Református nőnevelő intézet, Pápa, 1917

I. Tompa, a nemzeti költő

— 14 — ( azok, akiket bántott a fény. De korai volt bűnös megnyugvásuk. Hamu alatt ott élt a zsarátnok és Isten vagy ember, de újra lángra lobbantotta s azóta nincs erő, sem idő, sem vihar, mely kiolthatná: „Örökké ég e tiiz, tart e szent forróság". Átlátszó a kép: a nemzet belső heve, megsemmisíthetlen öntudata a tűz, melynek szent forrósága, ha egyszer kigyúl, örökre tettre sarkal. A természetből vett allegóriák köréből valók még A sebzett szarvas, a gyilkosától halálra sebzett haza, A vihar, a bátor itélet mondásra hivatott nemzeti szellem, A terebélyes nagy fa, az egész világban társtalanul, de egymagában is hatalmasan, száz ellenséggel szemben rendületlenül álló nemzet és végül A folyam, az ősi jellemében megfékezhetlenül szilaj, büszke és erős magyarság. Ha ekként érthetőség, átlátszóság tekintetéből az allegórikus forma általában nincs rovására e költemények eszthetikai hatásának, kétségtelen, hogy közvetlenebbül, mélyebben hatnak mégis azok az allegóriák, amelyeknek elbeszélő hátterük van. Ezek közül egynek tárgyát a görög mithoszból meríti, mig a többiekre a könyvek könyve inspirálta. A mithosz Ikaruszát Ovidiustól kezdve nem egy költő megénekelte. De alakjában csupán az emberi vakmerőség, az ifjúi könnyelműség képét látták s megható történetével egyedül a részvét érzését keltették fel. Tompa a történetből magából keveset mond el. „Ülénk a bús sziget homokján." Az apa, ki fiát a botor vakmerőségtől hivatva van inteni, nem is szerepel. Tompa Ikarusza önálló. Cselekedete erős egyéniség műve, a ki tudja : mire vállalkozik. Olyanra, amit ha el nem érhet, elérik mások, akik utána következnek. így hát bukása aztán nem is szánalmas, de fenséges, mert neki köszönheti megszületését a gondolat, mert tengersirjából örökké zeng a kiáltás: „Halandók, merjetek!" Ez az elbeszélő hátterű allegória, melyet lírai hanguiatuvá, rohamos menetűvé tesz az, hogy az első szótól az utolsóig tragikus sorsú hőse maga beszél, eszméjének újságában, szárnyalásának fenségében talán a legszebb hazafias költeménye Tompának. Mert, hogy Ikarusz a páratlan vállalatában elbukott nemzet, melyből a nagyot mérés dicsőségében az egész halandó emberiség példát vehet, az iránt kétség egy pillanatra sem foroghat fenn. Az allegóriai burok ragyogó, fehér lepel itt csupán, melynek könnyű szövetén áttetszik az élet legkisebb vibrálása. A költemény egyébként, ha meilőznők allegórikus vonatkozásában nemzeti jelentőségét, a repülés problémája meg-