Református nőnevelő intézet, Pápa, 1917

I. Tompa, a nemzeti költő

— 17 Ennél tökéletesebb allegóriát Tompa egyet sem irt. Nekünk, kik magyar voltunknál fogva minden szavában és vonatkozásában az élő igazság igézetes varázsát érezzük, nem is allegória ez, hanem a költővel közös törhetlen hitünk örökszép himnusza. Tompa költészetének nemzeti hivatását megértő méltánylással ismerte el az a nemzedék, melynek vigaszára rendeltetett. Manap az igazán nemes, az igazán eszményi iránt közömbösek szinte el sem tudják képzelni mily izgalom fogta el akkor az embereket egy-egy verse megjelenésekor, mily mély volt hatásuk úgy eszthetikai, mint politikai szempontból. De halhatatlanok birája az idő s a költészet változó törvényeit a korizlés és korhangulat, állandó törvényeit az eszmei tartalom szabja meg. Ám ha ma — száz évvel születése után — értékeljük Tompa költői nagyságát, a belső megindulások, melyeket neki köszönhetünk, az eszmék, melyeket nagy formagazdagságban elénk tárt, akkor is irodalmunkban az elsők közt jelölik ki helyét. Hogy a magyarság géniusza szólt belőle, az költészetének legfőbb dicsősége. A nemzet, amelyért élt, amelynek énekelt, épségben került ki akkori nehéz válságából. Neki magának megadatott, hogy boldogabb legyen, „mint annyi sok, kiknek tört hittel kelle délben a koporsóba szállniok", megérhette, láthatta, hogy törhetlen hitében nem csalatkozott. És mi: új kor, új nemzedék, mikor egy mindeneknél rettentőbb világválság után a révpart zöldje mosolyog felénk, hálás kegyelettel látjuk be és ismerjük el, hogy a Tompa törhetlen hite, amely a mi hitünk is, újból és a réginél még fényesebb győzelmet fog aratni. Dr. Kőrös Endre. 2