Református nőnevelő intézet, Pápa, 1917

I. Tompa, a nemzeti költő

— 11 — a magyar nemesi családnak. A titkos terveket szövő nagyúr, a szülők akaratával dacoló és kolostorban elhervadó hajadon, a szabadság mezején elhulló ifjú, a megtört szivvel sirba hanyatló szülők s végül kinek még fennvánszorgó vén alakja köré sorakoznak mind e régi árnyak: a hü szolga, az Arany öreg Bencéjénekképe-mása, ez a tragikus csoport nem egy magyar család művészi rajza, de képe annyi száznak, kiket így pusztított ki nemzeti balsorsunk. Hangulatban és felfogásban rokon ezzel a Sírboltban, de ebben az elbeszélő elem már egészen háttérbe szorul az elégikus érzelem előtt. Itt is egy kipusztult nagy család sorsán mereng, de végigkíséri egész történelmünkön át, komoly bíróként rámutat bűneire, midőn jogot, törvényt és erkölcsöt lábbal tapodott, midőn agyarkodón „egymás vérét ontotta, itta", de csupán azért, hogy igazságosan méltassa nemzetfenntartó nagy erényeit is, melyekkel „ha vész jött, nem engedé elveszni a hazát". A testvérek ismét elbeszélés, de egyúttal nemzeti hitvallás is. Három testvér más-más vágytól sarkalva kiront a nagy világba. Hirért eseng az egyik, kincsért eped a másik, tudásnak olthatlan szomja sarkalja a harmadikat. Tévelygéseik után boldogtalanul térnek meg hazájukba, hogy a hir foglya a holtig való hűségben, a kincsszomjas a négy folyam szerelmében, a tudni vágyó a honi föld tanításában találja meg boldogságát, aminek lényegét a költő ebben a szentenciában foglalja össze: Hogy bár a sors kegyét dúsan halmozza rád, Soha boldog ne légy, ha nem boldog hazád. A költő hazája azonban még nagyon messze állott a boldogságtól. A dermedt test csak néha, csak egy-egy percre ha felpihegett. A lélekzetvétel ilyen ritka ünnepi perce volt, mikor először gyűltek össze azok, kiket eladdig magányba száműzött az önkény zsarnoksága. Nem politikai gyűlés volt ez, csak az irodalom ünnepelt „szent öreg"-ének, Kazinczy Ferencnek, századik születése évfordulóján. De, akik egybegyűltek — és nagyon sokan gyűltek egybe — nemzeti öntudatukhoz merítettek erőt abból az ódából, melyben Tompa az irodalmi apostol küzdelmes pályáját és pályája örök emlékezetét dicsőítette. Vörösmarty páthosza, melynek hevét és súlyát valamikor nem hogy megközelíteni, de megfelelő alakban méltatni sem tudta, viszi, ragadja most magával. Mint Vörösmarty Liszt-ódájában a zene jelenségeihez, úgy ő a Kazinczy által merész keccsel és szabállyal megújított nyelvformáihoz fűzi a nemzet