Református nőnevelő intézet, Pápa, 1928

VI. A tanítónóképző-intézet az 1928-29. iskolai évben

38 négy jó szomszéd, azok fölött neki nincs hatalma. Ha egyszer ez a négy jó szomszéd száz iskolásgyermekkel jönne erre a földre, együtt legyőznék a sárkányokat és én is megszabadulnék. De nem tudom, hol laknak ők, s hiába is tudnám, hírt nem adhatok magamról!" „Várj csak! Hogy hívják azt a négy szomszédot ?" — kiáltott izgatottan a fehér galamb. „Ejnye, ezt elfelejtettem ! De nem, mégse ! Az egyiket Szeretetnek hívják. Te talán tudsz róluk valamit ?" Kérdezte reménykedve a rab. „Vigyázzunk, meg ne hallják: én vagyok az a Szeretet" — súgta a kis galamb. Most már minden jóra fordul. Csak légy türelemmel! Nemsokára visszajövünk és kiszabadítunk!" Ezzel elszállt a boldog kis galamb. Mikor hazaért, ismét emberré változott. Elmesélte szomszédainak, mit látott, mit hallott. Örült a három szomszéd is. Rögtön felkerekedtek, összeszedtek a mezőn száz iskolásgyermeket, azoknak is mindent elmeséltek. A gyerekek nagy boldogan fakardot kötöttek s a fejükre papircsákót tettek. Szép rendben elindultak. Vitézség vitte elől a nemzetiszínű zászlót, Szeretet pedig vezette őket. Nagy nótaszóval masíroztak a ködbirodalom felé. Ők is mentek, mendegéltek, a kis árkon által léptek, s a kapuhoz odaértek. Jött ám a hétfejű sárkány dübörögve, lángokat lehelve! De csodák-csodája ! Amint meglátta a kipirult arcú, bátor gyereksereget, egyet hördült és összeesett. Csak egy marék hamu maradt a helyén. Volt öröm 1 Ugráltak, táncoltak örömükben a gyermekek. Tudás aztán kinyitotta a vaskaput és a csapat bement rajta. Alighogy beértek, jött a másik sárkány, de ez is úgy járt, mint az első. Bementek hát a második kapun is. Hanem a harmadik sárkánnyal több baj volt. Dühösen ordított, csattogtatta fogait. Bezzeg nem ijedt meg most Vitézség! Kirántotta a kardját és levágta a sárkány egyik fejét, a többi hat fejét pedig a gyermekek vágták le fakardjukkal. Mikor a hetedik feje is leesett a sárkánynak, egyszerre összeesett és a nagy testéből csak egy marék hamu maradt. Most már kinyílott a harmadik kapu is és bejutottak az elátkozott völgybe. Ott volt ám csak zűrzavar! Szaladt a rablóbanda, amerre látott! A patkányok, a verebek, az egerek és a hitvány férgek szétszaladtak mind a szélnek. Egyszerre eloszlott a köd s a Nap gyermekei ujjongva ugráltak le a völgyben és csodás játékba kezdtek. Lépteik nyomán kizöldelt a fű, kinyillottak a virágok. A patakokban aranyhalak úszkáltak. A virágillatra beözönlott a sok dalosmadár és hangosan csendült fel a madárdal. Olyan szép lett egyszerre a völgy, hogy öröm volt nézni. Szeretet mindjárt odasietett a rab madárhoz, s annak bilincsei leestek. Aranytollú madárként szállt fel a rab és csodás énekben köszönte meg szabadító jóságát. Az iskolás gyermekek kaptak sok-sok ajándékot és boldogan térhettek vissza szüleikhez. Vitézség, Szeretet, Tudás és Szorgalom pedig letelepedett a völgyben. Dolgoztak szorgalmasan és meggazdagodott a vidék újra. Jó emberek telepedtek le. A kastélyok, utak élénkek és forgalmasak lettek. Gyakran énekel közöttük a szép madár, a föld lelke. Manó, a gonosz szellem pedig örök rabságba jutott, sohasem jöhet ki többet erdei odújából. S szótlanul kell hallgatnia a föld lelkének énekét: „Látod te irigy és rossz: így bűnhődik a gonosz!"