Református nőnevelő intézet, Pápa, 1917

I. Tompa, a nemzeti költő

— 13 — ( abban, hogy a lelkét eltöltő érzelmeket és gondolatokat oly hosszú időn át leggyakrabban és legnagyobb szeretettel allegóriákban testesítette meg. E kettőt körülbelül egyenlő rangú tényezőnek tekintve, nem szabad figyelmen kivül hagynunk azt sem, hogy akinél a virágok érezni, szeretni, gyötrődni tudnak, akinél a délibáb kedvesét kereső és érte a láthatárt könnyözönnel elöntő leány, akinél a repkény szerelmesek magasba kúszó hírvivője, akinél a madarak beszélnek s a patak kihallgatja beszédjüket, szóval, akinél az érzéketlenek érzőkké válnak, virágok, szellők, források emberekké, annak játékos képzelete viszont könnyen öltözteti az embereket, az emberi érzéseket, gondolatokat természeti, mithikus vagy testamentumbeli élettelen vagy élő lények mezébe. Ez az átöltöztetés Tompánál legtöbbször mesteri munka. Nem érthetünk egyet kiváló életrajzírójával, Kéki Lajossal (A Kisfaludy-társaság Nemzeti Könyvtárában megjelent újabb Tompa életrajza, 15. 1.), aki szerint az allegóriák némelyikénél „talán önkényesnek érezzük a kapcsolatot az elburkolt eszme és kép között". Amig ismerni fogják s még csak az sem szükséges, hogy részletesen ismerjék a kort, melyben ez allegóriák megszülettek, addig magyar embernek alig kell magyarázat, hogy e költeményeket megértse. Egy parányi visszaemlékezés, egy percnyi elmélyedés s a Tompa képeiből tiszta sugárként fog előtte kivillanni az eszme. A madár fiaihoz. Esdő szó, hogy a nagy vihar után, mely a fészkeket leverte, nem szabad elrepülni más berekbe. Ha többé nem vigan, nem a régi kedvvel, de énekelni, énekelni kell. Ha tudunk csupán annyit, hogy ezt a forradalom leveretése után irta, ha tudni fog csupán ennyit eljövendő messze évszázadok magyarja, nem fogja-e nem kitalálni, de megérezni és átérteni, hogy a madár a haza és fiai az elnémult költők ? És így vagyunk a többivel is minddel. Eszthetikai becsük lehet kisebb vagy nagyobb, de allegória voltuk nem von le értékükből, sőt fokozza azt. A pusztuló erdő jelképében ugyanaz az eszme ölt alakot, ami Petőfinek „A magyar ifjakhoz" c. ódájában. Az erdő sorsa halálból élet. Ledöntött régi törzsek helyébe újak nőnek, de ha satnya az ifjú sarj, „elvész az erdő, bárki lássa". Világos a kép. Az erdő a nemzet, kidőlt tölgyei elhullott nagyjai, kiket nem pótolhat léha, új nemzedék. Erősebb lírai lendület kapja meg lelkünket A tűz-ben. Magasan lobogott valaha a tüz, inig el nem oltották