Református nőnevelő intézet, Pápa, 1912

Kettős örömünnepünk

— 12 — áldozatokat ezen intézetek felállítására, mivel jól tudták, hogy ezzel nemcsak a nevelés ügyét, hanem még inkább az egyház érdekét szolgálják. Elismerés illeti ezt az áldozatkészséget, mert hogy ezek az intézetek közszükséget pótoltak, semmi sem bizonyítja inkább, mint az a körülmény, hogy tősgyökeres protestáns családok, református lelkészek és tanítók némi aggodalommal és kedvetlenséggel bár, de kényszerűségből és szükségből nagy számmal ezen intézetekbe adták nevelés és oktatás végett leánygyermekeiket, pedig jól tudták, hogy az a szellem, aminek hatása alá ott gyermekeik fogékony lelke kerül, sok tekintetben ellenkezik a mi tiszta evangéliumi protestáns egyházunk szellemével, amelynek ezen intézetek növendékeinél való megvédésére még erőteljesebb hitoktatásról való nagyobb gondoskodással sem siethettünk, mivel ezen intézetekbe akkor sem a mi hitoktatóinkat be nem bocsátották, sem a növendékeket a protestáns hitoktatásra ki nem eresztették. Ennek a visszás állapotnak káros következményeit érezték oly élénken ezelőtt két évtizeddel ref. egyházunk vezérférfiai, sőt sajnosan érezzük még ma is, mivel jórészben ennek következményének tekinthetjük, hogy a vegyes házasságoknál a gyermekek vallására vonatkozó megegyezés tekintetében protestáns egyházunk állandóan hátrányban van a róm. kath. egyházzal szemben. Elemi erővel követelte a veszély és a mulasztás tudatára ébredt protestáns közszellem magasabb fokú protestáns leánynevelő-intézetek felállítását. Ám a kivitelt nagyon hátráltatta az anyagi erő hiánya, mivel a tervezők és szervezők nem támaszkodhattak másra, mint a nemes szivü emberbarátok és hittestvérek e célra nyújtandó kegyadományaira, ami a családfenntartás gondjaival küzdő jóakaróktól nagyobb mértékben alig volt remélhető. Az intézet szervezetét tehát ezen tényleges helyzethez kellett a mi egyházkerületünkben is a vezetőknek idomítani. Mivel az volt az általános tapasztalat, hogy a protestáns szülők gyermekeiknek magánházaknál és családoknál való elhelyezésétől idegenkednek, inkább adják leánygyermekeiket nevelésbe az apácazárdákba, ha ott a bentlakásba bejuthatnak, mint állami intézetekbe, ha ott bentlakás nincs, vagy oda gyermekeik fel nem vétetnek: azért dunántúli ref. egyházkerületünk vezetőinek első terve az volt, hogy létesítsünk a növendékek részére egyelőre csak bentlakást, ahol a növendékek kellő felügyelet mellett, valódi protestáns szellemben neveltessenek, oktatásra pedig, hogy a tan-