Református nőnevelő intézet, Pápa, 1911

„Hit és haza"

— 6 — nem kell a szülőföld, el innen, hol még a halottakat is megcsúfolják ! Ő is protestáns, ő is a kiüzöttek köze áll, de csak gyorsan át a határon, hogy ne itt kelljen végsőt lehelnie ! A búcsú jelenetével kezdődik a harmadik felvonás. Az öreg Rott már fel is ült a kordéra s társait megelőzve útnak indult. Rott Kristóf meg búcsúzik feleségétől. Gyönyörű jelenetben köszöni meg iránta való jóságát. Majd a fiútól való válás következnék. De előbb látjuk a félőrült Sandbergert, kinek eszét vette felesége halála, nyomában kullog Engelbauer, kinálja pénzét a telkéért, de ő nem adja, inkább felesküszik katholikusnak, csak maradhasson házában. A lovastiszt örömmel köszönti a megtértet és sietésre nógatja Rott Kristófot, kinek még hátra van a legnehezebb, a kis Verébbel kell tudatni, hogy nem jöhet vele, neki maradnia kell. De a lobbanékony kis fiúnak hiába beszél apja. Hogy is ne, itt maradni, mikor ott messze, messze oly szép az élet! Hiába hívja magához nagyanyó, ő apjával akar menni. A lovastiszt erővel akarja elszakítani apjától s ekkor a kis fiu rohan egyenesen a folyó hídjához, mely mellett ott zúg a malom. Felkap a karfára s mikor egy katona utána siet, beleveti magát a vizbe. A lovastiszt utána akar ugratni, hogy kimentse, de Rott Kristóf nem engedi, maga hozza ki fiacskáját a malomkerék alól — holtan. És ekkor a hatalmas, erős paraszton úrrá lesz a szenvedély, rárohan a „vad lovas"-ra, puszta karjával leteríti, felesége egy fiavesztett tigrisanya dühével kirántja a tiszt kardját és férjének nyújtja. De ő visszautasítja, nem uri fegyver, paraszti kell neki, baltát adjanak, hogy ketté hasítsa fejét annak, ki minden nyomorúságát okozta. És mikor kezében a balta, akkor egyszerre megtántorul, aláhanyatlik felemelt karja és nagy belső tusa után szól: „Krisztus törvénye nem szól vérre, én az ő parancsa szerint cselekszem". Elereszti ellenfelét, kis fia holttestét a kocsira teszi és elindul feleségével együtt új hazát keresni. A lovastiszt pedig megrendülten néz utánuk, majd hirtelen rátapos kardjára s kettétöri. Ennyi a mindvégig érdekfeszítő, bámulatos jellemző erővel megirt darab tartalma. Csak felizgatott fantázia láthat benne izgatást, az kétségtelen. A történeti perspektíva biztosította tárgyilagossággal történeti tényeket, keserű, de megtörtént valóságokat mutat be nekünk a költő. Nincs egyetlen olyan adata, mit a legszigorúbb kritika igaznak ne találna. Még csak azt se mondhatjuk, hogy az elénk tárt kép az újság ingerével hatna, mert históriai munkákból