Református nőnevelő intézet, Pápa, 1928

VI. A tanítónóképző-intézet az 1928-29. iskolai évben

37 lakott a~szerény Szorgalom, a jó Szeretet és a komoly Tudás. Jó szomszédok voltak mind a négyen. El-elbeszélgettek együtt és sokszor tanakodtak, hogy mi lehet a szürke köd mögött. De bizony még a komoly Tudás sem tudta kitalálni. Azt mondta egyszer a hatalmastermetü Vitézség: „A kardomra fogadom, a titkot kikutatom!" Mindjárt melléálltak szomszédai is és elindultak megnézni, mit takar a köd. Mentek, mentek, mendegéltek, egy kis árkot általléptek s egyszerre csak odaértek egy óriás kapuhoz. Bezzeg odaért a hétfejű sárkány is ! Dübörgött, ordított, dult-fult szörnyű mérgében, úgy hogy a négy jó szomszéd megremegett lelkében. Majd a sárkány tüzes lángokat lehelt reájuk, majd, hogy el nem égett tartós jó ruhájuk. Ilyen ellenségtől még Vitézségnek is inába szállt a bátorsága. Szégyen ide, szégyen oda, fordulhattak most már vissza. A jó Szeretetnek sehogysem tetszett a dolog. Azt gondolta, nagy baj lehet ott, ahol ő nincs soha. Meg is mondta társainak, hogy ő mégis megtudja a titkot. Elbúcsúzott tőlük, aztán hirtelen fehérgalambbá változott. Felrepült a magasba és addig repült, mig a szürke ködbe nem került. S mikor megpillantotta a sivár völgy közepén a fekete madarat, leszállt hozzá és beszélgetni kezdett vele : „Mondd meg nekem te szomorú madár, hogy ez a völgy miért ilyen sivár!" „Hej, nagy oka van annak" — sóhajtott a rab. „Én biz, elrepültem volna innen, régesrég a te helyedben", — folytatta a galamb. „Óh, te vidám kis galamb, hát nem látod, hogy le vagyok láncolva ?" — kérdezte búsan a szegény rab. „Látom, látom, de azért azt mondom, ne szomorkodj, majd én megszabadítlak" — vigasztalta a galamb. „Csak meséld el bátran, ki tette veled ezt a szörnyűséget! Lelkemre, megbűnhődik érette!" Aggódva nézett körül a fekete madár, de csakhamar megnyugodott, mert csend volt köröskörül. A rablóbanda jóllakottan aludt szanaszét. S a könnyes szemű rab halkan mesélni kezdett: „Nem volt ám mindig ilyen puszta ez a völgy. Gyönyörű zöld fű borította a mezőket, s a pázsiton a Nap gyermekei játszottak. A fák virágoztak és arany gyümölcsöt teremtek, lombjaik közül pedig édes madárdal csengett. A patakok csillogó vizében aranyhalacskák úszkáltak. A sima utakon pompás hintók jártak. A kastélyokban boldog, megelégedett emberek éltek. Akkor még az én tollam sem volt ilyen csúnya gyászfekete, hanem ezer szinben ragyogott. S szabadon röpködhettem a levegőben s leszállhattam a föld belsejébe, hol az arany és ezüst terem. Mert tudd meg, én vagyok ennek a kis földdarabnak a lelke! Istenem, de jó is volt akkor! Hanem megirigyelte jólétünket a gonosz erdei Manó. Reánk támadt vad seregével, legyőzte és megölte kis birodalmam lakóit. S mikor már egyedül maradtam, átváltoztatott ilyen csunyacsunya madárrá és ideláncolt ehhez a fához. Betelepítette gonosz alattvalóit, azok kirabolták, széthordták kincseinket. Tönkretették az egész birodalmat. De ez még nem volt elég, napról-napra csúfolnak, éheztetnek. S ha könnyes emiatt a szemem, csúfondárosan kinevetnek. Óh nem lehet szavakba önteni az én keserűségemet! És mégis mindig reménykedtem, hogy egyszer csak megszabadulok. Mert azt is megmondta a gonosz Manó, hogy lakik valahol