékeket; ily vidékeken már nem fog a villamos világitás drágább lenni mint bármily más világitás. Vannak ezenkívül vidékek, hol sok természeti erő van fölhalmozva anélkül, hogy valakinek eszébe jutna azokat fölhasználni. Ilyen természeti erőt rejtenek mindenekelőtt a vízesések, továbbá nagy folyók és gyorsfolyásu patakok, melyek vizkerekek, turbinák hajtása által igen sok erőt tudnak kifejteni, és pedig folytonosan a legnagyobb biztonsággal. Sőt még a szelet is föl lehet használni hegyes, szeles vidékeken — villamosság — gyűjtők — accumulátorok alkalmazása mellett, habár ezen mód hazánkban kevésbbé biztos mint például Helgolandban, hol állandó szelek vannak. Annál inkább ajánlható azonban a vizi erők kihasználása, mert hol ezek léteznek, fölöslegessé válik a drága gőzgép a kazánnal együtt, elmarad a fűtés, a mi folyto.iosan a legtöbb költséget okozza és még a kezelésis egyszerűbbé és olcsóbbá válik. Itt tehát csak a berendezés jön számításba, mert stahrenbergi gyilkos tónál, vagy a mayerlingi gyilkos vadászlaknál elfogó gondolataim ? Kit a magas Tátra feledhetlen panorámájához, vagy Sentis hófedte tetőihöz fűződő emlékeim ? Kit azok, melyek a gyönyörű szász Svajczra, avagy a mi hazánk legkeletibb pontjai egyikere a varázsos tőmösi szorosra, vagy a festői Hernád völgyre emlekezve, támadnak lelkemben ? Kit érdekelne az a vallomásom, hogy éppúgy elszorult a szivem a magyar szabadságharcz dicsőséges és gyászszal teljes napjainak emiekeit őrző kiállításban, mint ott lent, a zürichi tó félszigetén emelkedő várban, a hol a velünk, erényekben hibákban annyira rokon, fényben, dicsőségben, történetekben annyira osztályos lengyel nemzet őrzi rajongással bálványozott, megölt hazája emlékeit. Nem nem, ki hinné el ekkora darab emberről, — a kinek felülrá igen józan polgári foglalkozást adott végzete, — hogy ez nem poziroz, hogy ez nem affectál, mindenek lelett pedig, hogy nem akar feltűnni, ráerőltetve az emberekre unalmas irkafirkáit. Nem a világ elé valók az én szerény emlékeim, elmúlnak azok, a mint illik — velem. Látja szerkesztő ur, hogy nem tudok irni ma már. Ez csak nem válik be a lapba, ez a tartalom és forma nélküli, tollal való gondolkozás. Ajánlom is, melegen ajánlom, hogy tekintse privát levelezésnek, válasznak a felhívásra, de ne czikkelynek. Legyen irgalmas az előfizetők, olvasók és — a szedők iránt. ERAZMUS.