Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-06-25 / 14. szám

száz ezrek kenyerét elvegye, s tegyen földön futóvá, s ha nincs óvszer a védekezésre, ugy még borzasztóbb a jövő reménytelensége vesztett kincsünk fölött. De nincs szándékom felizgatni az amúgy is bánatos kedélyeket, a sok vérző sebet, inkább ha a reménynek csak legvékonyabb szálát tudom is adni ez ügyhöz, tőlem is fogadtassék az el. A fiioxera pusztítása óta a magas k o r m á n y és sok e szakban képzett embere, annyiszor és annyi üd. vös dologgal siettek megmenteni a szőlőt a végenyészettől, és visszahódítani újra az elveszettet, hogy ma már — hála érte a tudomány vívmányainak, — látjuk mi laikusok, hogy mily szép a sok helyen elért eredmény. Fellehet ujjitani a szőllőt, — ha nem is mindenütt — az kétségtelen. Azonban mire ide jutottunk immár másban van a legfőbb baj, hogyt. i. mivel ? Ojtás- és pénz ! igen, de mikor a kettő közül egyikre sem vagyunk képesek önerőnkből szert tenni, oly sok kellene mindegyikből, hogy ma szőllő legyen ; —• hitel, az nincs mire, a szőlő nem hitelképes, földje kopár oldal, a többi vagyon a szorosan vett kenyérre sem elég, tehát nincs más, mint valamely segélylyel a lehető rövid időn hitelképessé tenni a szőlőt, s ezt én igy képzelem : Minden község, a melynek határában szőllő volt — vagy van, megvizsgálva a talajt, az ahhoz alkalmas am, ellentálló fajokból tartozna egy a szőllő területe nagyságához szükséges »községi köztelepet« anya celepnek létesíteni, amely adna elegendő sima vesszőt, — s egy alkalmas helyen »ojtó iskolát,« amelyben az anyatelepen nevelt, s zölden be nem ojtott vesszőt, gyárilag nagyban (fásán) ojtva állítaná elő, s gyökereztetné, és mint kész gyökeres ojtást oszthatná ki, a szőllő birtokosok között, az előállítási áron, s minden község ezen munkálatok okszerű vezetéséhez tartana — természetesen — egy szakembert. A vesszőt, a mely a szőllőtelep létesítéséhez szükséges lenne, eddig is ingyen adta a magas ormány, — bár az a legnagyobb részben elkallódott — legtöbb községben a tudatlanság miatt, vagy mert ingyen mindenki restéit a közössel vesződni. Ez persze ezután megváltozna, a rendes telepek létesítésével, levén abban fizetett ember, értékesítve lenne ugy, amint a szebbnél-szebb állami telepek vannak. Az ojtó iskola szinte az államiak mintájára lenne berendezve, talán mint a p. baraczkaí ojtó telep. A felügyelő, a ki mintegy hivatva volna a község — hegyközségének ujjá alakítására, szakképzést nyerhetne, — mivel úgysem tarthat az átalakulás örökké, nem ez az állás sem, — a kerületi felügyelőktől, s ezek utasítása mellett a gyakorlatból. Minden községben van egy-egy intelligensebb ember, aki a közczélnak nem nagy javadah mazás mellett is szívesen szolgálatára áll, s mindennek közvetlen ellenőre a kerületi felügyelő lenne, akik amugyis vannak, bár ma még igen sok község nem tudja, milyen a kinézésük. E hegyközségi felügyelők fizetését, legalább addig, mig a szőllők részben is felújulnának, 4—5 évig az állam fizetné vagy előlegezné, azután a hegyközség birto* kosai arányosan viselnek, A község vagy hegyközség ma csupán a munkálatok

3 hoz szükségeseket fedezné szőllői ará* nyában, s a kész ojtás árát az előállítási áron. Igy azután megkönnyítve és hozzáférhetővé válván a szükséges ojtás, az Nekik a dicséret s a hiuságuk legyezgetése csak akkor esik jól, ha ki nem érdemelték. Hogy is jutna azután eszükbe, hogy még a polgári leányiskolát is renoválni kell. És mivel ők elfeledkeznek róla, kötelességünk nekünk figyelmeztetni őket, hogy most, mikor a tanév befejeződik, nagyon alkalomszerű lenne a tanfelügyelő figyelmeztetését megszívlelni, s a szünidőben hozzáfogni a polgári leányiskola renoválásához. A fiatal leányoknak modern iskolára, és nem apáczakolostorra van szükségük. Szivük és lelkük a világosság fényében nemesedjék, s ne a sziik falak között uralkodó korlátoltság, az alacsonyablaku szobák sötétsége vegyen erőt egész gondolkozásukon, észjárásukon. Az egészséges terem ép úgy hat a tanuló fogékony lelkére, mint a tanárnő helyes tanmódszere, mondá egy hires paedagogus. Ézt vegye tekintetbe a városi tanács s még a nyár folyamán gondoskodjék a polgári leányiskola renováltatásáról, Kívánjuk, hogy szavunk ne hiába elhangzott sző legyen, hanem v i s zhangot keltsen a város atyák körében! Ha visszagondolunk csak egy évtizeddel, az akkor még teljes virágában levő szőleinkre, arra a nagy vagyonra, amit azok akkor képviseltek, s összehasonlítjuk a mai szőlőkkel, megáll az ész, — ily rövid időn e borzasztó végzet fölött, — s ha e mérheden csapás , elég volt arra, hogy Tour-Retour. — A $Pápai Független Újság« eredeti tárczájp. — Irta :DR, HUSZÁR PÁ L.*) A szerelmes pár összebujt a kupéban, szivük dobogása, a kéjes félelem szünetelt, a szerelmeskedesből kifogytak, a köznapi beszélgetésbe, s gyengéd élezelődésekbe bele untak és most — hallgatták a gőzgép zakatolását, meg a kocsik dübörgését. Ez illett hozzájuk legjobban : unalmas volt, mint maguk. A vonat megfüttyentett minden állomást és ott megállt. Negyedóránkint váltottak ők is néhány szót és elezuppantottak egy kelletlen csókot. A fiatal ember még érzelgett : — Enyém vagy, Melanie : nem szakithat el sem barát, sem ellenség, sem szülő, sem testver. Boldogok leszünk. A fővárosban eltöltünk néhány napot, atyád utánnunk jő, megbocsát, elveszlek és családot alapithatunk * . . — Atyám nagyon haragudhatik. Mégis jobb lett volna bevárni, mig szive meglágyul. — Eléggé szivére beszéltem. Elmondtam vágyamat, óhajomat, a mi a te óhajod is volt, de ő hajthatatlan maradt. — Te is akaratos voltál, engedhettél volna. — Mit engedjek ? Kívüled szerény volt kívánságom, nem is erőszakoltam ezt, csak *) Mutatvány szerzőnek sajtó alatt levő kötetéből, azt, hogy cltepve téged a családi kapocstól, bírhassalak — kizárólagosan. A fiatal ember, Pongrácz István, jól értett a szinészmesterséghez. Szemei szinte hányták a haragos tüzet sokat pislantó pillái alól, ajkát boszusan harapta meg, vállát daezosan felrántotta. A leány félrekapta a fejét,melyet az ifjú könyökével ütött meg, ügy hogy szemeiből sürün perdült ki a könny. Aztán csendes zokogásra fakadt, arczocskáját zsebkendős tenyerével takarta el. — Nem akartam, édes ; no, ne sirj. Pongrácz Istvánnak még szüksége volt a lány szerelmére. A csélcsap ember számított. Melanie apja vonakodott őt vejévé fogadni. A lány szerette. Csak néhány szenvelgő szó kellett ahhoz, meg egy hosszú, tapadó csók s a lány kész volt vele szökni. Majd utánna jön az öreg s hogy szégyen-szemre ne jusson, oda adja neki lányát, vagyonát. Tehát még kora volna a kiábrándulásig juttatni a lányt. De ez úgy ült most mellette, mint az árvácska, ha kopár talajba ültetik. Néhány óráig perzseljen felette a nap, szomorú szép fejét még mélyebbre hajtja ; az öntözés már fel nem üdítheti, uj talaj, uj légkör kell neki: árnyas kert és frissítő harmat. A fiatal ember hiába csittitgatta, hiába ölelte derekat, hiába szorította magához. A könny patakját könnyebb megindítani, mint megállítani. — Látod, minek hozakodol elő ilyenekkel, magad tehetsz arról, hogy indulatos voltam. — Nem azért mondtam, mintha meg* bántam volna, hogy veled jöttem és egy sza-= vadra elhagytam atyámat. Pedig tudtam mindent. Azt is, miért zsörtölődtél vele S meg tegnap este is mire alkudoztál. Oh, ért nagyon jól tudom, hogy nem magamért szeretsz, — sirtam is miatta ott, hol nem látták ; de én szerettelek hibáiddal együtt S követtelek a szegénységbe . . . — Hagyd el, Melanie. A mit követeltem, ahhoz jogom volt. A szegénység 1 Azt ugyan nem kell felhoznod, nem lesz részed benne. Utánnunk jő atyád . . . — Nem jön. Bár ne is jönne, inkább ehezem, mintsem hogy szemei közé kelljen néznem. — Pedig jönnie kell! Vagy azt hiszed s azt hiszi ő is, hogy koldulni fogok ? <— Azt nem. — Vagy hogy dolgozom, mint egy napszámos. Azt nem teszi meg Pongrácz István. — Pedig azt hittem. A konduktor kulcsával egyet csikorgatott s kis lámpáját előre tolva lépett a kocsiba. A lány megszakította beszédét; különben már úgy is eleget mondott. A vonatvezető alázattal kérdezte meg, hogy az utolsó állomásnál ki szállt be a kocsiba. Mintha nem tudta volna ; mikor az egész uton ő őrködött, hogy senki se háborgassa