Református nőnevelő intézet, Pápa, 1923

— 10 — Hogy ezek az ő értékmegállapításai annyira bevésődtek emlékezetünkbe, hogy szinte kitörölhetetlen sajátjai lettek lelkünknek, az elválaszthatatlan összefüggésben áll Beöthy irói stílusával. Ez a stílus a tudomány mezején bátran mondható szokatlannak, valami egészen újnak. Nem szárazon oktató, egyszerűen előadó, nem is rövid, velős mondatokba sűrített, hanem — tagadhatlanul emlékeztetve a szónoklat előadó módjára — merészen lendülő, szárnyaló hevü, színekben gazdag és szinte — költői hatású. Van-e valaki, aki egyszer hallván, elfelejtette volna, ahogy Beöthy a magyar géniusz egyik legnagyobb dicsőségét, a Vörösmarty megteremtette magyar költői nyelvet méltatta ? Nos, amit Vörösmarty adott a költészetnek, azt adta Beöthy a költészet termékeivel foglalkozó irodalomtörténetirásnak: a nemzeti hagyományainkból kisarjadt, az élő nyelv kifejező módjával egyező, „zengzetes és harmonikus" előadó módot. Olyan ajándék, amiért utánunk következő késői nemzedékek is emlegetni fogják nevét. Szóljak-e még Beöthyről, a tanárról, mutassam-e őt be katedrájában, ahol sohasem trónolt rideg-gőgösen, hozzáférhetetlenül, hanem alászállva tanítványaihoz, szelleme derűjét sugározva reájok, kézen fogva vezette be őket a szép kultuszának templomába. Felnőtteket oktatott majdnem egy fél évszázadon át, egy egész nemzet figyelt reá és íme ő még akkor sem röstelt alászállani — a kicsinyek közé. Tette ezt egy másik, bennünket, mint nőnevelő-intézetet közelről érintő cél érdekében. Vezérharcosa volt ő ugyanis annak a gondolatnak, hogy leányok számára is meg kell adni a módot és lehetőséget, hogy mindazokon az egyetemi pályákon, melyek a női természettel összeegyeztethetők, szabadon érvényesülhessenek. S midőn ennek az eszmének előkészítő csarnokaként az első leánygimnázium megnyílott s annak fenntartásánál önzetlen áldozatkészségre volt szükség, beállott annak tanárai közé, a nemzet tanítómestere kicsiny leánygyermekeknek középiskolai ismeretekre oktató egyszerű iskolamestere lett. Amíg lesznek szivek s a szivekben lesz hálaérzés, a magyar nőképzés soha nem felejti el azt, amit érte Beöthy tett, mint ahogy e mi intézetünk is mindig hálás kegyelettel gondol reá, ki annyi sok gondja közepette gondját reánk is kiterjesztette. Mennyi öröm, mennyi nemes büszkeség sugárzott arcáról, mikor ide ez épületbe hirül hozta, hogy a magyar tanítóképzés számára — nem mondta, de szavából érezhető volt, hogy nem az ő sugalmazása nélkül — új és olyan tantervet sikerült megteremteni, mely akkor, mikor a tanítói oklevél végső és elengedhetlen feltételeül kizárólag a nemzeti arravalóság megbizonyítását szabta képesítői feltétel gyanánt, azt a távolabbi célt kívánta szolgálni, mely álomként élt a Beöthy Zsolt lelkében : a magyarul beszélő, magyarul érző, a történelmi közösségbe beleolvadt, 20 millió magyartól lakott Magyarország eszméjét . . . És megjött a vész és „emberfejekkel labdázott az égre". Egy rettenetes összeroppanásban messzebb estünk ettől az ideáltól, mint amennyire tőle valaha, történelmünk leggyászosabb korsza-