Református nőnevelő intézet, Pápa, 1934

Dr. Antal Géza püspök emlékezete. — 1935 január 20-án tartott emlékbeszéd. — Mélyen tisztelt Tanári Kar! Kedves Leányaink! A karácsonyi szünet boldog napjaiban valamennyiünk lelkét a fájdalmas megdöbbenés erejével sújtotta le a szomorú hír, hogy dr. Antal Géza, egyházkerületünk püspöke, elköltözött az élők sorából. Istenben boldogult nagy püspökünk nemcsak a dunántúli egyházkerület gyülekezeteinek, de az iskoláknak is megértő lelkű, atyai szivű vezére és pásztora volt. Mig itt élt közöttünk, olyan természetesnek tűnt fel, hogy vállán nyugszik minden intézmény életének és boldogulásának gondja. A legnagyobb bizalommal és mélységes tisztelettel fordult mindenki hozzá, tette le kezébe aggodalmait és reményeit; és ő mindenkin segített, mindenkiért dolgozott fáradhatatlanul. Most, hogy a Gondviselés kifürkészhetetlen akarata nagytevékenységü életét lezárta, amikor neve és munkásságának értéke már a történelemé, nem napról-napra felvetődő, megoldásra, elintézésre, megsegítésre váró gondok miatt, hanem azért fordulunk felé, abból a célból idézzük emlékezetét, hogy az életéből kisugárzó fényeknél meglássuk és jobban megértsük saját életünk feladatait, emberi rendeltetésünk nagyságát, magasztos voltát és példája nyomán rendületlenül haladhassunk magasra helyezett céljaink felé. Minden ember, a kisgyermek is, elérhetetlennek látszó célkitűzésekbe helyezi boldogságát, felfokozza vágyait. A magaslat, melyre feljutni olyan boldogító, értékében lehet sokféle, de minél nemesebb tartalmat jelent, annál inkább megacélozza — a bővült szemhatár nyomán kitáruló — új magaslatok eléréséhez szükséges erőt. Ezt a felfelé törekvést, nemes és nagy szellemi célok megvalóstíásához vezető növekedő erőgyűjtést látjuk boldogult Püspökünk életében. Már mint egészen kis diák fáradhatatlanul tanult. Az ég megáldotta a gyors felfogás, a biztos értelmi Ítélet képességeivel. De hány diák van, aki szintén ezzel a nagyszerű útravalóval indul el emberi útján, és mégis mily kevés az, aki az ismeretszerzés lendületének frisseségét úgy megőrzi, mint tette azt a mi megboldogult Püspökünk. Ő tanult nemcsak az ismeretszerzésre köteles évek alatt, de élete végéig folytonosan és polihisztor lett a szó legnemesebb értelmében; lelki gyönyörűségére önmagának, s javára a köznek. Örömmel mondotta, hogy az ismeretszerzést soha unalmasnak^ vagy fá1*