Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-04-02 / 1. szám - Melléklet

Az áruló. *) — irta : TURY Zül.TÁN. — Nyissatok be hozzám, ti felistenek szellemei ! lebegjétek körül arczomat, sugdossatok fülembe sejtelmes történeteket, melyek az ember szivét megkeserítik es felemelik egyaránt. . . . Vezessetek ki a sikra, ki a harcztérre, hol együtt küzdött a jog és a honszeretet a jogtalanság és önkény ellen, hoi együtt vérzett el, hol együttt veszett el az igazság a joggal, a jog a hősök életével. . . Rajzoljatok lelkem ele harczot, véres tusát, melyben a kötelességérzet és honszeretet küzd egymás ellen, s a mig itt susogtok, regéltek, töröljétek is le a könyet arczomról, mely az elveszett múltat, a meg nem nyert jogot és azt az édesen álmodott szabadságot siratva, szememből kicsordul I. ! Felder főhadnagy egy kissé mámorosan botorkai hazafele a megyebálról ; lépten-nyomon belebotlik csörgő, zörgö kardjába, de ő evvel mitsem törődve, dúdolgatja magában a keringő édesbús melódiáját : »Vergiss mein nicht.« Még égnek, ragyognak odafenn a csillárok, messzire világítanak a kandellaberek, lebegnek, suhannak odabenn a párok a keringő zenéje mellett, s Felder főhadnagy már odahagyta a termet. Izgatta, kábította ott bent az a meleg légkör, szabad levegőre volt szüksége, hogy lehűtse, lecsendesítse lázba jött kedélyét. Elindult egy kis sétára. Szép holdvilágos téli est volt, a csillagok milliárdjai ragyogták be az égboltot, a holdvilág ezüstös fényt vetett a város utczáira, melyek szokatlan élénkségüek vjitak ez ejen. A kocsiúton batárok, bérkocsik robogtak végig, kaczér ragyogó fehér ruha, kaczér ragyogó fekete szam csillog ki belőlük. A főhadnagy erre is csak tovább dúdolgatja : »Vergíss mein nicht,« Leptei alatt ropog a megfagyott hó, az éles hideg levegő csakúgy metszi az arczát. A köpönyege gallérját a nyakába húzza, és csak megy öntudatlanul, czéltalanul tovább. Egy magas kétemeletes ház mellett elhaladva, hirtelen nyöszörgő gyertneksirás üti meg a fülét. Közelebb megy és a kapualjában egy kis 3—4 éves fiúcskát lát, amint a legszomorúbb mollban siránkozik. Felder főhadnagy nem törődve arany attilával, fényes mondourral, féltérdre ereszkedett a földön és résztvevően kérdezte a kis zokogőtól; — Kinek a fia vagy ? A gyerek ránézett könnyes nagy kék szemeivel a főhadnagyra cs semmi rettegést nem mutatva, nagy naivul feleié : »A edes apámé !« A főhadnagy jóízűt mosolygott a gyermek válaszán, egy-egy szelíd baraczkot nyomott a csepp jószág feje búbjára és elkezdte szigorúan vallatni. Két vastag könycsepp gurult erre végig a gyermek arczán és azutan nagy siránkozva beszélte el a törtenetét. Egy dióhéjba szorított tragédiát, mely a nyomorúság sötét képét tárta fel a főhadnagy előtt, és bepillantást engedett abba a borzalmasan szomorú világba, melyben a gyomor éhsége megöli a sziv érzéseit. Az édes apja halt meg a kis gyermeknek. Az apa szegény volt és beteg. Nem kapott munkát, nem kereshetett kenyeret. Gyermeke éhségét nem birta csillapítani még egy darabka száraz kenyérről sem. Terhére volt a gyerek siránkozása. Kétségbeesésében elvitte egy sötét este a Dnnapartra ott letette egy kapualjába és azután mint egy gonosztevő eltűnt az éj sötétjében. A főhadnagy megszánta az ártatlan kis *) Felolvastatott a pápai főiskola ifjúság önképzőkörének 1893. márczius 15-én tartott emlékünnepélyén. árvát, felemelte az ölebe, ugy vitte a nyílt utczán keresztül a lakására. A kis gyerek csak nézte a szigorú arczu katonát, amint az a »Vergiss mein nicht« furcsa melódiáját dúdolgatta és borzas fejecskejet ráhajtva a katona széles vállára szép csendesen elszundikált. Otthon a főhadnagy lefektette a talált fiúcskát a saját ágyába, reggel azután bejelentette az egész esetet az ezredparancsnoknak. Az ezredparancsnok szivet is sajnálkozásra indította a talált gyerek szomorú sorsa. Gyors tempóban néhányszor fel és alá járkált szobájában, gondolkodva a gyermek jövője felett. Azután, mint a kinek pompás eszme villant meg az agyában, hirtelen megállt és igy szólt Felderhez : Főhadnagy ur, mi felneveljük ezt a porontyot a Baksay ezred kosztján és költségén. Derék katona lesz belőle tán, hasznára válik hazájának. A gyermeket pedig elnevezzük Baksay Viktornak. . És multak az évek. A gyermekből ifjú, az ifjúból harczos, a harczosból hős lett, kinek esze es kardja egyaránt tündöklött, ragyogott; neve dicsőségére vált az ezrednek, mely őt felnevele. Csak egy hibája volt a gyermeknek az ezred szemében, s ez az egy nagyon sokat levont érdemeiből, dicsőségéből : magyar volt. Es csak egy érzelem volt az ifjú keblében, mely az ezredének tartozó kötelességek ellen fellázadt '. az, hogy magyar volt. Ezt az érzést sohasem birta legyőzni, elnyomni senki és semmi. 11. — Ott áll az ablaknál. Forró homlokát a hideg üveghez szorítja, mintha szivének lázát avval akarná lehűteni ; karja idegesen megrándul, mintha ágyából azokat az égő, forrongó gondolatokat akarná elűzni. De az a sátán nem távozik. Meg kell tenned, nem maradhatsz ; ide fűz a hála, de oda vonz a szived . . . Légy 1 hütelen, de honszerető ; szegd meg az es- | küt, mely ide köt, de védd meg a hazát, 1 melynek fia vagy ! A fiatal hadnagy végig simítja gyön- | géd, finom kezével izzó homlokát, s mintha válaszolna a kisértetnek, mely buzdítja, tüzeli, elkeseredetten mormogja : Nem lehet 1 Nem lehet ! Az ezred, mely őt megtalálta felnevelte, a császáriak szolgálatában áll, s most öli, most gyilkolja azt a népet, mely a fiatal hadnagynak testvére, honfitársa . . . Nem lehet I A hála erős, s kötelességgé válik azzal szemben, ki őt erre a polcra emelte ; nem lehet hitszegő, nem lehet esküszegö, ott nem hagyhatja azt a zászlót, melynek szolgálatára megesküdött. Nem lehet , . . és nem lehet akkor sem, ha fájdalmában, kínjában meghasad a szive ! Tiszta, nemes homlokára gyöngyöket ver ki a nehéz lelki tusa ; nyugodt, érzéktelen szeretne maradni ; pedig majdnem őrültté teszi az a gondolat, hogv harczolnia kell nemzete és hazája ellen, mert a hála kötelezi, meg kell fojtania szivében ezt a kisértő kigyót, ezt a sátánt, mert az eskü kényszeríti rá. Észre sem veszi, hogy megnyílik az ajtó, s belép rajta Felder az ezredes, az ö régi pártfogója, szerető második atyja. — Még mindig sötétben, Viktor ? Baksay Viktor összerezzen e hangra. — Ezredes ur ! — Ön át sem jön búcsúzni — folytatja az, kezét nyújtva — ez nem szép Untől. —- Épp e perczben akartam tiszteletemet tenni, meghallgatandó az ujabb parancsot. — Semmi uj. Holnap indulni fognak. Készeit van az utazásra ? — Teljesen ezredes ur. Az ezredes mosolyogva néz az ifjúra, s megveregeti a vállát. Viktor mintha kigyót érezne a nyaka körül csavarodni, megrázkódott az érintéstől. — Remélem, Viktor, — szól amaz az ajtó felé tartva, meg fog felelni a várakozásnak, s szerencsésen érkezik vissza körünkbe . . . Sötét volt, s igy az ezredes nem láthatta a fiatal hadnagy villámló szemeit, sáppadt arczát, mely e szavak után egeszen eltorzult a kétségbeeséstől^ — Ezredes ur tanácsai, s kardom fognak vezetni a harezban, — szólt, meghajtva magát pártfogója előtt. Midőn pedig az eltávozott, kimerülten rogyott le székébe, szemei mereven szegződtek egy pontra a szoba padlóján, s tompa, rekedt hangon hörögte : »Megteszem ; . .. meg kell tennem!« . , III. Eljött a dicső isaszegi nap. Foly a tusa, ömlik a vér, mintha folyam volna ; minden pillanat száz halált hoz, minden perez ezer és ezer ágyudörejt. Sár van ... sár az ég könyétől, az emberek vérétől; vér és köny, kardvillogás és gyilkolás mindenfelé . . . Egy-egy ágyúgolyó egész utczákat söpör ki a tömött hadrendből, s ahol egy sor elbukott, rögtön lép helyébe a másik : ölni és meghalni ! A dicső, a delczeg honvédek sorából egy magas, karcsú alak válik ki, vért, halált osztogatva mindenütt, hova lép ; hullat, élettelen tömeget hagyva mindenhol, hova kardjával sujt ; kezében magasan leng, lobog a trikolor, fejéről egy golyó lesodorta már a csákót, tömött összecsapzott hajfürtjei ziláltan hullanak le homlokára, átszellemült arcza tűztől és honszeretettől ragyog . . . ngy néz ki, mint egy kifaragott istenszobor, mely elhagyja fényes égi trónusát, lelket, életet vesz magába, hogy utolsó lehelletéig védje hazáját. Fáradt, tajtékzó lován mintegy öntudatlanul rohan előre, be a tűzbe, a harezba, a vészbe, s lelkesülten kiáltja ; Utánam ! Győzelem ! E perczben az ifjú jobb kezét elhordja egy gyilkos teke, mire gyorsan odadobja szomszédjának a zászlót, balkezébe fogva kardját és igy folytatja a megkezdett gyilkolást, liarczot és pusztítást ... A tusa kellő közepében hajdani ezredese került útjába. Örömtől, lelkesültségtől ragyogó arczczal kiáltotta elébe : »Eddig harczoltam a csatatéren a hazámért, bátran meg is halok érte ! Megölhetsz azért, amit tettem !« Az ezredest elfogta a düh annak az embernek a láttára, ki ezredéhez hűtlen lett, s vértől párolgó kardjával halálos sebet mért Baksay Viktor fejére. »Ime ez az áfnló sorsa.« S ott hagyja a vonagló, haldokló gyermeket, mintha soha, soha sem látta volna. * Ü! S: — Vége lett a hareznak. Győzelem, fényes győzelem koronázta a tusát ; a trikolor véresen bár, megtépve bár, dicsőén ragyogott fel újra, hirdetve az időt, mikor a nemzet lánczát széttöri, kardot kovácsol belőle, hogy leszúrja vele a zsarnokot . . . Ti pedig, babérkoszoruzott hősei a múltnak, nyugodjatok csendes, néma sírban, zöld, pázsitos hant alatt, örök sötétségben, az örök világosság hirdetői és alkotói ; az alkonyi szellő susogva, lágyan lengeti sírotok fűszálait, súgja meg az is nektek a mi örök hálánkat, nem muló kegyeletünket. Járjatok fel sírjaitokból csendes, kísértetes éjféleken, rajzoljatok lelkem elé véres tusákat, susogjatok fülembe sejtelmes tor*