Református nőnevelő intézet, Pápa, 1913

Dr. Antal Gábor emlékezete - Emlékbeszéd. Irta dr. Kőrös Endre

— 10 — mikor azoknak a gyámoltalan, késő öregséget megért papleányoknak sorsát ecsetelte előttünk, akik szinte koldulással tengették életüket, mert az ő ifjú korukban még nem volt egyetlen iskola sem, ahol kálvinista lányok kellő kiképeztetésben részesültek volna. Kenyérkereső pályára kell nevelni a nőket is, nem szabad tovább tűrni, hogy éleiüket a véletlen vak szeszélye irányítsa, a tehetetlen koldusság helyett a létfenntartás örömét kell megszerezni számukra — így érzett, így gondolkodott és így is cselekedett ő. Intézetünk majdnem a semmiből az ő püspöksége alatt, az ő hathatós közreműködésével lett azzá, ami. És midőn már állt az iskola s megnyitott kapuin át tódult a tanulni vágyók csapata, a szegényekért mindig szeretettel dobogó szive meglátta a csapatban azokat, akik tanulmányaik elvégzésében anyagi támogatásra szorulnak. Saját ifjúságára, azokra a jótéteményekre emlékezhetett, miket ő, a vagyontalan szentkirályszabadjai gyerek élvezett, mikor a mi nőnevelőintézetünk számára egymás után szerezte meg a szebbnél szebb alapítványokat. Ahol kegyes szivü jótevőt sejtett, nem késett azt felkeresni és ékesszólásával reábirta, hogy intézetünkben alapítványt tegyen, ösztöndíjat létesítsen. Még idegen nemzet fiát is, kivel társadalmi összeköttetésben állott, képes volt megnyerni a nőnevelés, a magyar nőnevelés szent ügyének. És tette ezt szeretetből, tiszta szívbéli szeretetből irántunk, irántatok, kedves leányok. De gondja — úgy-e bár tudtok róla ? — nem szűnt meg akkor sem, mikor elhagytátok ez intézet falait. Hányan vannak, hányan voltak olyanok, kik kikerülve intézetünkből, ott álltak a nagy világban kezükben oklevéllel, de pártfogó nélkül, aki megszerezze nekik a módot és alkalmat, hogy az oklevelet tényleg fel is használhassák. Az ilyen pártfogó nélkülieknek a mi Istenben boldogult püspökünk volt a pártfogója. Mindenfelé támogatta a mi derék volt tanítványainkat, a szlavóniai őrhelyekre pedig majdnem kizárólag a mi intézetünkből kikerült tanítónőket helyezte el, bizakodva s talán nem alaptalanul abban, hogy ezek ott folytatni fogják a nemzeti munkát önzetlenül, ideális lelkesedéssel s — az ő szellemében. Az ő szelleme, a vallásosság és hazafiság szelleme, ez lebeg most is itt körülöttünk s ez sugározza reánk életének nagy tanuságait. Ó fogadjuk magunkba e tanúságokat s vigyük el, mint megdicsőült halottunktól maradt szent örökséget, ki az életnek küzdőterére. Legyünk kitartók a munkában, aminő ő volt, legyünk