Református nőnevelő intézet, Pápa, 1923

— 5 — arra való lett neki, hogy hevülékenyebb szerelemmel gyönyörködhessék mások költöi műveiben s azok megértő analízisét a poétalélek aranyszálaival szőjje át. Beöthy Zsolt tehát tanár lett. Tanár lett e hivatás igaz szeretetével, tanár a tudományos kutatásnak két emberöltön át soha ki nem oltható szomjával. Tanára előbb egy középiskolának — a Gyár-utcai reálnak — utóbb az ország első egyetemének s végül az egész magyarságnak. Egyedül reá illik a mondás: praeceptor Hungáriáé, mert egyes-egyedül ő volt az, kinek szavát és Ítéletét meghallgatta, elfogadta mindenki, akit a magyar irodalmi élet problémái érdekeltek és foglalkoztattak. Sokan, kiket a meg nem értés, a közöny, az el nem ismertetés, a hálátlanság elkeserítenek, átoknak nézik a végzetet, mely őket ez átok súlya ellenére is becsületesen megfutott pályájukra vitte. Beöthy a plakettre, mellyel jubileuma alkalmával örvendeztették meg szerető tanítványai, a régi keserű latin mondás megfordítottját verette rá. Hitte és vallotta, hogy őt nem gyűlölték, de szerették az istenek akkor, mikor pedagógussá, tanárrá tették. Élete folyásának rajzát még alig hogy elkezdtem, máris végezhetem. Nincs itt változás, csak a megkezdett úton való előrehaladás, nincs pihenő, csak szakadatlan munka, melynek menetét mérföldkövekként jelzik A tragikum, A szépprózai elbeszélés, A magyar nemzeti irodalom története, A nagy képes irodalomtörténet, A nemzeti irodalom kis tükre, a nagyobb és kisebb tanulmányok, az irodalmi beszédek és cikkek egész serege a Romemlékekig, mely posthumus kötetként hirdeti szerzője dicsőségét. Tanári működését az egyetemen mint az eszthetika professzora folytatja, de állandóan tart irodalomtörténeti előadásokat, meghonosítja a magyar stílgyakorlatokat azzal a célzattal, hogy ne csak kutatni, de írni is tudjanak hallgatói. Tagja lesz, utóbb évtizedeken át elnöke a tanárvizsgáló bizottságnak, melynek éléről csak e mi újabb, nemzetinek mondott korunknak egyik minisztere tüntette el a szakemberek méltó megdöbbenésére annak a férfiúnak vezető alakját, kinek egész lénye a nemzeti eszme inkarnációja volt. Irányító, áldásos munkát végzett a közoktatási tanácsban, de ereje javát áldozta a magyar irodalom fénykorából ránk maradt kegyeletes örökség: a Kisfaludy-társaság istápolásának. E társaság diszülésein hangzottak el azok a beszédek, melyek a bibliai kinyilatkoztatás szuggesztív erejével hatottak, melybe összesürítette mindazt, amit irodalmunk vezető géniuszainak : a Zrínyieknek, Bessenyeieknek, a Kazinczyaknak, a Széchenyieknek, Vörösmartyaknak, Petőfiknek, Aranyoknak és Madáchoknak lelkéből egy haladni, egy élni akaró nemzet halhatatlan érvényű tanulságai gyanánt a mélyek legmélyére ható buvárlatokkal napvilágra hozott. Pihenője — mielőtt két évnek előtte bukásunk felett érzett mély gyásszal szivében, de soha meg nem törve hitében örök pihenőre tért — csupán akkor volt, ha utazhatott. Az utazás nála természetesen nem a léháknak úri kedvtelése, de benyomások