Református nőnevelő intézet, Pápa, 1923

szerzése, adatok gyűjtése volt. Míg például Olaszországban járt s a képtárakat rótta, jegyzet jegyzet után kerül noteszébe, többet fárad testileg, többet szellemileg, mint más talán egy esztendő rendes robotjában. így pihen ő s így készül a Rafael-féle Madonna-típusok történet-eszthetiksii méltatása, a szépről szóló tanításának gyönyörű megvilágításaként. Mikor szakítva a szép ethikai eleme előtérbe helyezésének módszerével eszmét keresett a művészi alkotásban, eszmét, mely eleven és jellemző vonásokban testesüljön meg, akkor a közvetlenség büverejével hatott annak bemutatása, mint vegyülnek össze ez elemek a nagy mester különböző korszakból való müveiben, hogy az istenivé hasonult Szűz Anya-eszmét a SixtusMadonna látományszerü megjelenésben, titokzatos és magasztos szépségben juttassa kifejezésre. És ugyanígy hozta el pihenő óráiból munka-gyümölcsök gyanánt az olasz építészeti remekeknek, az Aphrodite-típus fejlődésének, az egyiptomi művészet különleges szépségeinek megértetését a más vidékeken, más éghajlat alatt látott természeti szépségek, a szinek, vonalak, alakok, arcok beláthatatlan sokaságának legdúsabb benyomásaival egyetemben, melyek szinesbbé tették stílusát, zengőbbé hangját, hatékonyabbá előadását, midőn ajakáról, akár Nestoréról Homérosznál „méznél édesebben" ömlött a szó. Nemcsak az ekként értelmezett pihenés kedvéért, de másért is lelki szükség volt nála az utazás. Utazás vasúton, hajón, kocsin vagy teveháton, bolyongás más népek földjén, más teriileteken, melyeket akár az antik, akár a modern kultúra meghódított és megtermékenyített, csak úgy, mint utazás a szellem járómüvein annak a New-York-palotabeli, klasszikus képekkel és szobrokkal ékes irószobának szűk falai között, végig minden korok és népek irodalmi alkotásain. Európaiabbnak érezte magát ez útjain, úgy érezte, hogy részese annak a nagy kultúrközösségnek, melynek — mint azt annyiszor s oly meggyőzően hirdette — évszázadok vérzivataros korszakain át hozzá hasonlatosképen az egész magyarság is mindig osztályosa volt. Legszebb, legfelemelőbb tanításainak egyike volt ez. Ez volt egyszersmind az az eszme, mely egy frappáns kiegészítő záradék által vezérlő gondolatává válik irodalmunk fejlődéséről vallott felfogásának. Azt tanította ugyanis, hogy mi egy évezreden át, mióta a harcos turáni magyar a keresztyénség szelid igája alá hajtotta büszke fejét, mind e mai, legújabb időnkig minden nyugatról jött izlésirányt, irodalmi áramlatot megértőleg magunkévá tettünk ugyan, de ugyanakkor mindig nemzeti jellegűvé, fajfenntartó értékűvé alakítottuk át. Európaiak azért lettünk, hogy magyarok maradjunk, hogy annál erősebben, annál mélyebben érezzük magyar mivoltunkat. És felvonultatta szemünk előtt a példák végeszakadatlan sorát. Jött a mondák fényes ködéből a hún király alakja, keresztyének réme, Isten ostora a románoknál, jóságos fejedelem, valódi hűbérúr a germánoknál, de nekünk magyaroknak nemzeti dicsőségünk eredendő kútforrása, világhódító ősünk, akitől egy vérből származtunk, hatalmas elődünk,