Református nőnevelő intézet, Pápa, 1928

I. Szász Károly emlékezete

13 A legnagyobb nehézségekkel e téren utolsó és leghatalmasabb műfordításánál — a Divina Comedia-nk\ — állott szemben: Dante tömör nyelvét hasonló tömörségű magyarban megszólaltatni, egymásba átfonó terzinák végtelen sorát csengő rimü magyar strófákba idomítani át s mindezt úgy, hogy a komor fenségnek, a vallásos ihletnek varázsát mi sem rontsa meg, hogy a mesteri forma mesterkéltté ne váljon és semmi ne zavarja meg azt a felmagasztosító érzést, hogy most »halandó szem látja a szellemvilágot teljes öntudatban«. Ennek a kolosszális munkának természetesen lehetnek egyes részletei, melyek, tán az eredeti auktor hibájából is, nem hatnak a kiegyensúlyozottság biztosságával, de más részletei viszont erejükkel, változatosságukkal, zengzetességükkel örök büszkeségei maradnak irodalmunknak. És ahogy megadta nemzetének Dantejával az egész középkort a maga vallásos miszticizmusával, úgy nyert általa honosságot a Nibelungok véres katasztrófája, a hűn király alakja révén őskori költészetünk eme szerves kiegészítő része, úgy emelte európai színvonalra az egyetemes magyar műveltséget a magyar Goethe, Byron, Tennyson, Beranger, Poe, Burns, Shakespeare, Moliére és a többiek által, kiknek odaadó, hűséges, költői átültetésével méltán betöltötte azt a küldetését, ami a XIX. század első, áldott emberöltője során reá várakozott, hogy világirodalmi életközösség tényezőjévé tegye jaját, a magyarságot. A magyarságnak, melyért élt és dolgozott, ő a legjavából vétetett. És ha van ma valami fájó is Szász Károly ünneplésében, az csupán annak borongó érzése lehet, hogy éppen az ő szűkebb hazájának népe, elszakított, elszigetelt, leigázott állapotában, nem jöhet velünk együtt közös tisztelgésre Erdély százados emlékezetű nagy fia elé. Ám ha fordult is a sorsnak kereke, ha Marosvásárhely Főterén nem is áll már annak a hadvezérnek szobra, ki a székelyek élén Erdélyből kiverte az ellenséget, élő hittel valljuk és hirdetjük ma is azt a »szent jóslatot«, ami a Bem szobra leleplezésére 1880-ban irt ódájából harsog felénk: Mely egyszer erejére ébredt, Mely a hazáért halni kész, Többé azontúl azt a népet El nem sodorja semmi vész! Dr. Kőrös Endre.