Református nőnevelő intézet, Pápa, 1912

Kettős örömünnepünk

— 28 — megszokott eljárás volt az, hogy a hivatalos szolgálatban életerejüket kimeritett és magasabb életkorban levő tisztviselőket vagy nyugdíjazták, vagy ahol nyugdíj nem volt, valamely módon menesztették állásukból; és miként a kijátszott kártya, vagy a hangját, húrjait vesztett lanttal történni szokott, nem örömest használták, vagy sokszor el is vetették. Engem pedig előrehaladott életkoromban — sok fogyatékosságom mellett is — nemcsak megtartott a főtiszteletü egyházkerület kulturális intézeteinél, a nagy felelősséggel járó főisk. gondnoki diszes állásban, hanem egyik legfontosabb, legszebb kulturális intézete, a pápai ref. nőnevelő-intézet, egyházkerületünk ezen legdrágább kincse, ragyogó ékessége megújított impozáns épületének felavatási ünnepélyével hozta kapcsolatba és rendezte főiskolai egyházi gondnoki hivatalos állásom jubiláris ünnepélyét. Ezen kiváló figyelem és tapintatosság annyival inkább meghatott engem, mert — s ezt a nagy közönség közül talán nem is sokan tudják, de nem szégyenlem bevallani — az én szivem, lelkem, életem nemcsak azon fogadalom erejében, melyet ezen intézet első nagy alapítója, bold. László József halálos ágyánál tettem, hanem ezen intézet, ennek tanári testülete és növendékei iránt való meleg szeretetben is, annyira össze van forrva ezen nőnevelő-intézettel, hogy hivatalos állásomról, aggkori erőtlenségem és gyengeségem miatt, többször megismételt lemondásomban nem pusztán az egyházkerületi felsőbb kormányzattól hozzám intézett megtisztelő marasztalás, hanem ezen intézet odahagyása felett érzett fájdalom és szivemben, lelkemben élő végetlen szeretetnek a tanári testület és a növendékek részéről viszonzásának tudása és látása bírtak arra, hogy tovább is és mindezideig hordozzam a főiskolai gondnoki hivatal nagy felelősségét és súlyos terheit. Ilyen érzülettől áthatva, hogy mit és mennyit tettem vagy nem tettem ezen intézet érdekében, azt megbírálni és megmondani nem az én hivatásom keretébe tartozik. Én csak annyit jelenthetek ki, hogy tetteim és eljárásom mozgatója mindenkor és mindenütt fogadalmam teljesítése és az intézet iránt való végetlen szeretet volt. Hát vájjon nem érthető és indokolt-e meghatottságom több mint félszázados közszolgálataim ily nagymérvű megtiszteléséért és érdemesítéséért ? S lehet-e csodálkozni s lehet-e engem elitélni, ha meghatottságom miatt akadozik beszédem és keresve keresem s nem tudom megtalálni a szavakat, a hangokat, melyekkel ezen megtisztelést és érdemesítést, valamint a főtiszteletü egy-