Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-12-24 / 40. szám - Melléklet

Fegyházban. Irta : Dr. Zollner Béla. I. A társadalmi élet fejlődésének történetében alig van érdekesebb fejezet, mint a büntettek és az ezekkel kapcsolatos börtönügy. Érdekes ez nemcsak a psychologra és lelkészre, kik előtt a bűnök s ezek legtitkosabb rugóinak vizsgálata folytán feltárul az emberi természet egész meztelen valóságában ; de erdekes főkép a jogász előtt a társadalom bölcselő szempontjából, mert hisz az utóbbiak azok, kik az egyes esetek mérlegelésére és bünügyi elbírálására hivatva vannak ; ők azok, kik dönteni vannak hivatva a fölött, hogy az egyén bűnténye mily fokú megtorlást érdemel a megsértett társadalmi jogrend részéről. E »döntvényekben«, — melyeknek gyakran szomorú illusztrácziója a fegyház és a bitófa — és különösen azok végrehajtásában két homlokegyenest ellenkező világnézlet harcza van megörökítve. S mondjuk ki mindjárt, hogy e harcz a humanismus diadalával végződött. Elmultak már azok az idők, midőn a társadalom a bűnösben pusztán a gonosztevőt h.Ua s mint ilyent irgalom nélkül es örökre kitaszitá a maga kebelebői ; s bizonyára a mult legsötétebb emiekei közé sorolható az a kor, melyben nemcsak a gonosztevők, de a politikai elitéltek is — s ezek főkép — piszkos, nedves börtönökben sinlődtek a legfertelmesebb kinok és zaklatások között megfosztva örökre azon reménytől, hogy valaha embertársaik körébe visszatérhessenek. Ezen rideg, embertelen barbarizmus helyét korunkban humánus, emberszerető felfogás foglalta el ; oly felfogás, mely az embert a legnagyobb bűnösben is felismeri s ebből kifolyólag habár súlyos és szigorú, de minden körülmények között emberi bánásmódban részesiti. Ezen felfogás, melynek első képviselőjeként Krisztust tekinthetjük s melyet ennélfogva krisztusi világnézletnek neveznék, (keresztényinek azért nem nevezem, mivel ezen elnevezés alatt napjainkban sok oly jelenséget kell észlelnünk, mely épen nem egyeztethető össze Krisztus tanaival; ezen felfogás, mondom a modern büntető jogtudomány elvei által tökéletesbülve teljesen behatolt fegyházainkba s aki a régi börtönrendszer iszonyatosságait akár látás, akár leirás után ismeri, méltán és szive mélyéből örvendhet azon óriási haladásnak, mely e téren nemcsak a külföldön, de hazánkban is észlelhető. * Az illető, nagyon tisztelt igazgató urak szívessége folytán alkalmam volt a soproni, váczi és mária-nostrai fegyházat megtekinteni s azok belélete és berendezése felől közvetlen szemlélet utján meggyőződést szerezni. Valóban páratlan és meglepő az a példás rend s kitűnő fegyelem, mely ezen intézetekben uralkodik. A fegyenczek nagy része a földmivelő nép gyermekei közül sorakozik s az ok, mely miatt legtöbbje ide kerül, a hirtelen fellobbanó harag és szenvedély következménye : korcsmai késelés, boszu s több efféle. Látva ezen alakokat, önkénytelenül arra a gondolatra jut az ember, hogy mindegyikök azt akarta csak megmutatni, ki a legény a csárdában ? — De a többi fajták sem hiányzanak ; s érdekes változatban vannak itt együtt a zsebmetsző és sikkasztó ; a rablógyilkos és csalárd bukó ; a »váltólovag« és a gyújtogató. Helyzetök különben, — eltekintve attól, hogy a fegyház lakója az ember legfőbb éltető elemét, a szabadságot kénytelen nélkülözni, tűrhetőnek, sőt ha figyelembe veszjszük, hogy e gyülekezet tagjai végtére is közönséges gonosztevők, — viszonyilag elég jónak mondható. Elelmezésök tekintetében úgy áll a dulog, hogy nem épen gyakori náluk a pecsenye ; mindazáltal meglehetős ellátásuk van s éhséget soha sem szenvednek. A rendes napi menu következő : reggelire rántott leves ; ebédre ugyanez főzelékkel s kétszer hetenkint hússal; vacsora : kenyér, kétszer turö vagy pedig szalonnával. Munkatermeik, melyekben a nap legnagyobb részét dolgozva töltik, tágasak s a hygienia követelményeinek teljesen megfelelők. Az egyes czellák meglehetős keskenyek bár, de világosak s butorzatuk egy vaságy, kis asztal és padból áll ; a czellák ajtóin kis rácsozott nyilás van, melyen át a fegyencz folyton megfigyelhető a nélkül, hogy neki erről tudomása volna. Megejtett orvosi vizsgálat és vélemény alapján az igazgató határoz a fölött, hogy a fegyencz miféle munkára szorittassék, mire nézve az egyén testi szervezete és egészségi állapota irányadó. Uj, szép mesterségeket és különböző ügyességeket sajátítanak el itt a fegyenczek, melyek által képesek legyenek szabadulásuk esetén a polgári életben fennálásukat biztosítani ; s az intézetek valóságos ipartelepek, melyek a legkülönbözőbb czikkoket gyártják és hozzák forgalomba. Ezen hasznos foglalkozasokat kiegészíti és betetőzi a fegyenczek szellemi műveltségének fejlesztése és erkölcsi javítása. E magasztos feladat teljesítése körül a fegyházi tanitó és lelkész fáradoznak és pedig mondhatjuk, elég szép sikerrel. Az útszéli betyár, ki mint nyers és tudatlan siheder került be az intézet falai közé s ki tán fejszét és pisztolyt gyakran, de tollat vagy irónt aligha foghatott azelőtt eletében most meglehetős ügyesen szántja tele a papirost hatalmas betűivel s megtanulja nemcsak a számvetés alapműveleteit, de még a hazai nyelvtant, földleírást és történelmet is ; legalább főbb vonásaiban. Hitoktatásban a fegyenczek a különböző felekezetek szerint, (melyek itt — világos jeléül annak, hogy mennyire egyformák vagyunk — valamennyien képviselve vannak) külön-külön saját lelkészeik által részesülnek és hetenkint rendes isteni tiszteletben vesznek részt, mely czélra az intézetek saját templomai, illetőleg imatermei szolgálnak. A fegyenczek lelkületére, mint a tapasztalás b.zonyitja, igen jó hatással van az énektanítás és zene s a kedély nevelésének ezen kitűnő eszközei fegyházainkban is szép sikerrel alkalmaztatnak.' Nem hagyhatom itt említés nélkül a fegyencz könyvtárt, melyből a haladottabb és jóviseletü fegyenczek szabad perczeikre olvasmánynyal láttatnak el és a saját körházat, melyben a beteg fegyenczeket gyógykezelik és ápolják. Röviden egybefoglalva a mondottakat ! bizonyára egyik legszebb vívmánya korunknak, hogy iskolát csinált a tegyházból, a munkásság, szorgalom és emberbaráti szeretet iskoláját, mely kétségkívül meg fogja teremni üdvös gyümölcseit. fSStSti'ISfSII Kis virágok. Veled töltém letűnt gyermekkoromnak Legédesebb, legdrágább pcrczeit, Te boldogitál és most sirba kergetsz, Iiiu a vágy, mely éretted hevit. Tündér emlékek, rátok az időnek, Immár sötét és sürü fályola hullt, De rajta mégis átragyogsz örökké, Te angyalarczu bájos tünde mult ! Dr. RÓZSA GÉZA, A jégcsapok szerelme. —, Részlet a pápai leány-egyletben mult vasárnap tartott felolvasásból. — Irta: Dr. Huszár Pál. Ez az én lakásom, az alvégi utcza legutolsó házában. Kitekintek az ablakon, sima mező terül el előttem s láthatáromat domb sor akasztja meg, tetején kápolna, ery ódon kastély, a hegyoldalban elszórtan ró házikók. Egyszerű, nyugodt a téli táj ; e diserét, komor csendje már az uj tavaszról 'egél ne kem ; egyszerű e szoba is, de a kait dalló ropogó tüze ritmikusan szaval egy költeményt a családi tűzhelyről. Ez lesz a te lakásod is. Öregjeink magunkra hagytak, bátran hajthatod fejedet már is ölembe, s en végig simíthatom a selymes hajfonatot, nézem madonna-szemeidet, az én rúbintpáromat, ragyogasukkal mint változtatják át e szimplán bútorozott lakást kristály-* teremmé. Igy teszünk mi mindig, te mellettem pihensz, én meg mesélek neked. Mindjárt el is kezdem. * * * Egyszer volt, hol nem volt ; nem is oíy messze, hanem itt a városunkban ; nem is oly régen, épen ezen a héten történt meg ez eset. A férfi unatkozott; a kártyán vesztett, abbahagyta ; az asszonyoknál mindig nyert, abbanhagyott velük ; s a mint unatkozva feküdt a czifra, török kereveten, el kezdett fázni, rakatta a tüzet, de mind hiába. Fázott, hogy vaczogott bele. Szivében támadt a jég, egy akkora szem, mekkora daraesővel hull a földre s ez a szemernyi jég fagyossá tette az egész testét s lassanként dermedést hozott a tagokba. A ház csurgóján megfagy egy csepp víz, a másodikat megfagyasztja már az első s a további cseppek mind fagyva tapadnak hozzájuk ; ez a jégcsap. Ez ment végbe az emberemben is, végre jégcsappá lett. A jégcsapok ritkán csüggnek magánosan és a jégcsap ur mellett, hogy történt ; de elég az, hogy megtörtént, felnőtt egy jégcsap kisasszony. A nap ragyogva botlott meg a jégkisasszonyon s ez csillogott, mint a mesebeli tündér aranyhala, ruhája a szivárvány színeiben pompázott, arcza meg piros volt. A jégcsap ur azt érezte, mintha szivében a jeg* megmozdult volna s sóhajtva szólt : milyen szép e leány. A kisasszony pedig őt nézte végig es a megelégedettség egy ritka vendegét, a mosolyt is ajkaira hozta. —- Milyen hideg, nagyurias és úgy látszik — engem szeret. Ez a férfi tetszik nekem. — Ilyenformán öntötte volna szavait gondolatba, ha a jégcsapoknak meg volna a szokásuk, hogy gondolatukat mindjárt szavakba is öntik. De azért a jégcsapok megértették egymást. A fiatál ember egyik nap igy szólt a leányhoz : — Életemnek csak egy reménye, egy vágya van : kegyedet bírhatni. Akar-e enyém lenni ? A jégkisasszony szemeit lesütötte : — Akarok. —- Enyém lenni teljesen, mint a hogy én az öné leszek, követni engem mindenhova, soha el nem hagyni. Akarja-e ? — Akarok. — Köszönöm. Ez a vidék hideg nekem, az emberek unalmasak. Itt fázom. Más táj kell nekem, hol felmelegedhetem. Eljön velem oda is? Olyant akarok tenni, mi nem mindennapi, hogy felpezsdüljön újra a verem : itt hagyni e társaságot, titkon, lopva, szeretkezés között. . , . Akar-e ? — Akarok,