Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-04-16 / 4. szám

Győzelem. A sok küzdelemnek, a sok fáradságnak meg lett a kívánt jutalma ! Ami után városunk közönsége lelke mélyéből vágyakozott, befejezett tény. H i rneves főiskolánk ismét a mienk marad. Hiába fordultak a komáromiak fühöz-fához csakhogy a főiskola áthelyezéséhez minél több anyagi garantiát nyújtsanak, mig ők hatalmas fegyvereikkel küzdöttek ellenünk, mi minden érvelésüket hathatós argumentumokkal megczáfoltuk. Városunk irányadó köreiből számos tekintélyes férfiú szállt ki a porondra, hogy városunk szemefényét, kulturális haladásunk legtekintélyesebb biztositékát számunkra megmentsék. Fenyvessy Ferencz, a hazai közoktatásügy buzgó pártfogója jó eleve belátva a bennünket fenyegető veszedelmet, kitartó energiával lépett sorompóba főiskolánk mellett. Eloszlatta a kételyeket, eltávolította a tarózkodó modort, mely egy ideig a többi vallásfelekezetüek körében uralkodott. És csakhamar belátták míndanynyian, hógy a vallásos fanatismust sarokba kell vetni, ha kulturánk, tudományunk, haladásunk és műveltségünk leghatalmasabb garancziája, tekintélyes faktora forog koczkán. A tudomány és műveltség előtt meghailik a hit, mert tudomány és műveltség nélkül a hit magasztos eszméje csak üres fogalommá válik. Mikor a főiskola itt maradásáért küzdöttünk, lekellett rombolnunk az egyes vallásfelekezetek között fennálló válaszfalakat, melyek sajnos —- folyton ujabb és ujabb támasztékot nyernek. A kulturális haladást, városunk szellemi életének felvirágoztatását kellett szem előtt tartanunk, hogy az egész világ ne süsse ránk a gyalázat és vak fanatismus bélyegét. És mindezt meg is tettük m i d ő n harminczezer forintot előlegeztünk a szellemi tőkének, hogy ifjúságunk értelmes képzettségével, komoly munkatörekvésével, és a tudományok iránti lelkesedésével kamatostul fizesse vissza b jkezüségünket. Igen, visszafizeti, nem kételkedünk mi ebben. A ref. főiskola tanárai, mint eddig, ugy most is pontosan meg fognak felelni hivatásuknak ; s ismét ujult erővel fognak hozzálátni ifjuságunk neveléséhez és tanításához. harcz újra elnémul, s a sok huza-vona után ismét hozzáfogunk a komoly munkához, hogy a megszavazott jutalmat ki is érdemeljük. Városunk egész közönségének morális kötelességévé tétetett e dicső győzelem által, hogy a komoly" haladásnak jelszavát irja ki zászlójára, A nagy bizalom, a kiváló jutalom, melyben bennünket első sorban a közoktatásügyi miniszter, másodsorban a vármegye s a dunántuli ref. egyházkerület részesített, viszonzásul komoly törekvést, odadó munkát vár egész városunktól, főiskolánktól, s főkép a nemes ifjúságtól. Kívánjuk, hogy várakozásukban ne csalódjanak; kívánjuk, hogy városunk eltompult életében a főiskola itt maradásával uj aera kezdődjék, melyben az iíjuság megtanul józanul gondolkodni, s a tudományok iránti vonzalmat, lelkesedést viszi magával a küzdelmes életbe. Csak így lesz a harcznak valódi eredménye. így rójuk le nemcsak anyagi, de erkölcsi kötelességünket is. »Sic itur ad astra.« Vélemények a Jókai körről. III. Lázas gyorsasággal siet a főváros kulturális intézményeit szaporítani, hogy a millénium éve ne csak történelmi, gazdasági, hanem kulturális haladás tekintetében is minél nagyobb niveaun találjon bennünket. Támogatja tudományos és irodalmi intézeteinket, társulatainkat a kormány, alapítványokat tesz a főváros, műpártoló kört alakit az arisztokratia, tárlatokat rendeznek a művészek, lázas gyorsasággal dolgoznak az irók, könyvet vásárol, színházba jár a polgárság s a társadalom legjelentékenyebb tagja is közreműködik annak a missiónak a teljesítésében, melynek feladata, czélja és kötelessége a haza felvirágoztatása. Az ország szivéből az eszme vércsatornáin át folyik az egészséges vér a nagy, szent testnek különböző részeibe. És felpezsdül az élet a tagokban. Megindul a vidéken is az az üdvös mozgalom, mely fényesen kiemelkedik a rohanó századvég üzleti speculációi, önző anyagi érdekeket hajhászó mozgalmai közül; az a mozgalom, mely ideális alapeszméje mellett a reális életre messze kiható eredményeket szül. Ezekben az eredményekben első sorban talán a vidék fog gyönyörködhetni, erre az eredményre talán legégetőbben a vidéknek lesz szüksége — ezért örülünk mi igaz szívvel, hogy a vidéki városok végre felismerték és belátták teendőiket s minden alkalmat megragadnak annak a dokumentálására, hogy ők is részt kívánnak a nemzeti, társadalmi és irodalmi regeneráció nehéz munkájából. Es százszorta jobban örülünk akkor, mikor Pápa városa nemcsak lépést tart ebben a nagyobb vidéki városokkal, hanem elől jár vezetőül. Mikor nemcsak közkatonának áll be a kulturmissiót teljesítők derék seregébe, hanem vezérül küzdi fel magát . . . Egy tégladarab bár, de csak hozzájárul a kultura templomának felépítésében a Jókai ünnep. Már maga az, hogy részt vesz benne az egész irói és művészi világ, fontossá és becsessé teszi. Hogy részt vesz benne az egész ország, ságtói ne kelljen szenvednie, ellensúlyról gondoskodik. S kitalálja harcztérnek a sötét szobát, a hol sem a vivői ügyesség, sem az erő nem használ. Ott a sors dönt. Már ha párbaj, legyen valóban vak. Ha istenitélet, igazán hunyt szemmel fogadhassák. Meg vagyok győződve felöle, hogy az újvilági nagy tárlat jogfejtő eszközeinek és okleveleinek osztályában csak azért nem állitották ki az arkanzaszi regulatorok, az aranykeresők és gyémántkaparók külön codexe mellé, mert nem lehetett volna látni. Végre ez a sötét szobában folytatott szerencseharcz is elégtelennek bizonyult. Az egyik emberből erősebb delej sugárzik, mint a másikból ; a haj villanyos szikrázása, az állati meleg emanácziója is árulkodóvá lett. Nem, ez sem az igaz isten-itélet. S kitalálták a golyózást. Valóban, a világon a legegyszerűbb dolog. Épen ezért tértek rá ily későn Columbus földjén a Columbustojásra. Aki a fehéret húzza, udvarias üdvözlet után szivarra gyújt s kimegy a szobából ; aki a feketét húzza, az szivartarcza helyett pisztolytokot von ki a zsebéből s revolverrel szétlocscsantja agyvelejét. Ez az egész. Semmi feltűnés, semmi zaj. A A rendőrség mit sem tud felőle. Csak másnap áll az ujsságban ; »öngyilkosság.« Ami pedig nem is igaz ; mert biz az gyilkosság volt, azaz hogy párbaj, valódi telivér amerikai párbaj ; praktikus ; eleg hozzá egy ember is. A föltaláló neve ott volt-e azon a nagy ércztáblán, mely Amerika jóltevőinek névsorát hirdeté a világnak ? S mert ne lett volna ott ? Aki ilyet alkotott, az komoly férfiú volt, kit utálattal tölthetett el az olcsó verekedésnek az a módja, mellyel »oda át« (már hogy mi nálunk) két hivalgó legényke elegánsan megkarczolja az egymás pelyhedző ábrázatát, melyhez aztán az angol tapaszka olyan jöl fog illeni. Vagy megteszik azt is, hogy »likat lőnek a természetbe,« levegőbe sütik el a fegyvert s aztán karöltve elmennek a restaurantba s a halálos ellenségek az egymás hosszú életére koczintanak. Ha párbaj, legyen is az. Ne hitvány bábjáték. Vagy én, vagy te. De van-é az a tökéletes, amire egykis tökéletesítés még rá ne férne ? Magyarországnak jutott, hogy javított és tetemesen bővített kiadásban bírja az amerikai párbajt. Nem is egy perez, nem is egy óra, nem is egy nap különbsége választja el a vesztest a végzetes percztől. Még csak nem is egy év, Hanem tíz hosszú esztendő j nyolezvanhét ezer és hatszáz órája a halálos félelemnek. De nem is a félelemnek. Mert szilárd vonásokkal irta meg Rónay az ő búcsúját, melyben bocsánatot könyörg az édes anyától. A boldogtalan édes anyától, ki reggel szivére ölelte derék fiát s ki tán abban a perezben zúzta szét koponyáját, midőn az agg nő imádkozott gyermeke jóvoltáért. Mi lehetett az oka ? A harmincz éves férfiú tiz évvel ezelőtt husz éves volt. Tehát ifjú, könnyelmű, pajkos, szerelmes, aki rajongott egy pár kék vagy fekete szemért, barátságból egy pohár borral többet ivott még s a kompánia kedviért kártyázott meg aztán verset is irt és közben keményen készült a birói vizsgára. Mi történhetett ? Összeszólalkozott a kártya fölött. Etszerette a pajtása imádottját. Vagy az is megeshetik, hogy a tudományát ócsárolta, tán a költeményére azt mondta, hogy együgyű. Jó. Hiszen nincsen oly haszontalan dolog, amiből párbaj ne keletkezhetnék. A fiuk tehát összezördültek, s megvere Nem ; nem verekedtek meg. Dolgukat nem bízták a baráti segédekre, hogy ha lehet, kibékülésre birják a haragos feleket, vagy ha már éppenséggel nem akarnak tá*