Református nőnevelő intézet, Pápa, 1923

— 4 — harc utolsó hősi aktusa fűződött s amelyre ma, mikor a Duna partján robog el vonatunk, nem mer átpillantani szemünk, nehogy a fájdalom, a szégyen, a harag könnye kicsorduljon belőle, mást, mint magyar érzést, magyar bánatot, magyar lelkesedést nem szívhatott magába. Még ragyogott a magyar dicsőség, mikor az ő bölcsődalát énekelték, éjszaka árnya borult az országra, mikor tanuló éveit megkezdette. De a sötétben, a mélyben, mint a csira a földben, ért a halhatatlan ősi erő, mely fölfelé törve, kisarjadva, aztán kalászba szökkenve majdan a magyarság örökéletre hivatottságának adja ragyogó bizonyságát. A református kollégium, hol szüleinek Pestre történt átköltözése után befejezte a komáromi bencés gimnáziumban megkezdett tanulmányait, azok az órák, mikor a tanár a császári tanfelügyelő leselkedő fülétől biztosan a maga igaz érzését teregette ajkán rajongva csüngő tanítványai elé, csak növelték lelkében azt a — sajnos, csak francia szó van rá — azt a sovén nemzeti érzést, mely egész egyéniségének egy eredményekben gazdag életen át uralkodó jellemvonásává lett. Olyan családból származott, mely hosszú évtizedeken át mindig közéleti szerepet játszott. A hagyomány, az apai példa követése — ki magas birói funkcionáriusként, kúriai tanácselnöki rangban végezte érdemes közpályáját — őt is a jogi pályára vitte. A legrövidebb idő alatt készen volt tanulmányaival s már ott állott, hogy a minisztériumi státusba belépve az állami adminisztráció szolgálatának szánja képességét és munkaerejét, midőn az a hajlam, mely ifjú korától ösztönösen élt lelke mélyén s mely egészen korán szépirodalmi kísérletekre buzdította, ellenállhatlan erővel arra bírta, hogy ne csak mellékesen foglalkozzék literatúrával, hanem egész életének ezt tegye tartalmává s szakítson a pályával, mely a siker, az emelkedés minden előnyével biztatott s menjen át egy másikra, melyet eleddig a született nemesek, az előkelők nem igen szoktak választani: a szerény, a szegény, a nagy, a dicső Apácai Csere Jánosok és Révai Miklósok tanári pályájára. Élt-e abban az ifjúban, ki e sorsdöntő lépése megtételénél saját akkori ismeretei fogyatékosságának teljesen tudatában volt s aki tisztában volt azzal is, hogy csak rengeteg tanulmány, éjt nappá tevő fárasztó munka fogja őt a tanári pályán tudóssá tehetni, élt-e már akkor a pályaváltoztatónak lelkében annak sejtelme, hogy valaha a magyar irodalom fejedelmi vezére lehet, ki tudná megmondani ? Mindenesetre az a tény, hogy szépirodalmi működésével, holott két müvével: a Kálozdy Bélával s főkép a kódexmásoló Ráskai Lea gyöngéd alakjának megfestésével a lélektani regény becses mintáit adta, rajzszinezetíi novellái pedig egész új irányt, eredeti felfogást mutattak s méltán kelthették szerzőjük belletrisztikus tehetsége iránt a legszebb reményeket, hogy ezzel s általában egész szépirodalmi munkásságával végleg szakított, sejtetni engedi velünk, hogy talentuma igaz érvényesülésének lehetőségét ott várta, ahol annak kibontakozása aztán soha nem múló értékben valóban be is következett. A költői tehetség, mely többé önálló alkotásokban testet nem ölthetett, ezentúl