Református nőnevelő intézet, Pápa, 1928

II. Március tizenötödikének költészete

17 „Kelj föl rabágyad kőpárnáiról, Beteg, megzsibbadt gondolat! Kiálts föl, érzés, mely nyögél Elfojtott, vérző szív alatt! Óh, jöjjetek, ti láncravert rabok, Lássátok a boldog, dicső napot, S a honra, mely soká türt veletek, Derűt, vigaszt és áldást hozzatok!" Mintha maga a lélektelen gép is felérzett volna, amikor az első cenzúra nélküli költemény, a Nemzeti dal, letöri bilincseit: „Zúgott örömébe' a rabsajtó gépe, Mikor ez a szent dal hullott az ölébe. S mikor meghallotta szárnya csattogását, Boldogan érezte bilincse hullását." (Pósa: A szent dal.) Azonban az első napok elmultával a szabadságnak ezen részletjelentése eltűnik, valamint elsimul a szabadságnak nemzetközi, általános emberi szempontból való értelmezése is. Nem a szabadság született meg március 15-én, hanem a magyar szabadság, a magyar nemzeti és politikai függetlenség Ausztriával szemben. Az idegen jelszó: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!" szintén alkalmazkodik a magyar közviszonyokhoz. A szabadság fogalma egészséges, sajátosan magyar színezetet, zamatot kap nálunk s a március 15-ike költészetében is nemcsak általánosságban a szabadság vonása domborodik ki, hanem elsősorban a nemzeti, a hazafias jelleg. Ez adja meg a március költészetének sajátosan nemzeti értékét. Már Petőfi szabadságköltészete ilyen különlegesen nemzeti jellegű, bár őt egy bizonyos sötét irányzat szerette volna, mint a „világszabadság" költőjét, kisajátítani. Természetesen kifejezi költészete az egyetemes emberi szabadság eszméjét is, hiszen a költői léleknek épen az egyik legnagyobb értéke, hogy a nemzeti eszmén túl emelkedve eljut az általános emberinek magaslatára is. Azonban Petőfi magyarságát igazán nem kell bizonyítanunk, egész költészete élő, beszélő bizonyíték amellett. Hogy ő nem valami elvont világszabadságért, hanem a nemzeti szabadságért élt és lelkesedett, mutatja az, hogy érte meg is halt. Szabadságszeretete csak elmélyíti és fokozza hazaszeretetét: azért szereti olyan szenvedélyesen hazáját, mert az nem szabad, vagy ha igen, mindig csak rövid időre. Március 15-ikén társaival együtt a tea szabadságáért küzdött; Nemzeti dal-a a magyar nemzethez szólt; a magyar nevet akarja megint széppé, „régi, nagy hiréhez" méltóvá tenni. Majd a háromszínű magyar zászló alá hívja az ifjúságot, a magyar szabadság védelmére. Csatadalában arra tüzeli a katonákat: „Hogyha el kell veszni, nosza, Mi vesszünk el, ne a haza!" A nemzeti szabadság gondolata tehát a március 15-ikének az a vonása, amely ezt a napot soha megfakulni és elévülni nem hagyja. 2