Református nőnevelő intézet, Pápa, 1917

I. Tompa, a nemzeti költő

— 12 — ( múltját, jelenét és jövőjét. Himnusszá magasuló dalát prófétai hit ereje sugallja : És zeng apáink drága nyelve ! Ingó szellő, zúgó vihar, — Mi szép, gyöngéd érzést lehelve S midőn a harc terén rival! Élet, halál, bú s kedvre megnyer, Igéiben bűbáj lakik . . . Behat, mint a kétélű fegyver, Mind a velők oszlásáig. Zeng és mi élünk!. . . Annyi villám Nem sujthatá le a magyart;. Velünk az ég kegyelme nyilván S őrlelkeink védlelke tart! Élünk, élünk s milljók remélnek Vévén ajkad nyilt jóslatát, Mellyel népünk nagy, büszke népek Müveit sorába állatád. De elborul ismét a láthatár. A pozsonyi várban már mélabú rezeg, romok közt bolyongó képzelete a régi tüz fellángolásán, a régi szó felharsogásán, „ami nem újul meg többé soha", lemondóan mereng. Nem tudna segíteni más semmi a nemzeten, csupán „egy jövő, egy hit, egy szövetség". Ez a fölséges eszme A gyülekezetben végző sora s egyszersmind alapgondolata. Tévednek, akik e költeményben csupán az egyszerű református istenitisztelet egyes aktusainak hű leírását látják. A béketűrő alázatnak, a „sötétben és roppanásban" rendíthetlenül állásnak rajza, a jajok évének könnyítéséért, rabok szabadulásáért könyörgő fohász, az igéhez való ragaszkodás intő szózata s mindez csoportosítva amaz alapeszme köré, felekezetiességen — amely pap létére is mindig idegen volt tőle — túlemelkedő, nemzeti értelmet és jelentőséget kölcsönöznek neki. Tompa hazafias költeményeinek második, nagyobb csoportját az allegóriák teszik. Az allegória egyidős a költészettel. Nem érzékelhető fogalmakat művészileg megszemélyesíteni s így közelebb hozni felfogásunk köréhez, mindenkor hálás költői tárgyul kínálkozott. A megszemélyesítés hűségétől, közvetlenségétől és könynyen megérthetőségétől függ az allegória értéke, hatásának titka. A biblia példázatai megannyi allegóriák s közkincsei az emberiségnek. Nehéz volna eldönteni: vájjon a bibliával való állandó társalgás, avagy a politikai viszonyok kényszere hatott-e inkább közre