Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-05-21 / 9. szám

menti csatározások ; a politikai a; nációk megszűnnek, s az ünneplő nemzet feje fölött a béke őrangyala lebben el. Csendes áhítattal álljuk körül a magasztos eszmékről tanúskodó szobrot, s visszagondolunk elesett bajnokaink dicső korszakára. S akkor, midőn az egész ország siet leróni kegyelete adóját, városunk újra csak gyarló tétlenségében marad. Nem lelkesité fel a honfiúi szeretet ; nem sugalta szive, hogy szintén hozzájáruljon a nemzeti ünnephez, s egy küldöttséggel koszorút tétessen a 48-49-iki elhunyt honvédek emlékszobrára. Hát már a kegyelet érzete, a hazafiúi szeretet is kihalt a szivéből ? Nem szentel egynéhány garast sem elhunyt bajnokaink emlékezetének ? Immár ennyire jutottunk nemes városunkban, Gondtalan érzéketlenséggel, rosszul alkalmazott takarékossággal kétségbeejtik az őszinte honliak szivét, kik gyermeki szeretettel, igazi rajongással csüggnek dicső multunk emlékein . . . Városunk magatartása a honvédszobor ügyében valóban szégyenletes és szomorú fényben tünteti fel azt a köznapias gondolkozásmódot, melyet nálunk minden eszményi czél elérésénél tanúsítani szoktak. Pedig a mely város a haza hősei iránt nem viseltetik kegyelettel, minden munkálkodása mellett is örökké nagyon alacsony niveaun fog maradni. Arany János. Nagy küzdelmek korszakát éljük, a legnagyobb kérdések kerültek felszínre, a melyek egy modern nemzet életében felmerülhetnek; liberalismus és reakczió, haladás és maradirág, erős egységes nemzeti állam, vagy a felele ezetiséof szűkkeblű önző uralma, ez forog koczkán a mai mérkőzésekben. — Nem csoda, hogy a közélet fokozottabb mértékben veszi ilyenkor igénybe a gondolkodó ember figyelmét. Lázas érdeklődéssel olvassuk a politikai lapok hasábjait, feszült figyelemmel kisérjük a parlament, a kormány és ^ a többi politikai tényezők működését. Es ime egy napra lelohadt az érdeklődés, egy napra aestheticusok és műbírálók czikkei foglalják el a legtöbb tért a lapokban és a pártokra szaggatott magyar társadalom élite-je egységesen tömörülve rójja le a kegyelet adóját a legnagyobb magyar költő emlékének. 1893 május 14-ikét Arany János szelleme, a reá való emlékezés dominálta.— Elkészült a hatalmas érczszobor, mely ha nem is a költő nagyságát, mert arra nincs szükség, de fényesen hirdeti a magyar nemzet áldozatkészségét és lelkesülését dicső nagyjai iránt. — Bár sok hibája van a szobornak, bár nem ábrázolja tökéletesen Arany géniuszát, mégis örülhetünk, hogy fővárosunk legszebb helyén áll már a monumentális mű, mely a késő utódokat is mindig emlékeztetni fogja Aranyra, buzditni fogja eket, hogy tanulmányozzák müveit, a melyek nekünk az igaz szép és az igaz hazafiság örök forrása*. Első lyrai kísérletétől a kapcsos könyv magasztos költészetéig, az elveszett alkotmány darabos hexamétereitől Toldi szerelmének szingazdag zamatos nyelvezetéig Arany Jánost mindig a legtisztább műgond, művészi törekvés vezekelte költői alkotásaiban. Igazi mükoltő volt a szó legnemesebb értelmében, sohasem akart más czélt szolgálni, mint az örökszép, az örökemberi eszméjét. Ep ezért a Legigazabb, a legtermészetesebb összes költőink között. Tudta jól, hogy a népnek nincs nagyobb ellensége, mint a mesterkélt, a czikornyás : minden alkotása harmonicus, egyszerű és igaz. Lyrája szükkörű, »szegényes«, a lángoló szerelem, a tettre vágyó hazafiság erőteljes érzelmei, melyek a lyricusokat, Anacreont, Petrarcat, Byront, Gőthet, Bérangert, Petőfit dalra buzdították, idegenek voltak az ő egyéniségétől és nem is találnak helyet költészetében. Az 50-es években a haza gyásza, a földre tiport nemzet nyögései bánatos sóhajokat fakasztanak lelkében, ekkor születnek a Dalnok buja, Az Oszszel, Árva gólya és egyéb gyönyörű elegicus versei. Akkor pedig, midőn már egy setét jövő hajnalán a legnagyobb magyar kétségbeesik hazája sorsa felett és gyenge törékeny idegzete nem birja tovább az önvád és lelki mardosások terhét, fegyvert ragad és önkezével oltja kí életét, akkor megírja Széchenyi emlékezetét, az egész magyar költészetnek tán legművészibb alkotasát, e gyönyörű apotheosist, mely formatökélye és eszriegazdagsaga altal egyaránt kimagas^ lik. Még egy kiváló aga van lyrájának, phiiosophiai és elmélkedő költeményei. Dante, Epilógus, A hit és a legkimagaslóbb »Fiamnak.« Mily megható és igaz az apa aggodalma, midőn fiának a világba lépésere gondol és mily mély eikölcsi érzékiül teszr.ek tanúságot a tanácsok, melylyel a gyermeket oktatja : Tűrjön reméljen, és. . . Imádságom gyönge szava Kilárja a menny kapuját. A vigasznak, reménységnek Rózsabokra nyil, viiit ott 4 . . — Áldott legyen, a ki engem Imádkozni megtanított ! LAMPÉRTH GÉZA. Vallomások. — A »Pápai Független Újság" eredeti tárczája — Akárhogyan csórálom-mórálom a dolgot, éppen úgy vagyok, mint az a kis színésznő vagy enekesnő, a kit a szerkesztő felszólít, hogy írjon neki valamit. (Egy idő óta ugyanis a szerkesztők odaegyszerűsitik a dolgot, hogy az olvasoval iratnak.) Az szabadkozik t. i. a színésznő, hogy nem tud írni, én is csak ugyanezt tehetem. A külömbseg mégis köztünk az, hogy amaz azt mondja, »mert meg soha sem irt,« én meg »mert már nem írok.« Amiből megint nem következik, hogy ő nagyságából egykor jeles irónő ne legyen, r— irónők dolgában hála isten jól állunk, — sem az, hogy én valamikor jeles iró voltam. Nem, különösen az utóbbi nem. Nagy sikereim sohasem voltak, pedig a vidéki hírektől fel a vezérczikkig (mi van e közt, azt minden ifjú és kevésbbé ifjú tollforgató tudja) minden » műfaj t« műveltem, Nem, nem voltak nagy sikereim. Hacsak azt nem Veszem annak, hogy egy lapalapitási vállalatból 9 frt 87 krt kaptam, s hogy Vadnai egy keservesen megszolgált husz pengős novella-fordítási díjból kenytelen volt a corrector részére 5 frtot lehúzni, a miért ez szives volt az általam kihagyott vesszőket és pontosvesszőket felrakni. Ha meggondoljuk, hogy nevezett szünö-jelek termetre mily aprók, elgondolhatjuk azt is, hogy mennyi tömérdek lehetett az 5 frt ára vessző. Nem, — ismétlem harmadszor is — nagy sikereim soha sem voltak, jóllehet maholnap negyedszázada lesz, hogy »összes műveim« első közlemenye a P. Naplóban világot látott. Mert az csak nem volt siker, hogy egy »korszakalkotó« politikai levelért, amely abban az időben minden azon párti lapban megjelent, muszakavezetőnek nevezett el az azóta megboldogult párt hasonlókép elszenderült lapjaban, az érdekelt képviselőjelölt. Notabene muszkavezetőnek engem, a ki tudtommal soha sem láttam több muszkát egynél, de a kit nem vezettem, mert egymás mellett ültünk egy harminezot fokos gőzfürdő medenczéjeben, forró vizzel koccintgatva, és éltetve a magyart, és (de nem vezetve) a muszkát. (Hogy az a képviselőjelölt efíeCtive megbukott, mint a hogy én előre, ex tripode kijelentettem, nem az én sikerem volt, hanem vagy a választóké, vagy más egyébe.) Általában az volt a hibám, hogy semmi lyrai tehetség nem volt bennem. (A mi természetesen megint nem zárja ki azt, hogy lyrai zöngéim ne lettek volna. Voltak, természetesen, de a világ elfeledte őket. Örüljön a világ is, meg azok az izék is, de még talán én is.) Soha se tudtam okos dolgot kisütni, ha csak valami külső ok, alkalom nem akadt. A gondolkozásomnak mindig kellett valami, a mihez hozzá támaszkodjék, mint a póknak a hálófonál megakasztására kell a fal vagy ablaksarok, mint az osztrigának kell a szikla. Természetes tehát, hogy immár »kiirtana magamat. Az, hogy hiszen, azóta is, folyton mindig történik valami, nekem sovány vigasztalás, Történik, igaz, csakhogy azt meg »elirják-< (adformam : elkeresztelés^ előlem, s akárhányszor megtörténik velem, hogy bizonyos dolgokban saját ideáimra ismerek, a miket senkivel sem közöltem. Persze, mert ma, a gyorsaság korszakában a mit Valaki meggondol, le is irja, mivel hogy az események nem várnak, s az ujabb épp oly ellensége az újnak, mint a jobb a jónak. Es en rendszerint elkésem mint Austria vagy az a hölgy Hacklánder egy regényében, a ki mindig hátrább volt egy thémával, s a mikor a kávé-kompánia a homok-tortáról rég áttért arra, hogy X hadnagy elszöktette Y. kisasszonyt, akkor nyilatkozott »hogy a reczeptet mindenesetre kérni fogja.« Hogy a világ mit veszt ezzel, azt természetesen nem lehet megállapítani, tárgyi tényállás hiányában ; mert az en vonatkozó vélemenyem, —el kell ismernem ,— mint érdekelté figyelembe nem vehető. Tehát adott théma nélkül nem tudok írni. Minthogy pedig egy szerkesztőről feltehető, hogy ha. themát tudna adni, akkor azt megtartaná magának és nem adná oda senkinek, természetes, hogy én sem kaptam ilyet. Keressek emlékeim közt ? Igen, de azt hiszem, ezek csak engem érdekelnek. Olyan kicsinyek, vagy olyan subjectivek, hogy szinte kívánkoznak az elfeledtetésre, és önkénytelenül bújnak a nyilvánosságtól. Kit érdekel az, hogy valaha Ghiczy Kálmán az ölébe vett, s hogy a derék öreg Török János,— e már-már elfeledett publiczista, a Széchenyi kultusz áldozó papja, ezukorsüteményekke! traktált, miko? majdnern naponkint; ott za,-