Református nőnevelő intézet, Pápa, 1923

— 9 — városi diákélet modern rajzát sem röstelte értékeink sorába beiktatni — helyét és jelentőségét oly fölényes biztossággal állapította meg irodalmi fejlődésünkben, hogy arra példát nem hogy nálunk, de a mienkkel terjedelemben össze sem mérhető német irodalomban sem találkozunk. Sem Klug, sem Minor, sem Werner Hahn, ha összefoglaló müveik még oly elterjedtek is, nem tudtak oly népszerűvé válni, mint az ő kézikönyve: a „Beöthy", mely azonban sokkal több egyszerű kézikönyvnél, hisz ezek túlnyomó része nem egyéb közönséges kompilációnál, mig az ő műve első betűjétől az utolsóig eredeti s így nem tudományos kivonat, de maga a tudomány. Azokon az eddig megállapított tényezőkön kivül, amelyeken Beöthy irodalomtörténetirói szuverénitása alapul, még kettőről kell szólanunk, melyek jelentősége semmivel nem áll hátrább az előbbiekénél. Beöthy kutató is, aki gyűjt új adatokat és nem is éppen kicsinylendő területen, de ez munkásságának aránylag kis részét teszi. Mert végtelen a szellem birodalma. Elképzelhetetlen s ha egy emberi élet nem 70 évre, de háromannyira nyúlnék, akkor is alig volna lehetséges, hogy minden egyes iró élete és működése minden részletét egyetlen kutató végigbúvárkodhassa. Aki összefoglaló, áttekintő müvet ad, az rászorul a mások munkájának eredményeire. Beöthy is így van. Hangyaszorgalmú filologusok munkája eredményeinek bőséges hasznát látja, de óvakodik attól, hogy az életrajzi adatgyűjtő Ítélete befolyásolja magáról az irodalmi műről alkotott véleményét. E téren szinte egyedül áll. Van, aki azt vallja, hogy aki jobban ismeri az iró életét, biztosabban mérlegelheti működését is. Nagyjában igaz! Ám mi lesz akkor, ha az életrajzíró esztétikai képzettsége hiányos, ítélőképessége gyönge ? Akkor az éleslátású műítész többet olvashat ki egy-egy versből, mint halomra szórt adatok tömkelegéből a másik. Beöthy a lángelme biztosságával, szinte divináció erejével világít be az irók lelkébe s állapítja meg ezek alapján valódi értéküket. Olyasformán van, mint maga az alkotó költői lángelme, mint például az a Shakespere, aki nem használ Julius Caesarjához csak egyetlen forrásmunkát, Plutarchost s ennek hézagos adatai alapján az egész kor képét, minden mozgató alakját bámulatos költői intuicióval oly híven rajzolja meg, hogy ma, mikor az oknyomozó történet ezer és ezer új adalék alapján látja maga előtt a római köztársaság pusztulásának s a caesari állam megszületésének panorámáját, szinte azt volnánk hajlandók hinni, hogy Shakespere előre ismerte három utána következő évszázadnak e korra vonatkozólag összehordott históriai anyagát. Beöthy is belát a korba s az irók lelkébe, de teheti ezt azért, mert müveiket ismeri. Senki ítéletét utánjárás nélkül magáénak el nem fogadja és nem ítél semmiről, amit maga el nem olvasott. És amit olvasott — ezt a roppant tömeget — a saját szemével olvasta, viszont százezrek, akik utána olvasták el a szerzőt és olvassák méltatását, úgy érzik, hogy azt a véleményt olvassák, amit kimondták volna, ha — Beöthyk lettek volna.