Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-06-18 / 13. szám

Sétateret kérünk ! A Széchenyi téri promenádból az állandó színház vágott ki egy darabot, a gyönyörű várkertet »Tilos a bemenet« cz. felirattal látta el a méltóságos gróf ur, az uradalom pedig nem volt s ugy látszik nem is lesz hajlandó a vasúti ut jobb oldalán fekvő mezőt egy sétatér alakítására örök áron eladni. A közönség vár, hisz, remél, hogy az örök idea testet ölt és végre valahára pormentes, üde levegőjű, terebélyes fákkal beültetett árnyas teret kap, csinos nyugvó padokkal, hol felüdülhet, megpihenhet és jó levegőt élvezhet a publikum. Pápa város közönsége azonban arra van kárhoztatva, hogy reményei hosszas, türelmetlen várakozás után egyenkint meghiúsuljanak. Polgárai békésen isszák a Tapolcza baczillusokkal telt, tisztátalan vizét s szívják a porral telitett levegőt, a karfa, a füzes és a gyimóti fasor gondozatlan utain. Lővy László dr. ismeretes interpellatiója után a sétatér ügye ismét ad acta tétetik. Elalszik mint sok más, jobb sorsra érdemes ügy. Városi képviselőink a polgármester feleletébe belenyugodtak, mely szerint, mivel későn kezdtünk el mozogni, a kért mezőt nem kaphatjuk meg többé. Tehát tegyük keresztbe karjainkat s várjunk egy szebb jövendőt, a mikor tán újra akad egy eladandó mezőség, melyet viszont drágasága miatt nem lehet majd megszerezni. És igy tovább, Hallottuk az interpellatiót, hallottuk a feleletet s sajnos ezzel kell beérnünk 1 Pápa rend, tan. város nélkülözzön továbbra is egy szép, hozzá és haladásához, fejlődéséhez méltó sétateret. A városi tanács nem tud helyet, a mely sétatérnek alkalmas és nem tud módot, melylyel a közönségnek sétahelyet lehetne szerezni. Azon a kopott kőfalon át, mely a karfa mellett végig vonul, ezer és ezer szem vágyó tekintettel nézi immár a gyönyörű óriási kertnek árnyékot adó, terebélyes fáit, szép zöld pázsitját, illatos, virágos berkeit, melyből kitiltották, mint az első emberpárt az éden kertből. Az idegennek, ki a város falai közé jő, büszkén mutatja a várkertet, Pápa egyik elsőrendű nevezetességét, mely 7 vármegyében ritkítja párját ; tisztelettel beszél a várkastély uráról, a méltóságos grófról — de nem tudja megmondani neki, mily bűnt követett el e szegény város népe, hogy bünhődésül nem léphet többé a várkert árnyas utaira. Itt van a város közvetlen közelében a dunántuli parkok egyik legszebbike, melynek előnyeit és szépségeit a gróf ur kegye éveken át élvezni engedé s a mit oly nagy áldásnak tartottak a városra, el kellett veszítenünk. Most már a városi tanácson van a sor, ha már a közönségnek a várkertet nem nyitják meg, s az urodalom a vasúti ut jobb oldalára eső mezőt nem bocsátja rendelkezésünkre, hogy sétateret szerezzen lakósságunk! nak, lásson hozzá, hogy a közönség végre valahára mégis kapjon valahol egy alkalmas sétahelyet. »Magyarositsunk.«*) Levél S. A. úrhoz. E lap legutóbbi számában »Magyarosítsunk« czimü vezércikket olvastam, melyben On, tisztelt S. A. ur, elkeseredetten fakad ki, hogy megyénk*) A magunk részéről készséggel helyt adunk e Budapestről hozzánk intézett levélnek, melyre legutóbbi vezérczikkünk irója mindjárt meg is adja a czáfolalot. SZERK. Ő nem haragudott érte, Mikor évek multán elszakadtunk egymástói s mint jó ismerősök -találkoztunk, kerülte tekintetemet ; melyen elpirult s szemeit hirtelen lesütve, félénken sietett tovább, A szűzi elpirulást s a zavart szemlesütést leghívebb kebelbarátom a viszontszeretet biztos jeleinek tekintette; de én jól ismertem lánykám érzéseinek finomságát, gyengédségét, lángoló szemermét s ezt minden egyébnek kepe3 lettem volna betudni, csak szerelmem viszonzásának nem. — Lassan lassan a féltés démona is belém lopófcott. Féltettem őt a széptevők kisded csapatától, mely őt körülrajongta, azoktól a mézesszavu udvarlóktól, kik elbódítják az ártatlan teremtést ; megingott lelkem szilárd hite; boldogító phantasiámnak, ábrándos álmaimnak fenyes fátyla szakadozni kezdett. Rettegtem a percztöl, mikor el kell Őt hagynom; kinos félelem fogott el arra a gondolatra, hogy egykor mindenki gyönyörködhetik szép szeme napsugarában, egyedül én nem, kit e sugarak éltetnek, boldogítanak. Pedig a gyűlölt óra elerkezett; eljött sasszárnyakon a válás fájdalmas percze. Nem volt bátorságom egy sor irást kérni tőle — örök emlékül — egy kis fürtöt, aranyhaja bársony hullámibul ; egy kézszorítás, egy szomorúnak látszó tekintet s egy rövid, halk »Isten ^nnel« (többé nem a boldog mult bizalmas tegezése) — ez volt minden, mit utravalóul adott a hosszú, nehéz küzdelmes pályára, Ő sem maradt otthonn. Elvitték a császárváros pokoli zajába, káprázatos fényébe, hol —• a hiúság vásárán — a szépség drága kincse rejtve nem maradhat. Ott még nagyobb serege fogja őt körülrepesni a szépszavu udvarlóknak, kik megrontják a szép virág ücle — ártatlan tisztaságát s léha beszedeikkel elhomályosítják szive angyali jóságának fényes tükörét. A csillogó pompa, a bódító zaj, feledtetni fogja vele gyermekkori játszótársát, az ifjúkori imádót, ki a távolban titkon érte eped. Megőrjítő gondolat volt az, hogy egy idegen megnyerheti szivét, elfeledtethet engem, megrabolhatja boldogságomat. Én meg ide jutottam a királyváros óriási tömkelegébe. A fény, a pompa engem is elvakított ! de csak egy pillanatra. Hamar felocsúdtam ; az ő angyali arcza, miként jó nemtőm lebegett előttem. Sok ragyogó nőszem nyájasan tekintett reám s csak karomát kellett volna kinyújtanom, hogy gazdáik ölembe hulljanak. Csábitőn hízelegve fonták nyakam köré bársony karjaikat ; mézes csókkal, ingerlő ajakkal, kéjes, örök boldogságot Ígértek s én undorral taszítottam el őket magamtól s véteknek tartottam volna egyet is közülök vágygyal átölelni. Azt hittem, bünt követek el amaz égi tiszta, angyali leány iránt, ha egy muló perezre is átengedem magam a kínálkozó gyönyörnek, ha egy muló perezre is megfeledkezem róla ; azt hittem hogy ezzel emieke szentségét bemocskolom. ben nem szállhat ajakról-ajakra a magyar nóta, s honfiúi fájdalommal kesereg a felett, hogy városunk környékén csupa sváb koloniákat találunk, melyekben az ízléstelen fejletlen sváb-német nyelv uralkodik. Én a magam részéről ugyan nem látok valami nagy bajt abban, s épen nem tudnék a miatt panaszkodni, hogy »e sváb községek lakóit oly kevéssé hatotta át a modern kornak, a fejlődő Magyarországnak uralkodó eszmemenete« de ennek daczára én is hozzájárulok ezen állításaihoz, s magam is elszomorítónak tartom azt, hogy a megyénkbeli községek s általában a Bakony vidéki falvak legnagyobbb része német. E mellett Ön azonban jónak látta a Dunántuli közművelődési egyesületet is megtámadni, s azt valóban súlyos vádakkal is illette. Engedje meg tisztelt Uram ! hogy erre vonatkozólag néhány megjegyzést tegyek. Azzal vádolja Ön a D. K, E.—t, hogy ez ideig semmit sem tett a magyarság terjedésének előmozdítására. Mit gondol On, a közművelődés előmozdítása is olyan könnyen megy, mint a vezérczikkirás ? Felirunk a lap élére egy hangzatos czimet pl. azt, hogy »Magyarositsunk« s a végére megint odabiggyesztjük azt, hogy »Magyarositsunk«. Ez igen könnyen megy. De nem ugy van ám ez a közművelődéssel. Nem lehet ám egyszerűen azt mondani, hogy megalakítottuk a D. K. E-—t ; no már most menjünk el megközm>" vélni a Dunántult. Ön azt nem veszi tekintetbe, hogy ez a szegény D. K. E. véglegesen — alapszabályszerüleg még csak 1891. közepén, s illetve második felében alaMert még mindig biztatott egy szebb jövő reménye ; hogy lánykám a távolban ÍS megőrzi lelke tisztaságát s ő épp oly durván fogja eltaszítani magától a hiu széptevőket, mint én e nők csábos öleléseit, s hogy az én emlékem is oly élénken, oly kitörölhetetlenül fog élni szivében, mint a mily tündöklő fényben ragyog előttem az ő drága emléke. S ebben az édes, szép reményben küzdöttem én és haladtam előre pályám nehéz, küzdelmes utain. Dédelgettem gyönyörű álmaimat. Láttam a boldog jövőt, midőn pályám végére érve, elnyerek egy fényes állást, oltárhoz vezetem az ért aranyos kicsikémet, s elmegyünk messze egy szép, csendes, hegy koszorúzott erdélyi városkába, szerény, nyugalmas otthonunkba, melyet az én kis feleségecském földi merty= országgá varázsol. Lenne szép, kényeinles, ízléses lakásunk, virágos és gyümölcsös kertünk, báránykánk cs kanári madarunk, zongoránk és kitűnő könyvekkel megrakott könyvtárunk s két pompás hintaszékünk a kandalló mellett, hol boldogan élvezzük az együttlét kéjes mámorát. Én ellesném szemedből minden gondolatodat, minden vágyadat, teljesíteném őket s napról napra újra kiérdemelnem szerelmedet. Aztán, aztán . . . Az álom szétfoszlik. Itt ülök kicsiny,, keskeny szobámban s fejem busán hanyatlik le Íróasztalomra. A féltés kígyója újra hallatja kárhozatos sziszegését. Fejem szédülni