Református nőnevelő intézet, Pápa, 1917

I. Tompa, a nemzeti költő

— 16 — ( belsőséges hittel jellemzik ez allegóriát, melynek két alakjában a bűnös zsarnokság s az ártatlan szabadság ellentétes képét könnyű volt felismerni. Bibliai allegóriáinak koronája az Új Simeon, melyben Tompa a jövőbe látó vátesz magasságába emelkedik. Lukács evangéliumában (III. 25—30.) olvasunk egy emberről, „kinek neve Simeon volt és ez ember igaz és istenfélő vala, ki várta az Izrael vigasztaltatását és a Szentlélek vala ő rajta. És kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amig meg nem látja az Urnák ama Krisztusát. És ő a lélek indításából a templomba méne. És mikor a gyermek Jézust bevivék a szülői, hogy érette a törvény szokása szerint cselekedjenek. Akkor ő karjaiba vevé őt és áldá az Istent és mondá: Mostan bocsásd el, Uram, a te szolgádat a te beszéded szerint békességben, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet ! . . ." Mint az öreg zsidó a Messiás, úgy vágyódott a költő a szabadság után. Krisztus megváltotta az emberiséget, a szabadság megváltja a rabság nyomorába sülyedt magyarságot. Az új Simeon maga Tompa. Ő az, aki ébren, alva, mindig a nemzet megszabadíttatására gondolt; magánya csendjén, börtöne fojtó legében s bujdokolva, mint a vad, olthatlan szomjúsággal, testetleiket emésztő gyötrődéssel csupán hazája megváltatásáért epedt. Évek tűnő során át, szakadatlan csalódások láncolatában törhetlen hittel várt és egyre várt, hogy a tündöklő látomány valóra váljon : Ó akkor életem megújul, Izmom gyors lesz, vérem meleg; Kézen fognak, kik koszorúsán S dalolva körben lejtenek; Az életnek rozsdája : a gond, Kor, kétség, bánat egy se bánt ! E várt napon lelkem utószor. Cseng, villog fényes kard gyanánt. S ha feltárul az áldozóknak Ama szent csarnok kapuja S megzendül a győzelmi ének : Halleluja! Halleluja! Ha tömjénem javát az oltár Izzó tüzére hinthetem : Elég, elég lessz!... Vén szolgádat Bocsásd el akkor, Istenem !