Református nőnevelő intézet, Pápa, 1923

Beöthy Zsolt arcképe előtt. Hála és kegyelet fehér virágai illatoznak lelkünkben, midőn felújítjuk emlékezetét annak a férfiúnak, kinek művészi ecset alól kikerült arcképe azoknak sorában, kik ez intézet alapítása és felvirágoztatása körül érdemeket szereztek, e terem faláról tekint alá reánk. Reánk tekint azokkal a tengerkék szemekkel, melyeknek kedves mosolyában a magasabb eszményekért hevülő lélek tiszta derűje csillog, azzal a tudást, szellemet és jóságot sugárzó arccal, melynek varázsa alól senki, ki valaha akár csak egyszer szembe került vele, soha magát kivonni nem tudta. Feledhetetlenül drága emléke a Bölcsnek, a Jónak nem csak azért elevenül meg lelkünkben e mai napon, mert Beöthy Zsoltot, akit egy nemzet büszkén nevezett magáénak s aki egy nemzet büszkesége volt az egész müveit világ előtt, sajátabban mondhattuk magunkénak annál a szoros kapcsolatnál fogva, mely őt, mint világi gondnokunkat iskolánkhoz fűzte, hanem mindeneknél inkább azért is, mert a nemzeti katasztrófánk vágta és egyre és örökre vérző sebünkre bár pillanatnyilag, de enyhülést ad az az idő, amit vele tölthetünk és emlékének szentelhetünk, mert gyászos jelenünk közepette Aranynak sóhaja külön-külön mindegyikünk szivéből fakad: Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza, Te dicső hajdankor, fényes napjaidra, Szomorú tallóján ősi hírnevének, Hej ! csak úgy böngész már valamit — mesének. Engem is a bánat megviselvén zordul, Vigaszul hő lelken a multakba fordul, Azokkal időzöm, akik másszor voltak: Mit az élet megvon, megadják a holtak .. . A tanítvány ma is ép gyermeki lelkesedésével, akinek megadatott, hogy az ifjúságnak a cél után való türelmetlen vágyakozásában akkor hosszúnak látszó, ma röpke álomnak tetsző öt rövid esztendőn át ott ülhetett a mester lábainál, megpróbálom — a rendelkezésemre álló csekély idő alatt — halvány vázát adni annak a pályának, melynek napként ragyogó fényéből egy sugár e mi szerény intézetünk homlokát is bearanyozza. 48-ban született, az önkényuralom éveiben nevelkedett. Ámbár Budán látta meg a napvilágot, inkább Komáromot tekintette szülővárosának, hova szülei, mikor még csecsemő volt, átköltöztek s ahol azután egész gyermekkorát eltöltötte. Kell-e mondanom, hogy a Jókai városában, abban a városban, amelyhez a magyar önvédelmi 1*